Legszebb öröm a káröröm

Az egész díszes ellenzéki társaság nap mint nap annak örül, ha minél magasabb a fertőzöttek és a halottak száma.

Cseh Katalin és Donáth Anna Fotó: ILLYÉS TIBOR Forrás: MTI

A nagy frankfurti filozófus, Arthur Schopenhauer szerint a káröröm a leggonoszabb bűn, Friedrich Nietzsche szerint pedig átmeneti gyógyszer az alacsony önbecsülés és az azzal rokon kisebbrendűségi érzés leküzdésére. Akár így nézzük, akár úgy, a káröröm mindenféleképpen kóros elváltozás. Aki ebben a lelki betegségben szenved, azt jobb esetben örömmel és megelégedettséggel töltik el a nála sikeresebb emberek esetleges hibái, bajai, kudarcai, rosszabb esetben az őket ért szerencsétlenségek vagy tragédiák is. Mindannyiunkban lakozik káröröm, kiben több, kiben kevesebb.

A káröröm nemcsak az interperszonális kapcsolatokban, hanem a nagyobb közösségek viszonyában is létezik. Így a politikában szintén gyakori jelenség a szemben álló felek, rivális pártok kudarcain vagy akár szerencsétlenségein, tragédiáin örvendezni. Magyarországon azonban az utóbbi tizenegy évben a partvonalon kívülre került ellenzék önbecsülése olyan mélyre süllyedt, kisebbrendűségi érzése úgy elhatalmasodott, hogy már rég nem tud és nem is akar különbséget tenni jogos káröröm és köteles együttérzés, hiba és tragédia között.

A sport természetéből fakadóan az olimpiai eszme, a citius, altius, fortius szellemében sokáig dühítő, ám jogos kárörömnek érezhettük politikusaik, sajtójuk, szavazótáboruk leplezetlen ujjongását az üres stadionokon vagy a magyar labdarúgó-válogatott vereségein. Sőt talán még a lehetséges budapesti olimpia meghiúsításán is. Csakhogy nemzeti tizenegyünk tavalyi példátlan sikerei megfosztották őket az alacsony önbecsülés eme olcsó gyógyszerétől. De bánták is ők! A kormányt tehetetlenséggel vádolva szemforgató módon, együttérzést színlelve örültek a 2010. októberi ajkai iszapkatasztrófának, az egész országot megbénító 2013. márciusi hóviharnak, a 2013-as júniusi dunai árvíznek és a Hableány sétahajó 2019-es májusi katasztrófájának a huszonhét halottal együtt… Családi kötődéseimnél fogva gyakran járok az iszapkatasztrófa által legjobban sújtott Kolontár és Devecser környékén. Egy napra el kellene vinni oda a kárörvendező ellenzéki bagázst, hogy lássák a kormányzati segítséggel felépített lakóparkokat, a rendezett utcákat, a Makovecz Imre stílusában épített kápolnát, a zöldövezetet. De attól tartok, ezeknek még ettől sem fagyna az arcukra a káröröm.

Az olyan súlyos betegek, mint az idült kárörvendő Ujhelyi vagy a két hisztérika, Cseh és Donáth külföldi, egész pontosan brüsszeli kezelésre utaltatták magukat. Ők a reménytelen esetek közé tartoznak, és azt sem veszik észre, hogy kárörömük tárgya nem a politikai ellenlábasuk, hanem az egész hazájuk. Szenvedélybetegségük olyan előrehaladott szakaszban van, hogy már nincsenek is maguknál, és nem is tudnak róla.

Idehaza garázdálkodó és hasonlóan válságos állapotban leledző társaik azt felejtették el, hogy a halál sem képezheti a káröröm tárgyát. Ők alig titkolt módon szinte vigadva vettek végső búcsút példának okáért Kerényi Imrétől vagy éppen legutóbb Koncz Ferenctől. Előbbitől az Orbán-kormány kultúrpolitikájának támogatása miatti bosszújukban, utóbbitól a parlamenti kétharmad elvételének reményében. Ezzel már olyan mélyre süllyedtek, hogy ismét Schopenhauerhez kell fordulnunk. A frankfurti bölcs szerint ugyanis egészen más az irigység, amely a mi eseteinkben a kizárólag politikai indíttatású magatartásformákat motiválta, és egészen más a hamisítatlan káröröm, amely a halottakhoz való viszonyban nyilvánult meg. Mert igaz ugyan, hogy akit irigylünk, azon könnyen kárörvendünk, de míg az irigység még emberi érzés, addig a káröröm már ördögi. És ezzel az ördögivel el is értünk a pokol legmélyebb bugyraiba. Elértünk 2020 kora tavaszához, a most is tartó és tomboló koronavírus-járvány kezdetéhez.

A káröröm tárgyát eleinte a maszk képezte, amiért túl kevés volt belőle. Aztán jött a lélegeztetőgép. Amit sokalltak. Majd a teszt. Amit viszont megint keveselltek. És persze mindegyik miatt szerintük nálunk fertőződtek és haltak meg a legeslegtöbben a világon, akiket ők annyira, de annyira sajnáltak, sajnálnak és sajnálni fognak. Közben pedig mindenféle sajtótermékük, minden e célra kijelölt parlamenti szónokuk, szóvivőjük, a feledés homályából előrángatott, kisebbrendűségi érzésben szenvedő szakembereik, egy Pusztai Erzsébet, egy Lantos Gabriella, egy Falus Ferenc alig palástolt szadizmussal ontotta és ontja magából a legördögibb kárörömöt. Legújabban az orosz és a kínai vakcináról.

Ez az egész díszes társaság hetet-havat összehordva, hiú politikai ábrándokat kergetve a járvány első pillanatától kezdve nap mint nap annak örül, ha minél magasabb a fertőzöttek és a halottak száma. Kedvenc szónoki fogásaik közé tartoznak a különféle statisztikák, az összehasonlítások más országok adataival. Hogy ott milyen tökéletesen védekeznek, ellentétben Orbánékkal, akik tömegesen küldik halálba a magyarokat. Ebben kategóriában a gyógyíthatatlan kárörvendő, Hadházy járt az élen fotókkal illusztrált horror vádirataiban. Egészen mostanáig. Mert Szlovákiában egyszerre csak soha nem látott méreteket kezdett ölteni az áldozatok száma. A kárörvendezők pedig hirtelen úgy megfeledkeztek északi szomszédunkról, hogy a legszívesebben a térképről is letörölnék.

És akkor most rajtunk lenne a sor. Meg a kormányon. Hogy ujjal mutogasson az ottani állapotokra, saját érdekében kárörvendjen rajtuk. De az eleve egészséges önbecsülés nem vetemedik ilyen aljasságra. Kisebbrendűségi érzéseinket pedig régen levetkőztük. A magyar kormány tudja, hol a határ. Még ha az a határ trianoni is. Éppen ezért segítséget ajánlott fel Szlovákiának.

Képzeljük el, milyen más lehetne itt az élet, ha a magyar ellenzék is így cselekedett volna tizenegy éven keresztül. És kiváltképpen így cselekedne most, a járvány idején. Okuljon mindenki ezen a példán!

A szerző író, műfordító