Német egészségügyi tapasztalatok magyarországi hasznosításra

Számtalan olyan dolog van a nagyvilágban, amit vagy közvetlenül, vagy némi átalakítással át lehetne venni.

Hannover, 2020. szeptember 10. Munks dolgozik a nmet Continental abroncs- s autalkatrsz-gyrt cg IIR tpus szjmaszkokat kszt rszlegn Hannoverben 2020. szeptember 10-n. A Continental gyregysgben naponta 80 ezer szjmaszk kszl. MTI/EPA/Focke Strangmann Fotó: Focke Strangmann Forrás: MTI/EPA

Egyre gyakrabban olvasni a (szak)sajtóban a magán- és a közellátás viszonyának tisztázatlanságáról. Érdemes lenne kitekinteni, hogyan viszonyul egymáshoz a két ellátórendszer a világ egyik legjobban szervezett és leghatékonyabb egészségügyében, Németországban, ahol ezeket a kérdéseket több mint fél évszázada szabályozták, és ahol a két oldal súrlódásmentesen tud egymás mellett és egymással működni. A magyarországi egészségügyi átalakulás elképzeléseivel összefüggő soraimat tízéves hazai, egyéves angliai és végül több mint négy évtizedes német tapasztalat alapján írom.

A németországi biztosítási rendszerről.

A törvény szerint minden embernek biztosítottnak kell lennie valamilyen formában. (1) A biztosítók legnépesebb családját képezi a törvényes kasszák csoportja. A másik csoportot a (2) privát biztosítók jelentik (a lakosság 11 százaléka). Kettős biztosítás nincs, ezek kizárják egymást. A kötelező biztosítottak külön- vagy többletigények teljesítésére lehet (3) kiegészítő biztosítást kötni (intézmény szabad választása, szabad orvosválasztás, ami egyébként nem lehetséges, egyszobás elhelyezés, napidíj a kasszától).

Ha a beteg magánbetegként keresi fel az orvost, akkor akként is fizet, ha pénztári biztosítottként, akkor pedig a kassza honorálja az orvost. Az előbbi esetben a beteg a kezelés után a honoráriumot átutalja az orvos bankszámlájára.

A magánbiztosítottakról.

Hazánkban nem létezik az egész országra vonatkozó egységes orvosi magándíjszabás, ami kiszámíthatóvá és átláthatóvá tenné a privát beteg és az orvos viszonyát. Németországban létezik az egységes orvosi díjszabás (Gebührenordnung für Ärzte), melyben meghatározzák az orvosok teljesítményét. Több ízben és több szinten javasoltam az elszámolás hazai kidolgozását és adtam át a minisztériumban alapul és mintául szolgáló könyveket – eredmény nélkül. Ennek megvalósítása híján továbbra sem lesz rend a magánorvoslás területén. Tisztességtelen mind a felül-, mind az alulkínálat, ami meg nem engedett konkurenciaharchoz vezet. Egységes tarifa esetén ilyen nem fordulhat elő. Jelenleg ugyanaz a műtét más elszámolást jelent privát kórházanként, mást az egyetemi klinikán vagy egy önálló egynapos műtétes intézményben. Ez kiszámíthatatlanságot, kiszolgáltatottságot jelent, és etikailag is megkérdőjelezhető. Egy írásban úgy vélték – és joggal! –, hogy a magánellátásban virágzik a „vadkapitalizmus”. A privát betegek honoráriumrendszerének hazai kidolgozatlansága azt is jelenti, hogy a díjazás jelenleg önkényes.

A műtétes szakmákban közintézményben dolgozó orvos magánrendelése többnyire nyilván csak ürügy a jogtalan előnyök megszerzésére, a teljesítmény ugyanis jobbára az állam által fenntartott intézményben történik, hiszen mihez is kezdhetne felszerelés, műtő, technikai és intenzív osztályos háttér nélkül.

Közellátás, magánellátás.

Álprobléma – bár divatos – kétszintű ellátásról beszélni. Úgy teszünk, mintha már most nem lenne ilyen. A tőlünk nyugatabbra fekvő országok mindegyikében egymás mellett található kötelező és magánellátás és jól működik.

A jelenlegi hazai gyakorlat, hogy a magánbiztosítók csak a kisebb betegségekben nyújtanak segítséget, de ha komolyabb és/vagy költséges kezelésre szorulunk, akkor azt már nem fedezik. Az egészségügyi vezetés azzal indokolja a fizetős szolgáltatások száműzését a közkórházakból, hogy a magánkórházakban hiába történnek csodaszép körülmények között a beavatkozások, amikor baj van, állami mentővel állami kórházba kell vinni a beteget. Ez így valóban méltánytalan, igazságtalan, hiszen az öszvér ellátás (fele privát, fele állami) kusza helyzetet teremt.

A beteg eleve kétszer fizet: egyszer az állami járulékot, másodszor pedig a magánszámlát, de például szövődmény esetén az állami biztosító fizeti meg a magánellátásból eredő plusz kiadásokat. Ez azonban törvényi szabályozás kérdése. A törvényalkotó feladata, hogy kötelezze a magánkórházat arra, hogy súlyos betegség esetén is vegyék át a költségeket. Meg lehet azt is követelni, hogy létesítsen intenzív osztályt, enélkül nem kapnának működési engedélyt vagy csak olyan beavatkozásokat végezhetnének, amiknél nem várható komoly szövődmény, bár ezt soha nem lehet kizárni! Megoldás az is, hogy az állami kórházba szállított magánbeteg vagy a küldő intézet számlát kap, melyet vagy a beteg vagy a magánbiztosító egyenlít ki. Mindennek feltétele a kidolgozandó egyéges privát honoráriumrendszer (lásd előbb).

