Konzervatív politika itt és most

Mivel a progresszív liberálisok támadása radikális, mi is radikálisok vagyunk válaszainkban.

Szeged, 2018. február 12. Pálinkás József, a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal (NKFIH) elnöke a szegedi ELI-ALPS Lézeres Kutatóközpontban tartott sajtótájékoztatón 2018. február 12-én. A kutatóközpontba megérkeztek az elsõ külföldi felhasználók, egy svájci és egy görög kutatócsoport. MTI Fotó: Rosta Tibor Fotó: MTI Fotó: Rosta Tibor

Folyamatosan azt magyarázzák nekünk, hogy a jelenlegi kormány nem konzervatív, nem keresztény és nem polgári. A cél egyértelmű: a konzervatív, keresztény, polgári értékrendet vallók minél nagyobb hányadának eltántorítása attól, hogy a kormánypártokra szavazzanak. Legutóbb, az elmúlt év végén, Pálinkás József állt bele a témába, aki – miniszterelnöki ambíciókat dédelgetve – egészen odáig ment, hogy nagy nehezen összekapart tíz futóbolondot, akikkel közösen megalapította a saját – Új Világ – elnevezésű „konzervatív néppártját”.

Nyilván nem szóltak neki, hogy az Új Világ nem egy tipikus konzervatív név, új világot mindig a baloldal akar építeni. Amint a pártja, úgy Pálinkás József sem konzervatív politikai értelemben. Attól ugyanis, hogy valaki jólfésülten, gondosan nyírt szakállal, öltönyben jelenik meg a nyilvánosság előtt, vasárnap délben leül az ebédhez és „kezitcsókolommal” köszön a hölgyeknek, még nem lesz politikai értelemben konzervatív. A politikai konzervativizmus egészen mást jelent, amit az alábbiakban kísérelek meg bemutatni.

A konzervatív ideológiát és politikai gyakorlatot a francia forradalom hívta életre, amely néhány év alatt megkérdőjelezte és felborította Európa korábbi másfél ezer éves rendjét. A konzervativizmus tehát eredendően a francia forradalomra adott reakció. A forradalom azonban csak részben érte el célját – nem kis mértékben azért, mert a konzervatív reakció feltartóztatta –, ezért a XVIII. század vége óta újra és újra csatasorba áll, hogy a múltat – a francia forradalom előtti világban gyökerező tradicionális értékeket és intézményeket – végleg eltörölje.

Ilyen forradalmi kísérlet volt többek között Lenin és Sztálin bolsevik forradalma, Hitler nemzetiszocialista forradalma, a feminista mozgalom, az 1968-as francia diáklázadás és szexuális forradalom, az amerikai hippimozgalom, valamint napjaink progresszív liberális forradalma, amely minden eddiginél átfogóbb támadást intéz minden olyan érték ellen, ami a múltból még megmaradt. És mivel a forradalom különböző helyeken és időpontokban, más-más formában és eszközöket alkalmazva jelentkezik, az erre adott válasz is helytől és időtől ­függően eltérő. Ezért a konzervatív ideológia és politika, a konzervatív hagyomány rendkívül sokszínű.

Nyilván más reakciót kíván az 1919-es kommunista terror és mást az 1945 utáni Nagy-Britannia szolid balra tolódása. Más a kommunista rendszerből 1990-ben szabadult és a posztkommunista utóvédharcosokkal húsz évig hiábavalóan küszködő közép-európai népek konzervativizmusa és más a nyugat-európai langymeleg jóléti államokban artikulálódott konzervativizmus. Ahol Kun Béla és Szamuely Tibor csinálja a forradalmat, ott az adekvát konzervatív választ Horthy Miklós adja meg. Mondhatni, amilyen a forradalmi adjonisten, olyan a konzervatív fogadjisten. Ezeken az adjonisteneken múlik az is, hogy mit hangsúlyoz erősebben a helyi konzervatív ideológia.

Nálunk, ahol a nemzeti létünket ötszáz év óta fenyegetik külső és száz-egynéhány éve belső ellenségek is, a konzervativizmus erősen hangsúlyozza a nemzeti jelleget. És mivel a kommunizmus brutális támadást intézett az egyházak ellen, a konzervativizmus lényegéhez tartozik a kereszténység védelme is, sokkal erősebben, mint például az Egyesült Államokban, ahol még a jelenleg zajló progresszív liberális forradalom idején is „Istenben bízunk” felirat szerepel a bankjegyeken, és a kongresszus alakuló ülését imával nyitják meg.

Nem véletlen, hogy Amerikában létezik a kereszténységet nem hangsúlyozó, ateista alapú konzervativizmus is. Ugyanakkor az abortuszlobbi folyamatos nyomulása miatt az amerikai konzervativizmusnak fontos témája az abortuszellenesség, ami nálunk kevésbé hangsúlyos. És az sem lenne meglepő, ha a BLM-forradalomra adott konzervatív reakcióként újra megerősödne az Egyesült Államokban a Ku-Klux-Klan mozgalom.

Sokan tévesen úgy gondolják, hogy a konzervatívok célja kizárólag a változással szembeni ellenállás, a változás lassítására való törekvés. A konzervatívok azonban nem a változással állnak szemben általában, hanem a tradicionális értékeket és intézményeket támadó forradalmakkal, a radikális társadalomátalakítási kísérletekkel. Ezeket viszont nem lassítani, hanem megakadályozni kívánják. Azok, akik a forradalmi, társadalomátalakító változásokat csak lassítani igyekeznek, valójában nem konzervatívok, hanem lúzerek, akik legfeljebb azt fogják elérni, hogy nem a gyerekeiknek, hanem majd az unokáiknak kell gendersemleges mosdókba járniuk.

