Legszebb öröm a káröröm

Az egész díszes ellenzéki társaság nap mint nap annak örül, ha minél magasabb a fertőzöttek és a halottak száma.

Cseh Katalin és Donáth Anna Fotó: ILLYÉS TIBOR Forrás: MTI

Az olyan súlyos betegek, mint az idült kárörvendő Ujhelyi vagy a két hisztérika, Cseh és Donáth külföldi, egész pontosan brüsszeli kezelésre utaltatták magukat. Ők a reménytelen esetek közé tartoznak, és azt sem veszik észre, hogy kárörömük tárgya nem a politikai ellenlábasuk, hanem az egész hazájuk. Szenvedélybetegségük olyan előrehaladott szakaszban van, hogy már nincsenek is maguknál, és nem is tudnak róla.

Idehaza garázdálkodó és hasonlóan válságos állapotban leledző társaik azt felejtették el, hogy a halál sem képezheti a káröröm tárgyát. Ők alig titkolt módon szinte vigadva vettek végső búcsút példának okáért Kerényi Imrétől vagy éppen legutóbb Koncz Ferenctől. Előbbitől az Orbán-kormány kultúrpolitikájának támogatása miatti bosszújukban, utóbbitól a parlamenti kétharmad elvételének reményében. Ezzel már olyan mélyre süllyedtek, hogy ismét Schopenhauerhez kell fordulnunk. A frankfurti bölcs szerint ugyanis egészen más az irigység, amely a mi eseteinkben a kizárólag politikai indíttatású magatartásformákat motiválta, és egészen más a hamisítatlan káröröm, amely a halottakhoz való viszonyban nyilvánult meg. Mert igaz ugyan, hogy akit irigylünk, azon könnyen kárörvendünk, de míg az irigység még emberi érzés, addig a káröröm már ördögi. És ezzel az ördögivel el is értünk a pokol legmélyebb bugyraiba. Elértünk 2020 kora tavaszához, a most is tartó és tomboló koronavírus-járvány kezdetéhez.

A káröröm tárgyát eleinte a maszk képezte, amiért túl kevés volt belőle. Aztán jött a lélegeztetőgép. Amit sokalltak. Majd a teszt. Amit viszont megint keveselltek. És persze mindegyik miatt szerintük nálunk fertőződtek és haltak meg a legeslegtöbben a világon, akiket ők annyira, de annyira sajnáltak, sajnálnak és sajnálni fognak. Közben pedig mindenféle sajtótermékük, minden e célra kijelölt parlamenti szónokuk, szóvivőjük, a feledés homályából előrángatott, kisebbrendűségi érzésben szenvedő szakembereik, egy Pusztai Erzsébet, egy Lantos Gabriella, egy Falus Ferenc alig palástolt szadizmussal ontotta és ontja magából a legördögibb kárörömöt. Legújabban az orosz és a kínai vakcináról.

Ez az egész díszes társaság hetet-havat összehordva, hiú politikai ábrándokat kergetve a járvány első pillanatától kezdve nap mint nap annak örül, ha minél magasabb a fertőzöttek és a halottak száma. Kedvenc szónoki fogásaik közé tartoznak a különféle statisztikák, az összehasonlítások más országok adataival. Hogy ott milyen tökéletesen védekeznek, ellentétben Orbánékkal, akik tömegesen küldik halálba a magyarokat. Ebben kategóriában a gyógyíthatatlan kárörvendő, Hadházy járt az élen fotókkal illusztrált horror vádirataiban. Egészen mostanáig. Mert Szlovákiában egyszerre csak soha nem látott méreteket kezdett ölteni az áldozatok száma. A kárörvendezők pedig hirtelen úgy megfeledkeztek északi szomszédunkról, hogy a legszívesebben a térképről is letörölnék.

És akkor most rajtunk lenne a sor. Meg a kormányon. Hogy ujjal mutogasson az ottani állapotokra, saját érdekében kárörvendjen rajtuk. De az eleve egészséges önbecsülés nem vetemedik ilyen aljasságra. Kisebbrendűségi érzéseinket pedig régen levetkőztük. A magyar kormány tudja, hol a határ. Még ha az a határ trianoni is. Éppen ezért segítséget ajánlott fel Szlovákiának.

Képzeljük el, milyen más lehetne itt az élet, ha a magyar ellenzék is így cselekedett volna tizenegy éven keresztül. És kiváltképpen így cselekedne most, a járvány idején. Okuljon mindenki ezen a példán!

A szerző író, műfordító