Mégis, miért nehezebb az élete?

Reagálás a Rosa Parks Alapítvány videójára, avagy a cigányügy balliberális narratívája.

Valószínűleg egyre több olyan általános iskolai osztály lesz, ahol a cigány tanulók adják a többséget (képeink illusztrációk) Fotó: Havran Zoltán

November 27-én a Rosa Parks Alapítvány YouTube-csatornáján Miért nehezebb a roma gyerekek élete? címmel bő hatperces videót tett közzé. A 2016-ban alakult alapítványról azt érdemes tudni, hogy átvette a Józsefvárosban 2013 óta működő Láthatatlan Tanoda programot, 2017-ben elindította oktatási ügyekre fókuszáló jogsegélyszolgálatát, 2019-ben pedig együtt nevelést támogató programját. Elnöke, egyúttal jogsegélyszolgálatának vezetője a gyöngyöspatai kártérítési ügyben országos ismertségre szert tett Kegye Adél, az Egyenlő Bánásmód Hatóság volt munkatársa, az Esélyt a Hátrányos Helyzetű (CFCF) ügyvédje, míg az együtt nevelési program szakmai vezetője Kende Ágnes szociológus, oktatáskutató, a Közép-európai Egyetem („Soros-egyetem”) Politikai Tanulmányok Központjának munkatársa.

A videó szövegét Kende Ágnes írta, akinek egyik legutóbbi cikke címébe foglalta kutatásainak végső következtetését: „A romaellenesség a legfőbb oka a roma gyerekek iskolai lemaradásának Magyarországon”. Az elkészítés ötletét a másfél évvel ezelőtt (a George Floyd halála miatt idén nyáron kirobbant zavargásokat jóval megelőzve) közzétett, az amerikai feketék hátrányait a „rendszerszintű rasszizmussal” magyarázó, nem egészen négy és fél perces videó adta. A szöveg kimondottan visszafogott, a szerző szerint céljuk nem lelkiismeret-furdalás ébresztése volt, hanem megértés útján közelebb vinni az elfogadáshoz, fogékonyabbá tenni a jó irányba mutató állami vagy civil kezdeményezések iránt, a társadalom befogadókészségének javítása.

A Kende Ágnes által használt narratívában a cigányügy néven ismert problémahalmaz megértéséhez az előítélet a kulcsfogalom, mely a szövegben hétszer fordul elő, míg a kirekesztés csak kétszer. A rasszizmus fogalmát nem használja, de említést tesz bőrszínről (egyszer) és származásról (kétszer), a rendszerszintű rasszizmus (systemic racism) újabban divatba jött fogalmát sem tükörfordítja, helyette rendszerszinten megvalósuló megkülönböztetésről beszél. A szegregáció helyett elkülönítést mond (kétszer oktatási, egyszer lakóhelyi szegregációt említ). Tizenegyszer írta le a romát, ötször a cigányt, ezek számára szinonimák. A cigányok és nem cigányok lehetőségei közötti hatalmas különbség okának – miközben csak pár kilométerre laknak egymástól – az utóbbiak előbbiekkel szembeni, az élet minden területén megnyilvánuló előítéletét tartja. Mária Teréziáig megy vissza, aki a cigányokat gyerekeik családból való kiemelésével és a cigány nyelv használatának tiltásával próbálta beolvasztani.

Az 1900-as évek első évtizedeiben a cigányok a falu végén vagy még annál is messzebb, az erdőben laktak, távol a nem cigányoktól. Az 1930-as évektől fokozódott a nyomor, ami erősítette a származáson alapuló kirekesztést, aminek következtében a vidéki zsidóság mellett több tízezer cigányt is haláltáborokba deportáltak, vagy a település határában tömegsírokba lőttek. A cigányügyet a kommunista rendszer csupán felszámolandó szociális problémának tekintette, s tagadta, hogy a romák saját kultúrával rendelkeznének. A régi cigánytelepeket felszámolták ugyan, de újak keletkeztek, az iskolában pedig elkülönítésük legkülönbözőbb formáival találkoztak.

