A baloldal a végső harcra készül

A balos boszorkánykonyhában készülnek már a különlegességek, és mindet átjárja a „liberális” fűszer fanyar illata.

Budapest, 2015. január 22. Vadai Ágnes, a Demokratikus koalíció alelnöke és Gyurcsány Ferenc pártelnök pártjuk ételosztásán Budapesten, a Blaha Lujza téren 2015. január 22-én. MTI Fotó: Marjai János Fotó: Marjai János

A 2022-es parlamenti megméretéshez közeledve elengedhetetlennek érzem a figyelemfelhívást arra, hogy a mai fiatalok jövőjük meghatározását ne a nekik tett pillanatnyi politikai hízelgésekre, álságos, megtévesztő „momentumokra”, hanem a tények megismerésére, összevetésére és azok körültekintő mérlegelésére alapozzák. Csak ebben az esetben kerülhetik el, hogy tévedéseik okán ugyanabba a folyóba ne lépjenek kétszer, de akár többször is.

A történelem ismétli önmagát, a kérdés csak az, hogy fiataljaink hazánk történelmének melyik „önmagát” választják követendő példának? Ne jussunk oda az „Óperenciás-tengeren” túli történéseket látva, hogy 2022-ben esetleg hazánkban elvesszen a keresztény-nemzeti kormány által biztosított létezés, amelynek nem alternatívája a multikulturalizmus bábeli zűrzavarának szirupos mázzal bekent, hangzatos maszlagja. Ennek az ideológiának sajnos köztudottan a hazai baloldal a szervilis táskahordozója. Parlamenti heavy metaljuk léggitáros, korláton függő, fetrengő és ajtóról lepattanó papírhuszárjainak és huszárnőinek a minél hamisabb, annál hangosabb típusú helyzetgyakorlatai meggyőződésem szerint senkinek nem szolgálhatnak követendő példaként. Továbbképzésükre a Freeszfe Egyesület alkotóműhelye (színitanodája) minden bizonnyal a rendelkezésükre áll.

Itt szeretném megjegyezni, remélem utoljára, hogy végtelenül kétszínűnek érzem az Ódry Színpad előtti könnyes, virághalmokkal borított temetési szertartást, amit az SZFE-sek és szimpatizánsaik rendeztek a Vas utca 2/C előtt. Én is hallgatója voltam az akkor még főiskolának, és a fenti címen található játszóhely az én szívemnek is kedves. Emlékeim mégsem az épülethez – amely már akkoriban is kívánnivalót hagyott maga után –, hanem az emberekhez, az átélt élményekhez kötődnek. Másképpen fogalmazva: annak, hogy életünk során egy házból elköltözünk, nem szükségképpeni velejárója, hogy a nagybani virágpiac teljes készletét leborítjuk a valamikori életszakaszunk helyszínére. A legendateremtésnek nem az épületek, hanem az onnan útra bocsátott tehetségek a hordozói.

A napnál is világosabb, hogy virágesőben könnyező művészeink eme performanszukkal tudattalanul, de maguk ismerték be, hogy kulturális hegemóniájukat siratják; az eszmét, az ideológiát, mely szerint csak ők, liberális világlátású nagyjaink hivatottak Thália oltárán áldozni. Még visszhangzik bennem a korábbi mantrájuk, melyben az SZFE ideológiamentességét hangsúlyozták úton-útfélen. Most meg azt a narratívát szajkózzák, hogy az ideológiasemleges egyetemre a „Zorbán” hozta be az ideoló­giát. De elvtársak! Döntsék már el, hogy akkor most milyen szimbólumrendszer mentén, kit és mit is temetnek valójában? Mácsai Pál nyilatkozta a minap: „Helyeket be lehet zárni, de szellemeket nem.” Egyetértünk. A Vas utca történéseinek kétes múltú, eddig féltve őrzött szelleme végre kiszabadult a palackból, és abban a pillanatban kiderült, hogy a király meztelen. Az új Free­szfe-tanoda helyszínének megtalálásakor javaslom, hogy a neve legyen SZ-E-Fészek.

