Magyargyűlölők és magyarszeretők – Pataki Tamás válasza Puzsér Róbertnek

A magyar hősök tettei, példái az identitásunkat erősítik, gerincességük, áldozatvállalásuk hitet és reményt ad a kitartáshoz.

Mit jelent az, hogy magyargyűlölő?

Ha az illető is magyar, akkor öngyűlöletet feltételez, hogyha pedig nem érzi magát magyarnak, akkor csak a mások ellen – akikkel, akik között él – táplált gyűlöletet. Bárhogyan is legyen, ez a jelenség létezik, nap mint nap megtapasztalhatjuk. Ám hogyha léteznek az előbbiek, akkor vannak magyarszeretők is? Ez már egy bonyolultabb kérdés.

A XXI. században szinte programmá váltak a nemzeti identitásokat felszámolni akaró folyamatok; ilyen zord időkben csak a közös dolgainkba kapaszkodhatunk. A magyar hősök tettei, példái az identitásunkat erősítik, gerincességük, áldozatvállalásuk hitet és reményt ad a kitartáshoz. Ezt jól tudom, mert kamaszkoromban, kisebbségben élve, görcsösen kerestem a magyar hősöket. Erdélyi magyarként megtapasztalhattam az igazi magyargyűlöletet is, ami ellen nem gyűlölettel, hanem a kultúránkba menekülve védekeztem. Éppen ezért egy magyar véleményformáló értelmiségitől azt várom el, hogy tisztelettel beszéljen róluk egy olyan korban, melyben a tiszteletlenség lett egyfajta perverz ethosz. Puzsér Róbert Ravaszdi érzékenység című cikkében válaszolt az írásomra, most az övére szeretnék reagálni.

A magyargyűlöletről

Én nem azt állítottam, hogy Puzsér Róbert magyargyűlölő volna, hanem azt, hogy az a bizonyos mondata a hírhedt magyargyűlölők mondataival vetekszik. Puzsér Róbert válaszcikkében azt írta, hogy szövege „épp az árkok betemetéséről szól – arról, hogy ne bántsuk már egymás hőseit, értsük meg a huszadik századot, és tiszteljük a másikat ért veszteséget és fájdalmat. Mert ez mind magyar fájdalom, mi pedig mindannyian magyarok vagyunk”. Fontos gondolatok ezek, kár, hogy csak a cikkemre adott válaszként fogalmazta meg őket, holott az ilyen vitákban ez kellene legyen a nemzeti minimum. Én elhiszem, hogy nem ez volt Puzsér Róbert szándéka, de nem értem, hogy miért pont egy ilyen szerencsétlen mondattal – „a magyarok hősei mocskosak” – kell megalapozni a gondolatmenetét? Kinek jó ez a provokáció? Miért kell melléje olyan jelzőket halmozni, mint a sikertelen, szégyenletes, bűnös? A szerző felrója nekem, hogy kiragadtam a szövegkörnyezetből az elhíresült mondatát, pedig erről szó sincsen.

A számunkra, konzervatív oldalról vállalhatatlan és elfogadhatatlan mondata úgy épül fel, hogy elhangzik a botrányosan egyoldalú kitétele („a magyarok hősei is ilyenek: mocskosak, sikertelenek, tragikus tévedésekkel és szégyenletes bűnökkel terheltek”). Majd a szöveg egy gondolatjel utáni átkötéssel a mai magyarokra tér ki, akik „kétségbeesetten próbálják eltussolni a múlt bűneit, és nem akarják látni a jó szándékot a félresiklott tettek mögött”, és így tovább, és így tovább. Ha pusztán hangulatot akartam volna kelteni Puzsér ellen, akkor az lett volna az érdekem, hogy csak a hőseinket mocskoló sommás megállapítását idézzem. De nem ezt tettem: pontosan azért, hogy írásomat ne lehessen a szövegösszefüggés meghamisításával vádolni, nagyon hosszan idéztem Puzsér gondolatmenetének kifutását is. Ezen túlmenően az írás illusztrációjaként betettük a cikk egy még terjedelmesebb részét.