A rendszerszinten megvalósuló megkülönböztetést bizonyítja a cigányok társadalmi helyzete, szegénysége, az oktatási elkülönítésük. Emiatt nem vádolja en bloc a nem cigányokat (a „többségi társadalmat”), mondván, hogy egyes emberek vagy egyes intézmények nem tehetők felelőssé, ezért a felszámolása nagyon nehéz. Két dolgot tehetünk: egyrészt tudatosítjuk saját előítéleteinket, mert azok léteznek, ha azt gondoljuk, hogy nincsenek is. Másrészt tudatosítjuk, hogy a mai cigányügy előzményei több száz évre nyúlnak vissza, ami a mai napig befolyásolja lehetőségeiket. (Értsd: gyors eredményt a legnagyobb erőfeszítés ellenére sem várhatunk.) Mindebből pedig az következik, hogy támogatnunk kell az egyenlőbb lehetőségeket nyújtó változtatásokat, legelőször is a lakhelyi elkülönítés felszámolását, és a minőségi, a cigány gyerekeket nem kirekesztő iskolát. Ez a cigányügy balliberális narratívája.

A narratíva az a gondolkodási séma, mely időben strukturált módon ok-okozati kapcsolatba rendezi, értelmezhetővé-megérthetővé teszi világukat. Esetünkben a cigányügyet. Elmagyarázza, hogy miért van „ügy”, létezésének mi az oka és abból megoldása miként következik. A balliberális narratíva szerint a fő ok az előítélet, a megoldás azok tudatosítása és az attól való megszabadulás. Egy narratíva azonban bírálható, rá lehet mutatni gyenge pontjaira, s arra, hogy milyen érdekek fűződnek fenntartásához, de csak egy másik, meggyőzőbb, nagyobb magyarázó erejű narratívával váltható fel, csak az szolgálhat a hatékonyabb politikai cselekvés vezérfonalául.

Kezdjük az előítélet fogalmával!

Az előítélet az 1993–2004 között kiadott 19 kötetes Magyar nagylexikon szerint „olyan előzetes ítélet (ismeret, tudás, attitűd), amely megelőzi a valóságról alkotott konkrét benyomásokat, így tudáspótló, ismeretkiegészítő szerepe is van, segít eligazodni a még nem ismert emberi és társadalmi viszonylatokban is”. Az előítélet kollektív tapasztalati séma, melyhez olyan élethelyzetekben fordulunk, amelyben az ítéletalkotáshoz nem rendelkezünk a szükséges információk teljességével. Az előítélet döntően mások kárából való tanulás. Az előítélet legjelesebb kutatóinak (Gordon Allport, Elliot Aronson stb.) persze igaza van abban, hogy az ellenséges, negatív, idegenkedő attitűd, mely részleges információ általánosításán alapszik, ám az emberek ritkán vannak olyan helyzetben, amikor az ítéletalkotáshoz szükséges információk teljességgel rendelkezésükre állnak. Ebben a helyzetben pedig végül is racionális viselkedés az információk hiánya jelentette rés előítélettel való „befoltozása” – már aki el kívánja kerülni, hogy palimadár vagy hasznos hülye legyen.

Az előítélet tehát a mindennapi életvezetés szempontjából elengedhetetlen, ám diszfunkcionálissá válhat, ha nem módosítjuk az információk teljessége alapján meghozott ítéletek alapján. Ha a kollektív tapasztalati sémák nem igazodnak az ítéletekkel leírható valósághoz. Mindezzel szemben a balliberális narratíva szerint az előítélet puszta ténye (gondolat)bűn, de legalábbis emberi gyengeség, jellemhiba. Szerintük csak ítéletek lehetnek, mert a mindennapi életvezetésben a kollektív tapasztalati sémákra támaszkodás diszkriminációt eredményezhet, ami bűn. A cigánysággal szemben kétségtelenül vaskos előítéletek léteznek, de ezek nem akadályai a társadalmi-gazdasági felemelkedésüknek. Bár az előítéletek kétségtelenül hajlamosak a merevségre, a sokasodó ellentétes ítéletek hatására azonban idővel változnak.