Ugyanilyen lúzerek azok is, akik a forradalommal és az általa alkalmazott kíméletlen politikai eszközökkel szemben „mérsékelt” választ tartanak megfelelőnek, és a csatát kizárólag intellektuális hadszíntéren kívánják megvívni, miközben ódzkodnak a hatékony politikai, a sokszor valóban keményebb eszközöktől. A konzervativizmustól – helytől és időtől függően – nem feltétlenül idegen a radikalizmus, hiszen radikális támadás radikális választ igényel.

A konzervativizmus sokszínűsége nemcsak abból következik, hogy az eltérő helyen és időben, módon jelentkező társadalomátalakítási kísérletek eltérő válaszokat igényelnek, hanem abból is, hogy vannak kérdések, amelyekben a konzervatív hagyomány nem fogalmaz meg egységes álláspontot – nyilvánvalóan azért, mert ezek a konzervativizmus lényege szempontjából irrelevánsak. Ilyen kérdés a gazdaságba történő állami beavatkozás, az állami szerepvállalás mértéke. A konzervatív hagyományban ugyanúgy elférnek az erős állami beavatkozásban hívő paternalista vagy kollektivista konzervatívok és a minimális állami beavatkozásban hívő, a piacot mindenek fölé helyező szabadpiaci vagy libertariánus konzervatívok.

Ez a kérdés nem érinti a konzervativizmus lényegét. Azt a lényeget, ami egyfajta magként a sokszínűség alatt meghúzódik. Ez a mag egy értékhalmaz, olyan értékek gyűjteménye, amelyek a régmúltban gyökereznek és amelyek egykor a társadalmi rend megkérdőjelezhetetlen pillérei voltak, például a kereszténység, a nemzet, a család, a magántulajdon fontossága, a társadalmi rend, általában véve is a rend, tekintélytisztelet, a politikai és szellemi autoritás elfogadása, sőt igenlése, a hagyományok és a tapasztalatok fontossága stb.

Nevezhető-e a fentiek alapján a mai kormányzati politika konzervatívnak?

Ami a konzervativizmus magját illeti, a kormány magáénak vallja mindazokat az értékeket, amelyek ezt a magot alkotják, és tevékenységével ezen értékek erősítésére, támogatására törekszik. A nemzeti önbecsülés visszaállítását célzó intézkedések, a családtámogatási rendszer, a hagyományos családmodell preferálása, a történelmi egyházak támogatása, a hazai vállalkozások támogatása, a segély helyett munkára ösztönzés és ehhez munkahelyek teremtése, az adócsökkentések mind-mind egy koherens konzervatív politika részei.

Ami az állam gazdasági szerepvállalását illeti, láttuk, hogy ebben a témában a konzervatív hagyományban nincsen egységes álláspont. Éppen ezért a közszolgáltató cégek visszavásárlása magánkézben vagy külföldi állami tulajdonban lévő cégektől, az időnként erőteljes beavatkozás egy-egy gazdasági szektorba (bankszektor, kereskedelem stb.), a multicégek különadókkal sújtása, magánnyugdíjpénztárak helyett állami nyugdíjrendszer üzemeltetése semmiképpen nem áll ellentétben a konzervatív politizálással. Sőt, mivel ezek antiliberális gazdaságpolitikai eszközök, ezért az is mondható, hogy kifejezetten összhangban állnak a konzervativizmus lényegével.

Ami a radikális társadalomátalakítási kísérletekkel szembeni ellenállást illeti, a mai magyar, antikommunista és antiliberális kormányzati politika jelentős és (részben) sikeres választ ad az 1945 és 1990 közötti kommunista múltra, az 1990 és 2010 között ezen múlt felszámolására tett kísérletek kudarcára, ugyanezen időszak liberális anarchiá­jára és napjaink progresszív liberális társadalomátalakítási kísérletére. Bírálóit pont a sikere zavarja – bennünket pedig az, hogy ez a siker csak részleges.

A bírálók szerint azok az igazi konzervatívok, akik asszisztálnak a társadalomátalakítási kísérlethez. Akik legfeljebb lassítani, finomhangolni igyekeznek azt. Akik valójában lúzerek. Az Orbán-kormány és mi, kormánypárti szavazók azonban nem lúzerek vagyunk, hanem XXI. századi magyar konzervatívok. És mivel értékeink támadása radikális, mi is radikálisak vagyunk válaszainkban. Éppen ezért sem a kormányon, sem rajtunk nem lehet számonkérni sem az angolszász konzervativizmust, sem a francia gaulle-izmust, sem a német kereszténydemokráciát, ezeknek sem az 1970-es évekbeli, sem a XX. század végi, de még a mai verzióit sem. A mi XXI. századi magyar konzervativizmusunknak itt és most a még fel nem számolt kommunista múlt utóvédharcaira és a progresszív liberális forradalom minden értéket elsöpörni akaró totális támadására – a kettő szövetségére – kell reagálnia.

Pontosan ezt teszi a jelenlegi kormány. Aki tehát valóban konzervatív, az a jelenlegi kormányzatra és annak politikájára szavaz.

A szerző közgazdász, politológus