Nagy László csodálatos versének címe, a „Ki viszi át a Szerelmet” jutott eszembe délutáni kávém kortyolgatásakor. Igen, ki viszi át, ki adja át a felnövekvő ifjúságnak azt a muníciót és tudást, melyet szüleik, nagyszüleik élettapasztalata hordoz? Ki viszi át, ki adja át azokat az alapokat, amelyekre felnőttéletük során bátran támaszkodhatnak? Kik törlik le számukra a közel és távoli történelmünkre nyíló ablak kormát, hiszen a múlt tisztánlátása saját életük jövőbeli alakulásának is záloga? Szakítunk-e elég időt a családon vagy baráti társaságokon belül arra, hogy a felnőttlét ajtaján kopogtató nemzedék múltunk eseményeit ne csak egy, esetleg két hét távolából legyen képes értelmezni? Képesek vagyunk-e mi, felnőttek a rövid távú memóriájuk mellett tíz, húsz, esetleg száz vagy akár ezer év távoláig ébren tartani emlékezetüket?
Magyar Péter sötét történelmi időket idéz
Ha valaki Dunába lökéssel fenyeget, olyan sebeket és érzelmeket tép fel, ami egyben katalizál is.