De még ezen is túlmenően: amint ez lehetséges volt, mert a cikk elérhetővé vált a neten, a saját cikkembe beágyazva feltüntettük a teljes Puzsér-cikkre rámutató linket is. Ezek után a szövegösszefüggés meghamisításával előjönni túlzottan átlátszó, nehezen védhető érv. Hadd ismételjem meg a véleményem, hogy egy ilyen mondatot inkább nem kellett volna leírni – mert nincs az a szövegösszefüggés, amelyik ennek a szörnyű megfogalmazásnak a magyarságot sértő tulajdonságait bármilyen magyarázattal kimenti. Mi, konzervatív újságírók éppen azért küzdünk, hogy a magyarság idejében ne lehessen se most, se a jövőben egyetlen olyan óvatlan pillanat sem, amikor ilyen mondatok „véletlenül”, bármilyen szövegösszefüggéstől vezettetve egy írásba befurakodhatnak.

Akármennyire jó a szándék, mégsem kellene ilyen általános, becsmérlő mondatokat dörgeni, mert nem célravezető, és kontraproduktív a magyar népet állandóan lesajnáló hozzáállás, az öngyűlölet táplálása, az állandó szembenézésre való kényszerítés. Az ilyen szerzők általában – hacsak nem öncélú sértegetés miatt csinálják – éppen céljuk ellenkezőjét érik el. Sok ilyet hallottunk már az elmúlt harminc évben, a „genetikai alábbvalóságunk” talán eme mélypontok perverz ünnepélye volt; és mi jót szült? Semmit, csak rossz vért.

A farkas emlőiről

Beszéljünk továbbá az emlőkről, mert Puzsér az emlőkön csüggőkről fantáziálva megint csak bort iszik és vizet prédikál. Vizet prédikál, mert az árkok betemetését, egymás hőseinek – s ezzel egymás értékeinek – tiszteletét hirdeti, jelezve, hogy csak így érthetjük meg a huszadik századot. Ehhez képest azzal a méltatlanul személyeskedő váddal jön elő, hogy én, aki őt kritikával illetem, vele ellentétben „az épp uralkodó állampárt emlőin építgetem írói-publicistai karrieremet”. Puzsér Róbert rólam alkotott sommás ítéletét elutasítom.

Őszintén szólva, először azt hittem, hogy a capitoliumi farkas emlőire gondol, de elégszer láttam Romulus és Remus epekedő gyermekpofáját ahhoz, hogy örökre megundorodjam az anyafarkas emlőjétől.

De itt súlyosabb problémáról van szó, mint egy újabb szerencsétlen képzavar. Az egymás hőseinek és egymás értékeinek tiszteletét a nekem írt válaszban is hirdetni próbáló Puzsér ezzel ugyanis azt állítja rólam – s velem együtt valójában minden, a jobboldali, konzervatív értékekért, a magyar érdekért, a patrióta szellemért, az eltörlés kultúrája helyett pedig a normalitás kultúrájáért küzdő kollégámról –, hogy ezeket a küzdelmeinket, gondolatainkat és ambícióinkat csak az táplálhatja, amit az „uralkodó állampárt emlőin” csüggve magunkba szívhatunk.

Engedje meg Puzsér Róbert, hogy erre megint azt mondjam, hogy ez egy elkeserítő, szellemileg igénytelen vagdalkozás. Szeretném remélni, hogy egy nyugodtabb pillanatában ezt a gondolatát is képes lenne tisztább értelemmel újrafogalmazni. Ráébredve, hogy azok, akikkel most vitába keveredett, büszke jobboldali patrióták, akik pontosan tudják, mit miért gondolnak a világról, s benne a magyar érdek védelméről. Mert gondolataikban a magyar múlt legdicsőbb hősei, a magyar szellem legragyogóbb szellemi jelzőfényei, az ezeréves magyar államiság legmaradandóbb vívmányai igazítják el őket.

