Szalonnából sem lesz kutya

P. Szűcs Julianna Budapest-díja maga a tovább élő aczéli-kádári cinizmus.

Forrás: youtube.com

Az úgynevezett Demokratikus Koalíció Budapestért-díjra, e magas fővárosi kitüntetésre terjesztette fel P. Szűcs Juliannát, a Mozgó Világ folyóirat főszerkesztőjét, és a budapesti önkormányzat ezt vita nélkül el is fogadta. Az indoklás tartalmazza, hogy: „a sajtószabadságért folytatott küzdelmei elismeréseként”.

Aki esetleg nem tudná: Amikor 1983-ban Aczél György betiltotta a régi Mozgó Világot, a fiatal értelmiség – legendássá vált – folyóiratát, és menesztette Kulin Ferenc főszerkesztőt, akkor az egész szerkesztőség szolidaritást vállalt vele, felmondott, kilépve az egzisztenciális bizonytalanságba. A sajtószabadság hiányának az akkor megszokottnál is otrombább megmutatkozása miatt nem akadt tisztességes ember, aki elvállalta volna a betiltás után ugyanazon a néven működtetni kívánt lap vezetését. Becsületből sem, és azért sem, mert – joggal – közutálat övezte volna.

De mégis, akadt egyvalaki, aki elvállalta: P. Szűcs Julianna.

Azóta is ő szerkeszti a Mozgó Világot – mindegy, hogyan, legalábbis abból a szempontból, hogy 1983-as árulását soha meg nem bánta, az akkor megsértett nemzetet soha meg nem követte. És most ezzel az indoklással – „a sajtószabadságért folytatott küzdelmei elismeréseként” – magas kitüntetésre javasolta Gyurcsány, és a kitüntetést megítélte Karácsony Gergely és önkormányzata.

„Kell még valamit mondanom, Ildikó?”

A felterjesztés, az indoklás, az aggály nélküli megszavazás, ez az egész kitüntetés-história maga a tovább élő aczéli-kádári cinizmus. És ezt a liberális értelmiség is látja. Közülük Ambrus Judit az ÉS-ben (nov. 27.), Ungváry Krisztián a telex.hu-n próbált könnyíteni a lelkiismeretén. Ámde hogyan? Gondolták, két legyet ütnek egy csapásra. Elálló kisujjal jelzik, hogy ők csak történelmi szükségszerűségből állnak be a szemkilövető vezette pártszövetség mögé, de például ezzel a kitüntetés-indoklással nagyon nem értenek egyet.

Egyúttal idekeverik az Index újságíróinak és az SZFE hallgatóinak ügyét, mintha ezek a mai „tiltakozók” ugyanúgy a diktatórikus önkény áldozatai lennének, mint a Mozgó egykori szerkesztői, szerzői és olvasói. Ambrus látnoki szemekkel még azt is megsejti (Ungváry pedig egyetértőn idézi), hogy a „majdani” színművészetis „sztrájktörők” hasonlóképp a szabadság ügyének árulói lesznek, mint amilyen P. Szűcs Julianna volt 1983–84 fordulóján. És majd ők is mint szabadsághősök kapnak elismerést évtizedek múltán. Ungváry Demeter Szilárd ominózus cikkét is bevonja az érvelésbe, mert az szerinte ugyanúgy tettestárs „a szavak értelmének tervszerű és tudatos” lerombolásában, mint a sajtószabadságért folytatott küzdelem érdemét épp a sajtószabadság elárulójának tulajdonító DK.

Ungváryék maszatolásával nemhogy tisztább lenne, még zavarosabbá válik a kép. Hiába szólal meg a lelkiismeret szava, hogy rendben, ugyan be kell látni, Fletó a közös vezér, de ekkora pofátlanságot azért mégsem lehet szó nélkül lenyelni.

Hiába a nemes indulat, ha közben azon mesterkedik Ungváry, Ambrus és sokan mások, hogy összekeverjék a szezont a fazonnal. S közös nevezőre hozzák a diktatúrát a demokráciával, a sajtószabadság megcsúfolóit a megvalósítóikkal. Márpedig kutyából nem lesz szalonna.

De talán ennél is lehetetlenebb a fordítottja: szalonnából sem lesz kutya. Bármennyire növelné is a 2022-es ellenzéki esélyeket, nem lesz könnyű elhitetni a választók tömegeivel, hogy amit látnak, amiben élnek, az most már megint ugyanaz, mint ami 1983–84-ben volt. Még ha vannak is – zömükben éppen az ellenzéki oldalon –, akik mintha semmit sem változtak volna.

A szerző irodalomtörténész