A Bocskai-korona a miénk!

Ausztria csak őrzője a magyar ereklyének, gesztusértékű lenne, ha azt visszaszolgáltatná.

Budapest, 2019. július 1. Bocskai István (1557-1606) magyar államférfi, Erdély és Magyarország fejedelmének szobra a Hõsök terén, a Millenniumi emlékmû (másként Ezredévi emlékmû) keleti kolonádján. Margó Ede alkotása 1905-bõl. MTVA/Bizományosi: Jászai Csaba *************************** Kedves Felhasználó! Ez a fotó nem a Duna Médiaszolgáltató Zrt./MTI által készített és kiadott fényképfelvétel, így harmadik személy által támasztott bárminemû – különösen szerzõi jogi, szomszédos jogi és személyiségi jogi – igényért a fotó szerzõje/jogutódja közvetlenül maga áll helyt, az MTVA felelõssége e körben kizárt. Fotó: Jászai Csaba

A Magyar Nemzet 2021. január 3-i számának véleményrovatában jelent meg Bánó Attilának Zsigmond Ágost páncélja és Bocskai koronája című cikke, amelyben felhívta a figyelmet Bocskai István Bécsben őrzött koronájának rendezetlen helyzetére.

Kétségtelen tény, hogy a Bocskai-korona és más, Bécsben őrzött, a magyar szellemi kultúrkincs körébe eső műtárgyak sorsa az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása után rendezetlen maradt. Az osztrák állam ugyanis a Monarchia felosztását követően osztrák nemzeti vagyonnak nyilvánította és állami kezelésbe vette az uralkodó és az uralkodóház vagyonához tartozó bécsi császári és királyi udvari hitbizományi gyűjteményeket. Ezekben a gyűjteményekben nagyon sok magyar származású műkincs volt, és ezért már közvetlenül az első világháború után a magyar politikai vezetés és a tudományos világ felvetette azt, hogy ezek hazakerüljenek, és magyar állami gyűjteményekbe legyenek elhelyezve. Tárgyalások is kezdődtek ez ügyben az osztrák állammal, és kilenc­évi tárgyalássorozat után született egy megállapodás, ez az úgynevezett velencei egyezmény. Az egyezmény szövege az 1934. március 17-i Hivatalos Magyar Közlönyben meg is jelent. Az egyezmény alapján az osztrákok számos nagy értékű, a magyar szellemi tulajdon körébe tartozó tárgyat visszaszolgáltattak, amelyeket a Magyar Nemzeti Múzeumban egy kiállítás részeként rövid időn belül be is mutattak.

A hosszú tárgyalássorozat során voltak azonban olyan emblematikusnak minősülő tárgyak, amelyekről nem született megegyezés. Ezek közé tartozik a Bocskai-korona is.

Az Anschluss 1938. március 12-i bekövetkeztéig számos kísérlet történt magyar részről a visszaszolgáltatásra, azonban az osztrák állam ettől mindig elzárkózott. A lehetséges magyar igényekkel a második világháború után a magyar állam nem foglalkozott, Ausztria egyébként is 1955-ig a szövetséges hatalmak megszállása alatt volt, függetlenné válásakor pedig a magyar kommunistákat egyáltalán nem érdekelte ez a kérdés.

Legelőször a História 1985. évi 1. számában egy a magyar történelem iránt behatóan érdeklődő, magyarul jól tudó német történész, Karl Nehring foglalkozott a témával Kié a Bocskai-korona? címmel. Bár a kommunista uralom Magyarországon már a végéhez közeledett, az akkori magyar vezetésben az írás nem talált visszhangra, ami azzal is összefüggésben lehet, hogy a rendkívül részletes írás nem állt ki ­egyértelműen a visszaszolgáltatás mellett. A rendszerváltozást követően némileg megváltozott a helyzet. Ismereteim szerint az állami vezetés magas szintjén foglalkoztak az osztrákok által vissza nem szolgáltatott magyar kultúrjavak ügyével, szakértők bevonásával, de az osztrák államtól a visszaszolgáltatás konkrét igénylésére nem került sor.

Az Európai Unióba történő belépésünk után mód és lehetőség nyílt a velencei egyezmény megkötését követően vissza nem szolgáltatott műtárgyak visszaigénylésére. Maga az egyezmény 3. cikkelye is tartalmazza – értelmezésem szerint – az egyezménnyel le nem zárt, nyitott kérdéseknek a lehetséges megoldási rendjét. Mivel e cikkelyben szereplő Népszövetség már nem létezik, úgy gondolom, az Ausztriával e körben folytatandó tárgyalások esetleges eredménytelensége esetén meg kellene találni azt a döntéshozó fórumot, amelyik a kérdést véglegesen lezárhatja. Ilyen lehet például egy választott bírósági eljárás. Úgy vélem, az Euró­pai Unió keretében működő bíróság nem lehet alkalmas ennek az ügynek az elbírálására, mert amint számos ügyben látjuk, nem jogi, hanem politikai döntéseket hoz, ami egyébként méltatlan egy európai szintű bírósági fórumhoz.

