Kultúra, nyelv, identitás

A liberalizmus semlegesnek álcázott útja a kulturális hatalomig.

Budapest, 2020. szeptember 6. Résztvevõk a Színház- és Filmmûvészeti Egyetem (SZFE) Vas utcai épülete közelében az SZFE és a Parlament között szervezett élõláncon 2020. szeptember 6-án. Élõlánccal tiltakoztak az SZFE modellváltása, autonómiájának elveszítése ellen az intézmény hallgatói és szimpatizánsok ezen a napon Budapest belvárosában. Az élõlánc tagjai kézrõl kézre adták azt a chartát, amelyet délelõtt az egyetem szenátusa írt. A Charta Universitasban rögzítették azokat az alapelveket, amelyek mentén el tudnák képzelni az együttmûködést az Innovációs és Technológiai Minisztériummal. MTI/Mónus Márton Fotó: Mónus Márton

Ahogy az kezd egyre nyilvánvalóbbá válni: korunk „szakmai” vagy jogi vitái valójában álcázott viták. A különböző vitás kérdéseket – demokrácia, jogállamiság, emberi jogok – azért öltöztetik idegen gúnyába, azért ez a nagy kamuflázsakció, hogy csak a kiátkozás terhe mellett lehessen rámutatni: nem jogi vagy szakpolitikai megközelítésekről, hanem ízlésbeli, mi több, világnézeti ütközőzónákról van itt szó. Azért nem szabad („nem illik”, „nem eléggé européer”) felhívni a figyelmet arra, hogy e viták nem tudományos, hanem politikai természettel bírnak, mert így – fogalmazzunk egyszerűen – sokkal könnyebben, fogyasztóbarátabb módon lehet eladni mindazt, amit a XXI. századi marxizálódott liberalizmus képvisel.

Azért is fontos e söntésegyszeregy marxista gyökereinek hangsúlyozása, mert éppen Marx és követői voltak leginkább tisztában azzal, hogy egy eszme térfoglalásának mindenekelőtt a társadalmi szellemben, a kulturális miliőben kell megtörténnie, és csak a közízlés érzékenyítését (az agymosást) követően bonthatók ki a konkrét politikai célok, ültethető át a gyakorlatba azok megvalósítása. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy egyes kérdések és az azokra kötelezően adandónak beállított válaszok csak akkor emelhetők be a formális politika (pártok közötti vita, népszavazás, választási kampányok stb.) világába, ha előtte a politikán kívüli vagy politikán túli szférákban már megfelelően módosították az életmódreflexeket.

A liberalizálódott baloldal tehát egyfelől ezért fektet óriási hangsúlyt a populáris kultúrára, másfelől ezért igyekszik formálisan távolítani vagy semlegesnek beállítani nyílt politikabefolyásolási törekvéseit. (Nyilvánvalóan sokkal jobb a gyerek fekvése, ha például az eltérő világnézeti megfontolásokból adódó demokráciaértelmezési különbségeket egy „szélsőséges” ideológia és egy „nyílt, befogadó” demokráciafelfogás közötti vitaként vagy egyenesen a „mindannyiunk által közösen osztott értékek” elleni politikai támadásként ábrázolják.)

Helyesen mutat rá Pokol Béla arra, hogy „hosszú távon a politika szellemi háttérszerveződése szinte fontosabb, mint maga a választások megnyerésére létrehozott pártgépezet”, de Békés Márton is, amikor – a marxista Antonio Gramsci munkáit vizsgálva – felhívja a figyelmet a kulturális hatalom megszerzésének elsődlegességére. Schmidt Mária írja recenziójában, hogy „Gramsci elméleti útmutatásait a gyakorlat már visszaigazolta, hiszen az 1968-as nemzedék az ő szellemi iránymutatását követve foglalta el a kulturális, tudományos és művészeti élet parancsnoki posztjait, hogy innen tovább terjeszkedve vegye a befolyása alá a közbeszédet, sajátítsa ki a nyelvet, határozza meg a tematikát. A huszadik század végére mindennek az eredményeként kulturális hegemóniára tett szert. […] Ami számít tehát, az a gondolat, másként: a szellem. A politikai harcot ugyanis az nyeri, aki meg­győzőbben keretez, akinek a története hihetőbb, reménykeltőbb, érvényesebb.”

A „szellem világa” alatt a (poszt-)posztmodern korban azonban nem feltétlenül csak a „magaskultúrát”, az akadémiai-egyetemi katedrákat és tanszékeket vagy a humántudományokkal foglalkozó periodikákat kell érteni. Sőt. Bár természetesen utóbbiak is kiemelt szerepet tudnak játszani a meghaladottnak titulált „parazita bálványok” (tekintély, hierarchia, társadalmi konvenciók, „nemi szerepek”, család stb.) ledöntésében, a liberális térfoglalás sokkal hangsúlyosabb a populáris kultúrában és a tömegszórakoztatásban. A film, a zene, a divatipar, a PR- és reklámszegmens tipikusan azok a politikai értelemben semlegesnek, direkt politikai üzenettel nem bírónak (művészetnek, szórakoztatásnak) beállított felületek, melyeket tömegek fogyasztanak, és észrevétlenül határozzák meg hétköznapi értékválasztásainkat, társadalmi jelenségekhez való viszonyulásunkat.