A kirekesztés a szociológia eredeti, aktív cselekvőt nem feltételező, a társadalmi folyamatok eredményeként előálló helyzetet leíró fogalma – a kirekesztettség (exclusion) – passzívum, a dolgok megtörténnek. A kirekesztés viszont aktív cselekvőt feltételez: a kirekesztők kirekesztenek, a kirekesztettség nem társadalmi folyamatok, hanem személyek tudatos rosszakaratának eredménye. Mivel a szerző elhatárolódik attól, hogy személyeket, sőt intézményeket nevezzen meg a cigányság kirekesztettségének okául, e fogalmat indokolatlanul használja. Különben is az aktív cselekvőt feltételező kirekesztés csak (kis)csoportszinten lenne használható.

Az elkülönítésnek nevezett szegregáció is jórészt hamis, elértéktelenedő szociológiai fogalom. Egyáltalán nem arról van szó, amire a szerző utalni kíván. Az 1960-as évek közepéig az Egyesült Államok egyes tagállamaiban léteztek jogszabályba foglalt módon csak fehéreknek (illetve nem feketéknek) fenntartott oktatási intézmények, lakókörzetek, éttermek, szórakozóhelyek, tömegközlekedési eszközök (illetve azok meghatározott ülőhelyei) stb., melyekben feketék nem tanulhattak, ahová nem költözhettek, nem mehettek be, melyeken nem utazhattak (illetve ülhettek le) stb. Ez az apartheid, a faji elkülönítés, amelyben a cigányságnak soha és sehol nem volt része. Az apartheid felszámolásával e fogalom feledésbe merült, miközben a szociológia nagy témája lett az elkülönülést jelentő szegregáció. Az apartheid és a szegregáció viszonya némileg hasonló a kirekesztés-kirekesztettség viszonyához. A szociológia szegregációról beszél, ha valamely területen valamely társadalmi-gazdasági stb. meghatározottság mentén egyes csoportok között különbségeket talál.

Például ha egy tisztes jövedelmet biztosító foglalkozási-szakmai csoportban lényegesen kevesebb a nő, mint férfi – akkor ez a nőket sújtó foglalkozási-szakmai szegregáció. Ha egy lakókörzetben az alacsony jövedelműek aránya az átlagosnál magasabb – ez a szegényeket sújtó lakóhelyi szegregáció. Ha egy iskolában a cigány gyerekek aránya az adott területen élőkénél nagyobb, akkor ez a cigányokat sújtó iskolai szegregáció. Iskolai szegregáció az is, ha az alacsonyabb társadalmi státuszú, rosszabb gazdasági helyzetű szülők gyermekei felülreprezentáltak. Ily módon szegregáció az, ha a „rész” mintázata az „egész” mintázatától negatív irányban eltér. Arra meg nem létezik szabály, hogy a szociológus mekkora eltérésig nyugtázhatja a különbséget, s mekkora az, ami után politikai cselekvésre felszólítva szegregációról beszélhet. (A 70:30 aránypár egyértelműen szegregáció, de szegregáció-e a 55:45, vagy már a 51:49 is az?) Tehát aki szegregációt keres, az talál, ha előbb nem, a tizedesvessző után.

Ha kizárólag vagy túlnyomórészt azonos etnikumhoz tartozók élnek egy település(rész)en, vagy azok gyermekei járnak ugyanabba az iskolába, az – önmagában – miért volna probléma? Etnikai szegregáció volna vagy azt eredményezné a nemzetiségek, az itt élő kínaiak, oroszok, franciák, angolszászok stb. iskolái, vagy a zsidóság iskolarendszere? Amit a szociológusok a cigányság kapcsán iskolai és lakóhelyi szegregációnak mondanak és negatívan ítélnek meg, a mögött valami egészen más van. Szegregátumnak (gettónak) tekinthető-e az a község, ahol kizárólag vagy túlnyomórészt szlovákok, németek, szerbek stb. élnek, s szegregált oktatásban van-e része nemzetiségi iskolába járó gyermekeiknek? Ha nem, akkor a cigányok esetén miért igen? A válasz az, hogy a szegregátumot nem az teszi szegregátummá, hogy a soketnikumú környezet ellenére ott kizárólag vagy túlnyomórészt azonos etnikumhoz tartozók tömörülnek, s ugyanez mondható a szegregáltnak nevezett oktatásról. A szegregátum lakóinak vagy a szegregált iskola tanulóinak társadalommá szerveződésének módja a probléma. A kérdés az, hogy ez miért különbözik oly mértékben a többi nemzetiségtől.