A visszaigényléssel kapcsolatban egyesek azt a véleményt fogalmazták meg, hogy az egész velencei egyezmény felülvizsgálatát kellene a két félnek elvégeznie. Én viszont úgy gondolom, hogy egyes műtárgyak visszaigénylésére kellene fókuszálni a hatályos egyezmény alapján. Ezek közül pedig kiemelkedően Bocskai István koronájára.

Ezzel kapcsolatban az osztrákok még az 1930-as években azt jelezték a magyar félnek, hogy a koronára a románok is igényt tartanak, mert Bocskai István erdélyi fejedelemként kapta a magyar koronát. Úgy gondolom, nem lehet figyelmen kívül hagyni e körben azt az igen lényeges körülményt, hogy Románia mint államalakulat akkor még nem létezett. Erdélyen kívüli, oszmán fennhatóság alatt lévő két román vajdaság volt, a havasalföldi és a moldvai. Bocskai István erdélyi fejedelemsége idején egyébként is Erdélyben három államalkotó tényező volt, az úgynevezett három natio, mégpedig a magyar, a szász és a székely. Természetesen éltek románok is Erdélyben, azonban az állami vezetés szintjén nem voltak jelentős tényezők. De ami a legjelentősebb a korona tulajdonlása szempontjából, hogy a török nagyvezír Bocskai Istvánnak Rákosmezőn adta át a koronát 1605. november 11-én, mégpedig úgy, hogy őt királynak nevezte.

Bocskai István a végrendeletében egyértelműen úgy rendelkezett, hogy „az koronát is kit nékünk török császár adott, hagyjuk az ország tárházába, úgy fejedelmekről fejedelmekre maradjon és annak készen tartassék, aki az országnak ura lészen…”.

Az 1609-ben tartott magyar országgyűlés XX. cikkelyének 5. §-a pedig úgy rendelkezett, hogy „a korona pedig a nádor úr kezeibe adatván, a nádor ő kir. Felségének adja át, hogy tárába tétetvén: megőriztessék”. Az idézett törvényhely szövege egyértelmű, a Habsburgok csak őrzői voltak, nem pedig tulajdonosai a koronának, amely mindmáig magyar tulajdonnak számít, a tulajdon és annak igénye pedig soha nem évül el.

Ausztria tehát csak őrzője, boldog birtokosa a Bocskai-koronának, és több mint gesztusértékű lenne, ha azt Magyarországnak visszaszolgáltatná. Ilyen gesztust gyakorolt a magyar állam II. Zsigmond Ágost lengyel király gyermekkori páncéljának Lengyelország részére való átadásával. Ez a páncél az első világháború után osztrák állami gyűjteményből került Magyarországra, mert akkor azt vélelmezték, hogy II. Lajos magyar királyé. A későbbiekben derült fény arra, hogy Zsigmond Ágost gyermekkori páncélja, így az a lengyeleket illeti. A magyar miniszterelnök egy hete Krakkóban a lengyel–magyar barátság nevében adta át ünnepélyesen a becses műtárgyat, „abban a reményben, hogy előbb-utóbb a történelemben minden a helyére kerül”.

Célszerű lenne, ha a Magyar Tudományos Akadémia az illetékes minisztériumokkal együttműködve létrehozna egy bizottságot, amely történészekből, művészettörténészekből, régészekből, muzeológusokból és jogászokból állna, és ez a bizottság szakértők bevonásával feldolgozná a velencei egyezmény le nem zárt ügyeinek teljes kérdéskörét a visszaszerezni kívánt műtárgyak minden részletre kiterjedő meghatározásával és jogi megalapozottságával. Ezt követően lehetne előterjesztést tenni a döntésre hivatott állami szervnek a visszaigénylés megindítására.

Nemzeti önbecsülésünk, a kulturális örökségünk mély tisztelete, a két világháború közötti magyar politikai vezetés és tudományosság e téren tett erőfeszítéseinek folytatása és a jövő nemzedékekkel szembeni felelősségünk az, hogy a legkisebb esélyt se szalasszuk el ebben az ügyben.

A szerző jogász