Miniszterelnökünk, kormányunk, hazánk (legalábbis a magyaroknak az a része, amely ezt a kormányt támogatja) folyamatos vitában áll az Európai Unióval. A fő vitatott kérdések a migránsok befogadása, a másság, az identitások körüli viták, a támogatások feltételekhez kötése, a konföderációvá alakulás. Az Európai Parlament baloldali szárnya folyamatosan kétségbe vonja, hogy Magyarország megfelel-e a jogállami kritériumoknak. Már a Jakab András és Urbán László szerkesztette Hegymenet című tanulmánykötet 2017-es megjelenésekor elképedve láttam, hogy gazdasági lemaradásunk (pontosabban felzárkózásunk elmaradása) és egyéb bajaink okát a két tucat szerző egyöntetűen azzal magyarázta, hogy letértünk a Nyugat által diktált útról, eldobtuk Európa értékeit. Most, a magyar–lengyel vétó kapcsán újból előtérbe került ez a kérdés, és megrökönyödve tapasztalom, hogy a bírálók változatlanul azzal vádolják a magyar kormányt, hogy az letért az európai útról, elveti az európai értékeket. Riba István a HVG-ben megjelent historizáló cikkében azt írja, hogy „a haza vagy haladás régi dilemmájára ad avítt válaszokat az Orbán-kormány”, és idézőjelben használja a „hanyatló Nyugat” kifejezést. Fülep Lajostól Szekfű Gyulán át eljut a népiek harmadikutasságáig, sőt Széchenyit és a kuruc–labanc ügyet is belekeveri a mai vitába. Több dolog is tisztázásra szorul.
Először is, a harmadik utas népieknek igazuk volt. A vad, manchesteri kapitalizmus a háború után megbukott, megszelídült; Nyugat-Európában kialakult a jóléti állam, a szociális piacgazdaság rendszere. Hadd hozzak fel erre egy anekdotikus személyes történetet a régi időkből, az 1970-es évekből. A glasgow-i egyetemen voltam vendégkutató, és a reggeli asztalnál egy indiai vendégprofesszor – miután megtudta, hogy Magyarországról jöttem – megkérdezte: „Önöknél is olyan szocializmus van, mint amilyen Nagy-Britanniában?” Bárcsak olyan lenne, gondoltam. Az európai jóléti államot a monetarizmus, a thatcheri–reagani támadások megtépázták ugyan, de túlélte.