S e ponton érkeztünk el oda, hogy tulajdonképpen mi is a cigányság. Köztudás szerint a cigányság ha nem is úgy „faj”, mint a Szaharától délre élő afrikaiak és leszármazottaik, de rasszjegyekkel (barna bőr, barna szem, fekete haj) jól leírhatók, a szóban forgó videó is így ábrázolja őket. A cigányokról az az általános köztudás, hogy őseik az indiai szubkontinensről egy, talán másfél évezreddel ezelőtt nyugat felé indultak, sok évszázadig tartó útjuk során eljutottak mai Szíria és Irak területére, ahonnan egy részük észak felé fordult, s a Kaukázuson keresztül eljutott a mai Oroszország és Kazahsztán területére, egy másik részük dél felé menve elérte Egyiptomot, onnan Észak-Afrikát, majd átkelt a mai Spanyolországba.

Végül a harmadik rész a mai Törökország területén át eljutott a Balkánra, majd a XV. század elején Magyarország déli határára ért. Magyarországon keresztül pedig röpke néhány évtized alatt eljutottak Európa minden országába. Így immár hat évszázada élnek Magyarország területén, ám minden más etnikummal szemben ez az idő nem volt elegendő arra, hogy integrálódjanak vagy beolvadjanak, pedig – tudhattuk meg – a XVIII. század közepén Mária Terézia még erőszakos eszközökkel is próbálkozott. A cigány értelmiség köztudása szerint előbbi azért nem történt meg, mert nem hagyták, az utóbbira pedig saját kultúrájára büszkén nem volt hajlandó. Ez annál is különösebb, mert a cigányok történelméről és ősi kultúrájáról semmit sem tudunk, s csak igen csekély hányaduk rendelkezik valamiféle etnikainak nevezhető kultúrával. Nem tudjuk, miért hagyták el Indiát, milyen volt a társadalmi szervezetük, nem tudjuk, milyen volt vallásuk, eredetmondájuk stb. Indiára kizárólag a cigány nyelv utal, de azt nagyon különbözőképpen és már nem is sokan beszélik. A romani nyelvben a rom, roma jelentése cigány férfi/ember, cigány nő. Innen a roma népnév.

Ám nem köztudomás szerinti, hogy a cigány nem értelmezhető úgy, mint diaszpórában élő indiai migráns. A romani nem az őshaza nyelve, hanem ahhoz hasonlatos, amit a szociolingvisztika pidzsin-kreol nyelvnek nevez: egyes cigánynak nevezett csoportok közvetítőnyelveként született egy évezreddel ezelőtt, s egyes csoportokban anyanyelvvé vált. Az ilyen típusú nyelvek funkciója nemcsak a kommunikáció lehetővé tétele, hanem az is, hogy azt mások lehetőleg ne értsék. Azon csoportok őseit, melyeket ma cigánynak nevezünk, a XVIII. század közepéig nagyon különbözőképpen nevezték. Akkorra halmozódott fel annyi ismeret, hogy a számos és nagyon különböző országban élő, ám egymáshoz életmódjukban hasonlító, ám környezetüktől erőteljesen elütő csoportokat ugyanúgy nevezzék (németül Zigeuner, angolul Gipsy), és kutatni kezdjék közös eredetüket.

Ha a cigányok nem értelmezhetők diaszpórában élő indiai migránsokként, akkor mégis kicsodák? A cigányság a keresztény és az iszlám kultúrkör elmúlt évezredének negatív társadalmi folyamatai által kitermelt underclass, a társadalomból kirekesztődöttek saját nyelvre szert tett és az idők során egyre több etnikai sajátosságot mutató társadalma. Cigány az, aki cigánynak született, vagy társadalmi-gazdasági-környezeti-politikai stb. katasztrófák következtében azzá vált. Aki cigánynak született, annak felmenői váltak cigánnyá generációkkal korábban. E sajátos etnogenezis-típusra (a társadalomból kirekesztődöttek etnikummá szerveződése) már 1997-ben felfigyelt Szelényi Iván és Ladányi János (Ki a cigány? Kritika, 1997. december), ám felvetésük meglehetősen ingerült elutasításra talált (többek közt a magyar cigánykutatások klasszikusának tekintett Kemény Istvántól).