Az emlőkön csüggés bosszantóan igénytelen képét tudatosan feledni próbálva ez éppen olyan, mintha azt mondanám, hogy Puzsér Róbert Soros kottájából játszik, Soros Gyuri bácsi diktálja a publicisztikáit, a maga jól megfontolt mesterterve alapján – nos, ilyen nyilvánvaló baromságot nem mondok, de éppen ilyen nyilvánvaló baromságot állít rólunk Puzsér Róbert.

Én világéletemben azt gondoltam, amit most gondolok a világról, én világéletemben konzervatív emberként gondolkodtam, nem volt kérdés, hogy melyik oldalon találom meg a hozzám hasonló világnézetű és gondolkodású embereket, nagyszerű kollégákat.

Vagy talán Puzsér Róbert szerint én is a rossz oldalon állok, mint Egán Iván Pál?

A jobboldal, a konzervatív oldal eleve rossz, gonosz, ármánykodó? Itt csak karriert lehet építeni? Mi álértékeket képviselünk, melyeket nem veszünk komolyan? Nem tiszta szándék vezérel engem, hogyha az úgynevezett árkok ellen emelem fel a hangom? Miért vitatja az értékrendem érvényességét? Azt sosem értettem, hogy miért csak Puzsér Róberték vindikálják maguknak a függetlenséghez és az önálló gondolkodáshoz való jogot. Ezzel a fajta gondolkodással nem éppen a gondolkodó magyarok közé ver éket? Elfogadom Puzsér Róbert különvéleményét, elfogadom a függetlenségét, de arra kérem, hogy fogadja el ő is az enyémet, a miénket, és ne mondja, hogy érdekből írok, érdekből tevékenykedem. Miért hamis és igaztalan az árokbetemetési szándék, hogyha a jobboldalról érkezik, és miért az egekig magasztalandó, hogyha a balliberális oldal kezdeményezi sírva?

Puzsér Róbert szerint vannak ők, a nemzetért aggódó, Ady-pózba szoborult, jóságos árokbetemetők, és vagyunk mi, a hivatásos árokásók, szorgos dzseherorok. Ők aggódnak a nemzetért, mindent megtesznek, hogy közelítsék egymáshoz a különféle álláspontokat, véleményeket, ám akik nem közülük valók, azok kártékony gazemberek (no meg érdekemberek), azok menjenek a fenébe! De sebaj, hisz jönnek ők, betemetik az árkokat, hidakat építenek a „buta magyarok” felé. Mert ha ilyen a képlet, akkor a végeredmény körülbelül egy bizarr kép lenne, s így nézne ki: Pörzse Sándor és Havas Henrik lesz a hídpillér, amin Puzsér Róbert keresztbe fekszik és Jakab Péter meg Dobrev Klára kézen fogva végigsétál rajta egy szebb jövő felé.

Egán Iván Pál: hős vagy áldozat?

Puzsér Róbert szerint a „szerző hősei közt egyetlen közéleti szereplő és egyetlen politikus sincs, köztük ugyanis soha nem találna olyat, aki saját definíciójának megfelel.”

Bocsánat, de miért csak közöttük, mármint a közéleti szereplők és politikusok között kellene keresnem a hőseinket?

Az életünk szélsőséges átpolitizáltsága nem egészséges, ahogyan a politikusfixáció sem az. Szerintem ne csak a politikusokban keressük a hőseinket, hanem például az általam említett jelképes jelentőségű alakokban, és sok-sok más, eddig még hősként fel nem magasztalt magyarban. Puzsér Róbert arra is felhívta az olvasók figyelmét, hogy az általam említett hősök „egyáltalán nem részei az emlékezetpolitikai diskurzusnak, és háromszáz magyar közül kétszázkilencvenkilenc a nevüket sem ismeri”.

