Orosz rulett az orvosi kamara ajánlása

A Magyar Orvosi Kamara (MOK) törvényben előírt kötelezettségének eleget téve megalkotta az első magyar orvosetikai kódexet, amelyben – többek között – az orvosi eskü alábbi, javasolt szövege is szerepel: „Én (…) esküszöm, hogy orvosi hivatásomhoz mindenkor méltó magatartást tanúsítok. Legfőbb törvénynek tekintem a betegek testi és lelki gyógyítását, a betegségek megelőzését. Az emberi életet minden megkülönböztetés nélkül tisztelem. Orvosi tevékenységem soha nem irányul emberi élet kioltására.”

Legújabb ajánlásában pedig ez szerepel: „A rendkívüli orvosi kezelés abbahagyása a kisebb túlélési eséllyel rendelkező betegnél más, nagyobb túlélési esélyű beteg megmentése érdekében sem az etikai, sem az erre vonatkozó keresztény vallási elvek megsértésének nem minősül. Egyetértünk az említett iránymutatásokkal abban, hogy ez a morálisan leginkább elfogadható cselekvés.”

Csakhogy ez a MOK-ajánlás etikailag, szakmailag, jogilag is hibás. Ellentétes az orvosi esküvel, etikailag elfogadhatatlan. Azzal a látszattal, hogy az intenzíves orvosok és osztályok túlterheltségét védi, súlyos morális terhet ró a döntéshozó (vallásos vagy nem vallásos) orvosokra, mivel az intenzív kezelés megszüntetése, a lélegeztetőgépről való levétel gyakorlatilag a páciens megölése, eutanázia, ami tiltott, ugyanis jogilag emberölésnek minősül. Az orvosnak kötelessége a beteg gyógyítása, ez alól semmilyen szabály nem mentesítheti, különösen, ha súlyos állapotú a beteg. Nem hagyhatja meghalni betegét, mert az a büntető törvénykönyv szerint jogi értelemben emberölés – ez még akkor sem tehető meg, ha egy másik ember megmentése miatt történik. Az ajánlás nem a betegek érdekeit védi-szolgálja. Szégyen, hogy az orvosi hivatásrend ajánlata a társadalom számára veszélyhelyzetben az, hogy durva szelekciót végez, ráadásul a vázolt szituációban mentesíti a beteg kezelőorvosát a szakmai döntés alól. Különösen szégyenletes a kamarára nézve, hogy az életet elvevő döntést az intenzíves vagy sürgősségi szakorvosra hárítja-bízza, akiknek szakmai kompetenciája kérdéses.

Elfogadhatatlan, álságos és félrevezető a halálba szelektáló pontrendszer is, mert az abban szereplő betegségek relevanciája nincs megfelelően meghatározva, nem világos, hogy milyen objektív szakmai kritériumok alapján, milyen alapon becsülik meg a túlélési esélyeket, az éves életkilátásokat, a súlyos koszorúér-, szív-, tüdő-, onkológiai betegséget, mi számít közepesnek vagy súlyosnak stb. Ezt ugyanis nem tudja megítélni egy intenzíves orvos, csak a megfelelő szakmában jártas szakorvos.

Nem elfogadható, hogy a polimorbid (több betegségű) súlyos betegek ellátásába az intenzíves szakmai eljárásokon túlmenően a megfelelő egyéb szakmai protokollok alkalmazására nem vonják be a kórházi belgyógyász, kardiológus, nefrológus, onkológus stb. szakorvosokat. Nem elfogadható az ajánlást készítők személye sem, mert egyoldalú a kiválasztásuk, nem reprezentálják az orvosi szakmát és kimaradtak közülük, de a későbbi döntéshozók közül is a hozzáértő szakorvosok (belgyógyász, kardiológus, nefrológus, onkológus stb.). Mindezek alapján a MOK ajánlását az etikai kódexre módosítani kell.

Nézzük a megoldási javaslatokat a halálba szelektáló döntés és az eutanázia bevezetése helyett. Mielőbb el kell kezdeni a végzős orvostanhallgatók betanítását. Bár az intenzíves ellátás, a lélegeztetőgép kezelése speciális tudást igényel, de ez jól körülhatárolt diagnosztikus és terápiás algoritmusokba tömöríthető, aránylag gyorsan elsajátítható tudás. A korszerű számítógépes berendezések a beállításuktól függően automatikusan riasztójelzéseket adnak, ha olyan állapotváltozás van, amely beavatkozást igényel, bizonyos korszerű típusaik még a javasolt beavatkozásra (mit kell tenni) is javaslatot tesznek.

Az intenzíves szakorvosok felügyelnék vizitszerűen a betanítottakat. A triázskoncepció helye és indokolt feladata a sürgősségi betegellátó osztályon van. Helyette a betegek legjobb kezelésére vonatkozó szakmai döntéseket, nem pedig halálba küldést, egy többtagú, -szakmájú konzilárius csapat hozza meg.

Konkrét javaslat: mivel van elég kórházi ágy és lélegeztetőgép, a lélegeztetésre szorulók becsülhető száma nem lesz több, mint a mostaninak körülbelül a tízszerese (öt-hatezer fő). A szűk keresztmetszet tehát az orvosi és az ápolói létszám. Most körülbelül 1500 orvos és kétezer ápoló van, ez a létszám két-háromezer fő ellátására elegendő.

Honnan vegyünk embereket az orvosi feladatokra? Az orvosegyetemekről. A hazai orvosegyetemeken akár további 1500 fő elérhető, ez további két-háromezer beteg ellátására elegendő. Az V–VI. éves hallgatók már túlvannak a gyakorlati klinikai tárgyakon (belgyógyászat, kardiológia stb.), könnyen elsajátítják a tudnivalókat. Mentorként tanítás céljából felkérhetők az aneszteziológia intenzív terápiában jártas nyugalmazott szakemberei is. Ápolóként pedig be lehet vonni a III–IV. éves hallgatókat (akár további körülbelül 1500 főt), az intenzíves orvosok kiegészített létszáma pedig már elegendő lehet az öt-hatezer intenzíves beteg ellátására.

A szerzők: Szauder Ipoly belgyógyász, kardiológusprofesszor; Matkó Ida aneszteziológus főorvos