Miért dolgoznak közfoglalkoztatott orvosok privát intézményekben? Java részük a többletjövedelem miatt teszi. Ne feledjük azonban, hogy az erre fordított időt az állami intézményi munkájukból csípik le, azaz megrövidítik a kórházat, ezt azonban nyilvánvalóan elnézik nekik, különösen ha maga a főnök is ezt teszi. A kérdés megoldása az orvosok bérének rendezése, ami megtörtént. Ez a szabályozás azt eredményezheti, hogy elszívja a gyógyítókat a privátellátásból, vagyis csökkenne az orvoshiány és növelné a kórházak előnyét a magánellátókkal szemben. Ha ez megvalósulna, nem kényszerülnének az orvosok csapot-papot otthagyva rohanni másodállásba, magánrendelésre. Ez jót tenne a betegeknek, de az orvosoknak is, hiszen nincs rosszabb mint az ideges, kimerült és nyúzott gyógyító. Mindezen túl nem veszíti el családját, gyermekeit és nem ég ki.

Közalakalmazottak privátorvosi ténykedése.

Németországban a lehetőség elvileg adott, de kötöttségekkel, így például engedélyt kell kérnie a munkaadótól. Ennek megtörténtekor kap egy mellékállásra szóló engedélyt. Ez azonban ritkán esik meg, minthogy a privátorvosi ténykedés nem mehet a kórházi munka rovására. Elképzelhetetlen, hogy valaki délután „lelép” a munkahelyéről és a magánrendelőjébe siet, mintha nem lenne elég tennivaló a saját betegei körül. Az pedig végképp elképzelhetetlen, hogy ő a saját betegeit a kórházába utalja ilyen-olyan vizsgálatra a közellátás költségére. A kórházban dolgozó, ámde ott magánellátást kínáló orvos állami eszközöket és szolgáltatásokat (épület, műtő, személyzet, fűtés, világítás stb.) vesz igénybe ingyenesen. Ugyan miért kellene az állami biztosítónak azt fizetni, amihez semmi köze?

Ki gyógyíthat privátbetegeket a kórházban?

A magánbeteget nagyban az az óhaj vezérli, hogy őt egy bizonyos orvos kezelje. Németországban ez a lehetőség adott, ha az orvos szerződést köt a kórházzal. A kezelés után a beteg tételesen felsorolt honoráriumkövetelést kap, melyet a szerződéses orvos számlájára utal. Az orvost az összegből műtét esetén például 40 százalék illeti, a maradékot az intézmény kapja meg műtő-, eszköz- és személyzethasználat stb. címén. A hazai kórházak panaszkodnak az alulfinanszírozottságra, balgaság lenne tehát a leírt előnyöket nem kihasználni. A privát betegek növelnék a kórház bevételét, sőt biztonságosabbá válna a betegellátás, mert az egyéb osztályok, a diagnosztikus és konziliáriusi lehetőségek helyben vannak, mindez természetesen privát tarifa alapján.

A leírt folyamat előnyös lenne a kórház, a beteg és az állam részére. Ha pedig a számla bizonyos százaléka leírható lenne az adóhatóságnál, a beteg kérni fogja a számlát, az orvos jövedelme így láthatóvá (és adózhatóvá) válik, és a kórház is profitál az eljárásból.

A fiatal orvosok itthon tartása és visszahívása két pilléren nyugszik. Az egyik a biztos megélhetés, a másik a szakmai kiteljesedés és fejlődés biztosítása. Az első lépést a kormány a bértáblával megtette. A mindennapi munkából azonban mindenképpen kizárandó a hálapénz-rendszer, melyből a fiatalok amúgy sem részesülnek. A tiltásnak egyik „mellékhatása” lenne, hogy műtétes szakmákban a szakorvosjelölteknek nem lenne gond az előírt műtéti szám teljesítése. (A hazai kötelező, szakvizsga előtti műtétek száma a sebészetben 250 és ezzel Európában a legalacsonyabb – az EU szakbizottsága 750-et ajánl). Ennek oka a hálapénz. Tarthatatlan, hogy elöljárók, idősebb szakorvosok „operálják le” a gyakorlatot igénylő fiatalok elől a műtéteket csak azért, mert őket „megkérték”. A bekövetkező változások – a leírtakon túl – hozzájárulnának a feudalisztikus viszonyok nagymérvű csökkentéséhez.

A szakmai kiteljesedés vizsgálatánál alapvető kérdés, hogy az osztályvezetők adtak-e lehetőséget a beosztottaknak az önálló munkára, kaptak-e kellő számú műtétet, segítették-e őket a továbbképzésben, szakmai előrehaladásban ahelyett, hogy vetélytársakat látnának bennük? Ha ezek a lehetőségek nem adottak, nem kell csodálkozni, ha az orvosok frusztráltak vagy elmennek külföldre.

Zárásként emlékeztetnék Doráti Antal világírű karmester mondására: „Nem értem, miért kell Magyarországon mindent elölről kezdeni?”

Valóban, számtalan olyan dolog van a nagyvilágban, amit vagy közvetlenül, vagy némi átalakítással át lehetne venni. Kérdés azonban, van-e fogadókészség az újra, a másutt már beváltra?

A szerző orvos