Ez az etnogenezis-típus sok mindent megmagyaráz. A társadalom alatti társadalom tagjainak megélhetése, sokszor puszta életben maradása kizárólagosan úgy volt lehetséges, hogy „kizsákmányolták” azokat, „élősködtek” azokon, akik nem estek ki a társadalomból, bár nem sokkal voltak „vonal felett”. Mert ezekkel kerültek kapcsolatba. Ez a nem a saját (termelő)munkára alapozódó túlélési stratégia, főleg ha sok egymást követő generáció kénytelen élni vele, eltorzítja a gondolkodást, a lelket és a jellemet. Ezt felfoghatjuk az Oscar Lewis által leírt szegénység kultúrájának minősített eseteként. S a gondolkodás, a lélek és a jellem torzulása akkora, hogy a viszonyok jóra fordulása után sem tud élni sokuk a kínálkozó lehetőségekkel.

A cigányok ősei nem Indiából jöttek, hanem az adott ország társadalmi folyamatainak „termékei”. A magyarországi cigányok három csoportját szokás megkülönböztetni. A legnagyobb csoportot a romungrok (magyar cigányok) jelentik, akiknek ősei többségében etnikai magyarok. A legkisebb csoport a beások, akik a román nyelvújítás előtti, még sok szláv elemet tartalmazó órománt beszélik. Ők sokáig nem fogadták el, hogy cigányok lennének, előbb románnak, majd beásnak nevezték magukat. Nagyságát tekintve a kettő között vannak az oláh cigányok (körülbelül a cigányság negyede), akiket sokan hajlanak a cigányság legautentikusabb, hagyományaihoz leginkább ragaszkodó csoportjának tartani. Valójában arról van szó, hogy őket éppúgy a román (és a balkáni) társadalomfejlődés termelte ki, mint a beásokat, csak őseik több generáció óta éltek cigány társadalmi státuszban.

Magyarázatra szorulnak a cigány rasszjegyek. Ezzel kapcsolatban a Szelényi–Ladányi szerzőpáros a Ki a cigány?-vitában azt mondta, hogy ne essünk túlzásba: a cigányság kisebbik részének nyilvánvalóan vannak rasszjegyei, ám többségüknek nincs. Akinek van, az ezt az elmúlt ezer év Közép- és Közel-Keletről a mai Törökországon át a Balkán felé irányuló népmozgásnak köszönheti, mely különösen az oszmán hódítás és uralom évszázadaiban volt erőteljes. Akkoriban a földrajzi mobilitás a legszegényebbek osztályrésze volt. Ezért tartották a cigányokat sokan – és tévesen – vándorló életmódot folytató nomádoknak.

A cigányügy balliberális narratívája minden elemében téves. A tényalapú narratívája szerint a keresztény és iszlám kultúrkörbe tartozó országokban hol erősödő, hol gyengülő, de legalább egy évezrede – Magyarországon néhány évszázaddal rövidebb idő óta – jelen lévő társadalmi problémájának megoldása a feladat.

Befejezésül szólni kell arról, hogy a tudás- és valóságismeret-hiány mellett miféle érdekek fűződnek a balliberális narratíva fenntartásához. XX. századi jelenség, hogy a cigányságból kitörni tudók egy része faji/etnikai öntudatra tett szert, keresni kezdte a gyökereit, s ennek során megalkotta és romának nevezte az a sosemvolt népet, melynek történelme folyamatos szenvedéstörténet, üldöztetés, ám mindennek ellenére nem csupán jelen van, hanem sokasodik, s nem csupán ellenáll a beolvasztási törekvéseknek, hanem öntudatra ébred és harcba száll jogaiért. A balliberális narratívát az tartja fenn, hogy tökéletesen megfelel az etnikai mobilizációt – másképp: roma nemzetek feletti nacionalizmust – építő cigány értelmiségnek. A balliberális értelmiségnek pedig tökéletesen megfelel, hogy az elnyomottak, a jogfosztottak, a megvetettek, az el nem ismertek stb. oldalára áll az elnyomók, a rasszisták, a kirekesztők, a diszkriminálók, a szegregálók, az előítéletesek stb. ellenében.

Mindezzel csak az a probléma, hogy ha rossz a diagnózis, akkor nagy valószínűséggel rossz lesz a gyógymód is.

A szerző közgazdász, szociológus