Annak idején a kulturális taorendszer megszüntetéséről óriási vita robbant ki, a szakma látszólag egyöntetűen ugrott a kormány nyakának, stúdióból stúdióba járva hörögve követelték, hogy ne vezessék ki az adót a rendszerből, éh- és nemzethalált vizionáltak, no meg a kultúra tönkretételét és kivéreztetését. Egybites világértelmezésük szerint a mucsai, sáros csizmában közlekedő, krokodilagyú, szotyiköpködő, műveletlen jobboldal gyűlöli a színházat, a művészetet és a kultúrát.
Tulajdonképpen el akarja hülyíteni a magyarokat, ki akarja nyírni a kultúrát közvetítő műhelyeket és a művészeket. Ugyan kissé csendesebbé vált a falka harci zaja, amikor egyre-másra derültek ki a nagyobbnál nagyobb pofátlanságok, a vattázott előadások, az ellenőrizhetetlen, hatalmas profitot termelő külföldi turnékról szóló hírek, de ekkor sem jöttek zavarba; azzal kezdtek érvelni, hogy jó, akkor ne így, hanem amúgy, meg kicsit maradjon azért, és hát ők is hallották ugyan az ismerősük ismerőseinek az egyik távoli ismerősétől, hogy valahol valakik lopikázhattak egy cseppet, na de hol nincsenek visszaélések, akkor is mocskos Fidesz.
A taóval azonban az a helyzet, hogy az ügyeskedők hamar megtalálták a kiskapukat, mely nyílászárókat csak a legkifinomultabb humorérzékkel rendelkezők tudták picinek nevezni. Óriásiak voltak azok, akkorák, hogy az Isten pénzét is kényelmesen ki lehessen talicskázni rajtuk. Mely funkciót az ilyen típusú bűncselekményekhez vonzódó szerencselovagok ki is használták, és úgy kezdték ellopni a közpénzt, mintha nem lett volna holnap.
És ne valami modern kori Robin Hoodokat képzeljünk el, akik félelmet nem ismerve rabolták el az állam pénzét, hogy aztán nagylelkűen a táncosoknak, énekeseknek, színészeknek és zenészeknek adják az ügyesen elvett javakat, hanem kapzsi és nagyban utazó, önző szélhámosokat. A fellépők a csípésrendben az utolsó helyen szomorkodtak, nem ők vitték haza a nagy pénzeket, 99,9 százalékuknak halvány lila gőze sem volt arról, hogy a mosolygós és mindig kedves producerek milyen mesés vagyonokat halmoztak fel, hogy a hátuk mögött a takarásban röpködtek a százmilliók vagy a milliárdok. Ők mindössze örültek, hogy a bizonytalan művészlét mellett csurran-cseppen egy-egy ötven-, százezres – és akkor még sokat mondtunk! – hakni. A milliárdokat zsebre tevő szervezőknek pedig nem volt nagy truváj időben és viszonylag korrektül fizetni. Ami valóban nagy számnak tűnhetett a gázsikkal eltűnő vagy csak négy-öt hónap múltán fizető megrendelőkhöz képest.