És ahogy a „hivatalos” neomarxizmusnak, úgy a „lájtos” életmód-liberalizmusnak is kiemelt eszköze a nyelv- és identitáspolitika. A politikai korrektség, a sértőnek titulált nyelvi fordulatok száműzése nem a politikában kezdődik. A liberális progresszió azért célozza meg először hétköznapi szavainkat, íratja újra a gondolatokat és történelmi kifejezéstárunkat is, hogy ezzel már konkrét (párt)politikai döntésünk előtt „megelőlegezze”, előkészítse azt. A nyelvhasználatunkat, azt, hogy milyen verbális technikákkal írjuk le a körülöttünk lévő világot, nagyban meghatározzák azok a kifejezések, stíluspózok, viselkedési kódok, melyeket a populáris kultúra, a „tömegszellem” közvetít.

Ezt nevezik kerülőutas kommunikációnak: ha a legtrendibb sorozatokban teljesen bevett mintaként ábrázolják, hogy homoszexuális párok gyermeket nevelnek (és ezzel párhuzamosan azt is, hogy a várandós kismamának teljesen elfogadható opció az abortusz); ha a képregényektől kezdődően a hollywoodi blockbusterekig józanságot és történelmet nem ismerve erőszakosan tolják az „etnikai diverzitást”; ha a különféle technológiákat, szolgáltatásokat, divatot népszerűsítő és a fogyasztókkal megismertető reklámfelületeken a termékeket, azok trendi megvásárlását a „sokszínűséggel”, a „befogadással” a „toleranciával”, a „megértéssel”, az „idegen szép” érzésvilágával kötik össze, akkor a későbbiekben nem lehet vitás az egyén politikai választásának kimenetele sem. És persze erre bazírozva már könnyű beépíteni a „szakmainak” tételezett „jogállamisági elvárásokba” a házasság intézményének ki- és a határok megnyitásának követelményét – vagy éppen az emberi jogok lábbal tiprásának tételezni a családbarát, életvédő kormányzati lépéseket.

Ha pedig ez az „előérzékenyítés” kellően szisztematikus és általános (globális), akkor nem csodálkozhatunk azon sem, hogy mikor egy választási kampányban a liberális erők beemelik témaként a homoszexuális-házasság vagy az örökbefogadás lehetőségét, akkor – jóformán pártszimpátiára tekintet nélkül – azt mondják a választók, hogy „hát persze”, hiszen (látszólag politikai indoktrináció nélkül) hozzászoktatták őket a jelenséghez. Ugyanígy: mégis mi baj lenne a migrációval vagy a multikulturalizmussal, hiszen a „kevert társadalmak” reprezentánsai divatos ruhákat hordva vagy mobiltelefont vásárolva már évek óta tekintenek le ránk a plakátokról vagy két YouTube-videó közti reklámból?

Ugyanez a rejtett, emberi szenzitivitásra játszó logika húzódik meg a fentiekkel persze összefüggő identitáspolitika mögött is. Hiszen a nyelvi leleményekkel, a szótárak átrajzolásával és a vizuális „érzékenyítéssel” nemcsak a külvilágról alkotott felfogásunkat, de „miképünket” is (de)formálják. Az agymosás kulcsmomentuma ugyanis, hogy a társadalmat ne csak individualizálják, de atomizálják, fragmentálják is: valamennyi embert valamilyen – vagy túlhangsúlyozott, vagy mesterségesen előállított jellemzők szerinti – kisebbségi csoportba osszanak be, hogy utána senki ne hivatkozhasson „többségi értékekre”, hiszen így senki nem tételezheti magát a többséghez tartozónak.

A hosszú évtizedek óta társadalmi egységet, antirasszizmust, „színvakságot” hirdető bal- és liberális oldalon ezért lett hirtelen meghatározó a bőrszín, a faji hovatartozás (lásd BLM-mozgalmak), és a „senkinek semmi keresnivalója a másik hálószobájában” mottója helyett így lett sikk a szexuális irányultságok reklámozása vagy éppen a mechanikus csoportképzés iskolapéldája, a genderideológia.

Mikor pedig egy idő után „valamilyen szempontból” mindenki valamilyen kisebbségi identitás részesévé válik, az egyes kisebbségek „felszabadítására” irányuló közvetlen politikai ígéretek vagy akciók is sokkal jobban „átélhetővé” formálhatók – hiszen így nemcsak hogy megszűnik a többségre történő hivatkozás legitim lehetőségének mivolta, de lényegében mindenki felelősségre is vonható határozott terrorisztikus érveléssel: „Te is kisebbség vagy, miért nem támogatod a másik kisebbség jogos követeléseit?” És a „frissen végiggondolt” csoportidentitások átérezhetővé tételében pedig kiváló fórumot nyújt a „marginalizált sorsokra” fókuszáló kommunikációs közeg. E műmoralizálásra alapozva pedig utóbb az is megmagyarázható, hogy ezen identitások erőszakos „védelme” miért is elengedhetetlen feltétele egy demokráciának. Konkrétummal élve: miért is szükséges, hogy az állam elismerje az aszexuális genderfluiditást mint harmadik nemet, és miért is kell része legyen a gyermekek modern nevelésének az, hogy megismerkedhessenek az „atipikus nemi szerepekkel”?

Mindezen példák persze csak felvillantások abból az jóemberkedésnek álcázott kulturális hatalomból, melyet a maga kifinomult és professzionális eszköztárával, történelmi tapasztalatokkal a háta mögött a magát a társadalmak felvilágosítására hivatottnak érző balliberális elit gyakorol. Mielőtt tehát valaki megint csak elkezdene azon morfondírozni, hogy mi végre beszélnek itt egyesek a magyar jobboldalon túlzóan, militáns módon kultúrharcról meg kultúráért vívott küzdelemről, tegye fel előbb a kérdést: vajon tényleg adottak lennének a fegyveregyenlőség körülményei?

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója