Ukrajna, a határterület és hídfőállás

Az ukrán rendőrség lezárta azt a büntetőeljárást, amelyet azzal a váddal indítottak Biden ellen, hogy az ő nyomására váltották le posztjáról a volt ukrán főügyészt.

Washington, 2021. január 20. Joe Biden beszédet mond, miután az Egyesült Államok 46. elnökeként letette hivatali esküjét a törvényhozás washingtoni épületének, a Capitoliumnak a nyugati homlokzatánál tartott beiktatási ünnepségen 2021. január 20-án. MTI/EPA/Pool/Jonathan Ernst Fotó: Jonathan Ernst

A Kijevtől keletre élő úgynevezett nagyoroszok első jelentős állama a moszkvai fejedelemség volt. A város nevéből származik az archaikus magyar muszka szó, amely eredetileg kizárólag a nagyoroszokat jelentette. A XVII. századra a moszkvai fejedelemség birodalommá nőtte ki magát, és fokozatosan visszaszerezte a lengyelektől az elhódított területeket. Ennek eredményeként az 1653 őszén Moszkvába összehívott országgyűlés, a duma kimondta Ukrajna visszacsatolását Oroszországhoz. Viszonzásul 1654 januárjában az ukrán ország­gyűlés, a rada közfelkiáltással elfogadta a csatlakozást és felesküdött a cárra. Ezzel megszűnt az évszázadokig tartó, keleti irányú lengyel terjeszkedés, és nyugat felé is elkezdődött az orosz expanzió.

Az azóta támadt orosz–ukrán ellentétek mindig vagy polgárháborús helyzetben, ideológiai síkon, vagy akárcsak ma, idegen hatásra vagy a nagy történelmi kataklizmák idején lángoltak fel. Így kerültek például az ukránok az 1917 után a vörösök és fehérek között kitört polgárháborúban az utóbbiak oldalára. A konfliktus bonyolult és kényes jellegét jól bizonyítja a szovjetpártisággal igazán nem vádolható Mihail Bulgakov műve, A fehér gárda, amely elvakultságukat tekintve egyenlőségjelet tesz a bolsevisták és az ukrán nacionalisták közé. A második világháborúban a Vörös Hadsereg tábornoka, Andrej Vlaszov Hitler mellé állt és a Sztálintól való függetlenség reményében, kiváltképp ukránokból a németek oldalán harcoló légiót szervezett. Sztálin mindkét esetben kegyetlen bosszút állt.

Aztán a birodalom széthullásával Ukrajnának egészen váratlanul szinte az ölébe hullt a függetlenség, az önálló államiság lehetősége. És az ország, amelyet addig a Szovjetunió meghitt ölelése védett, egyszeriben a világpolitikai érdekek ütközőzónája lett.

A lengyel és litván hódoltsággal ellentétben a most a maga jószántából önálló útra tért Ukrajna ismét azzá vált, ami a középkorban volt és amit a neve is jelent: határterület, határvidék, határtartomány. Azaz közös rész kelet és nyugat között, amelyből mindenki a maga jussát követeli. Oroszország a keleti határoknál élő többmilliós orosz kisebbség nevében, a nyugat pedig a demokrácia leple alatt hídfőállás kiépítésére Moszkva irányában. Így követhették egymást az új államban a rejtélyes módon leváltott, elűzött, megbuktatott ukrán elnökök, a börtönbe vetett, majd szabadon engedett Julija Timosenko miniszterelnök, a Majdan téri tüntetések, legutóbb pedig a szappanopera-színész Zelenszkij győzelme az elnökválasztáson. Az ember csak kapkodja a fejét, és egy kukkot sem ért az egészből.

Majd 2019-ben ráadásként jött az ukrán nyelvtörvény, amely a legelvakultabb ukrán nacionalizmus szellemében a szabad, új hazában gyakorlatilag betiltja a kisebbségi nyelvhasználatot. Ez elsősorban a határterületein élő több millió oroszra vonatkozik, de velük együtt a mélybe rántja a kárpátaljai magyarokat is. Annak a Kárpátaljának az őshonos magyarjait, amely a Krím félszigettel együtt természetesen soha nem volt a soha nem létezett Ukrajna része. A ma zömmel orosz lakosságú Krímet 1783-ban a törökkel vívott hosszas háborúskodások után az akkor már világhatalom Oroszország szerezte meg és csatolta a birodalomhoz. A trianoni békediktátummal Csehszlovákiához csatolt, majd 1939-ben Magyarországhoz visszakerült Kárpátalját, hogy nevet is adjanak a gyereknek, az ott élő ruszinokra hivatkozva, 1945 után az akkor már szuperhatalom Szovjetunió kebelezte be.

A Krímet az atomhatalomnak számító Oroszország egy alkalmas pillanatban az erősebb jogán játszi könnyedséggel visszaszerezte, és nyilván mindent el fog követni a kelet-ukrajnai orosz kisebbség érdekében is. Magyarország nem atomhatalom, így nem tehet mást, mint hogy az igazság jogán mindent elkövet az ott élő 150-200 ezer fős magyar kisebbség érdekében. Mert a nagy barátság láttán a demokrácia bajnokaitól most különösen semmi jóra nem számíthatunk. Rajtunk kívül talán egy Szolzsenyicin még szót emelne értük. De vele az a baj, hogy orosz. Nagy orosz.

A szerző író, műfordító