Márpedig éppen ez a baj, miközben ez egyben felemelő feladatot is jelent: hiszen szerintem épp az ő életüket, tetteiket kell megismertetnünk azzal a kétszázkilencvenkilenc magyarral, aki még nem hallott róluk. Talán akkor megértőbbek lennénk egymással, akkor nem mocskos hősökről beszélnénk, akkor nem sértegetnénk vérig egymást.

Puzsér Róbert azt is felemlegette, hogy Vezér Ferenc, Egán Iván Pál és Gaál Tibor szobrai körül nincsenek tüntetések – tény és való, hisz még szobraik sincsenek, és ha szobraik lennének is, akkor sem volna körülöttük zendülés, mert nem az volna a céljuk, hogy megosszanak bennünket, hanem, hogy egyesítsenek a megemlékezésben.

De hogy ha így állunk, megragadom az alkalmat, és megkérem Puzsér urat, hogy jöjjön el egy Patrióta Estre és beszéljünk ezekről a magyar hősökről, és másokról is, hozza el ő is a saját hőseit, ismerjünk meg minél több embert és életutat, akikre nem figyelünk eléggé. Közismert közéleti szereplőként vállaljon részt ebben a nemes munkában, hogy ne csak politikusok és megosztó huszadik századi személyiségek körül forogjon a magyar világ – ez talán az ő szándékaival is megegyezik, és egy jó irányba tett lépés lenne az árok fölötti pallón.

Két megjegyzésére viszont még reagálnom kell.

Az első Egán Iván Pál hősi halált halt katonát illeti. „Egán Iván Pál egy tizenhét éves fiú, aki 1944-ben önkéntesként egy borzalmas háború rossz oldalán harcolva vesztette életét, s akit ezért nem neveznék hősnek, inkább áldozatnak” – Puzsér Róbert eme mondata sántít. Egán Iván Pál nem hiába adta az életét, mert a hazáját védelmezte, ezt diktálta az erkölcsi érzéke. Egán Iván Pál nem a német, sem nem a szovjet, hanem a magyar hadseregben szolgált és harcolt – a magyar oldalt semmiképpen sem tudom rossz oldalként értelmezni, a német és szovjet oldalról ugyanolyan rossz véleménnyel vagyok, hisz ma már Borvendég Zsuzsanna történész kutatásainak hála jól tudjuk, hogy az ex-nácik és a kommunisták 1945 után is víg vadkapitalistákként rabolták tovább Magyarországot, és rabolták el a magyaroktól a jövőjüket. Egán Iván Pált kár szegény, megtévesztett áldozatként láttatni, mert ő igenis hős volt.

A másik Gaál Tibor. A szocializmus idején kapott kitüntetését nem azért idéztem, hogy íme, ez egy vérbeli self made man, egy sikeres fickó, hisz nézzétek, még az átkosban is dicsőséget szerzett a nevének, hanem sokkal inkább arra akartam rávilágítani, hogy a kiváló atlétát a szocializmusban tornatanárként szanálták – mégsem lett öngyilkos vagy fordult egyéb szerekhez, hanem vállalta a sorsát. Hiszen, miként Mikes Kelemen írta: „a keresztet nem válogatni, hanem viselni kell”. A kitartásából mindannyian példát meríthetünk, és lehetnénk mindannyian kissé Gaál Tiborok.

*

Mindennapi harcainkhoz pedig tiszta szívvel ajánlom Szabó Lőrinc Kortársak című versének sorait: „Még husz év, tiz, talán harminc, esetleg ötven;/ s tetszik, nem tetszik, látni kell:/ ellenségünkkel is közösebb sors köt össze,/mint azután majd bárkivel.”

Magyar tollforgatókként ne egymás ellen tegyünk, hanem ezért a közös sorsért.

Borítókép: Gaál Tibor és Egán Iván Pál. Forrás: Magyar Patrióták Közössége kiállítási tablója