A baloldali politikum prominensei, karöltve az őket támogató művészekkel, megmondóemberekkel, azt áhítozzák, hogy Orbán egész pályás „diktatúráját”, ezen belül a színművészetin és a vidéki egyetemeinken bevezetett alapítványi működtetés rendszerét mielőbb megszüntessék. Halkan kérdezem: egyszer az életben nem lehetne annak örülnünk, hogy az ő elképzelésük szerinti működtetés a színművészetin csak egy lenne a választhatók közül? Meri-e vitatni bárki azt az állításomat, hogy a balos, liberális struktúra a rendszerváltás után is érintetlenül, belterjes magabiztossággal uralta és, tegyük hozzá, a mai napig is uralja kulturális és tudományos életünk szinte minden területét? A baloldal csak dédelgesse saját lejárt szavatosságú vágyait, én eközben a konzervatív, jobboldali közösség további térnyerésének szivárványkoalíciótól és balos „kultúrpápáitól” mentes jelenéért és jövőjéért szorítok.

#Free jobboldali jelen! #Free jobboldali jövő!

Visszatérve eredeti gondolatmenetemhez, a konzervatív jobboldal a baloldallal ellentétben szerintem mindig a jelenben, önazonosan és a realitás talaján állva fogalmazta és fogalmazza meg önmagát. A vele szemben felsorakozott és immáron „demokratikus” hadrendbe rendeződött baloldaliak, mióta világ a világ, a jövőben egyszer majd megvalósuló ideáikat kergetik, és folyamatosan el akarják hozni a magyaroknak azok „legjobbikát”. Ha önerőből nem ment, soha nem esett nehezükre egy kis baráti segítség igénybevétele céljaik eléréséhez. Múltjuk hibáiból sohasem tanultak, mindig úgy indulnak harcba, hogy az lesz a végső. Vágyott „demokratikus” összefogásuk, ha viszontagságosan is, de napjainkra szárba szökkent. Szellemi és anyagi támogatásért töretlen lelkesedéssel rohangálnak külföldre, ez a viselkedés felismerhetőségük szabadalmaztatott védjegyévé vált. Kezeiket Pilátusnál is sűrűbben mossák, de tenyerüken már nem a „Világ proletárjai, egyesüljetek!” felirat virít, hanem sej, az van arra írva, hogy #FreeDemokratikusEllenzék, amit köztudottan nem a közös elvek, hanem csak a szalicil tart egyben, de az is csak ideig-óráig. Költői tömörséggel így jellemezhetők: politikájuk ártó, kétes és álságos, állapotuk amorf, kérdéses, válságos. Szajkózott zöldségeik érlelhetetlenek, de dogmáik védésében kérlelhetetlenek. Látásuk szelektív, homályos, életlen, tévhitük tudatos, ez korántsem véletlen. A jobboldal csak vörös posztó és eretnek, addig van jó világ, míg újra nem veretnek, s nem kerülsz föld alá, jeltelen temetve. De, hogy el ne andalítsanak a rímek, a számok, főleg a prímek, idézzük a Szemlő-hegy Parnasszusának élő klasszikusát: „A kígyók kígyóznak!”

Ne legyenek kétségeink, a balos boszorkánykonyhában készülnek már a különlegességek, és mindet átjárja a „liberális” fűszer émelyítő, fanyar illata. Legújabb kori ajánlatuk menüjében a földönfutóvá tétel gyurcsányi főétele nem sok jóval kecsegtet. A 2022-es balos kormányváltás esetére szintén belengetett „jogállam-felfüggesztés” csábító desszertje az egyszeri jobboldali választónak ismét maradandó és kihagyhatatlan „élményt” ígér, ahogy a nem oly távoli, 2006-os lovasroham rendőri brutalitásának eredménye, az alvadó vér íze és látványa is sokak számára a mai napig felejthetetlen. Mindezekre soha ne felejtsünk emlékezni és emlékeztetni! Sajnos a baloldal tálcán felkínált eddigi izmusai – lásd bolsevizmus, kommunizmus, szocializmus és a napjainkra kiérlelt és hozzáadott végtelen cinizmusuk – sohasem bírtak és bírnak pozitív értékeléssel felkerülni nemzetünk asztalára, különösen nem a szívesen idézhető és ajánlható ínyencségek közé. Maradjon is így!

A mindenkori felelős döntés meghozatalához, remélem, egyértelmű a válasz a cikkem elején feltett kérdésekre. Aki olvassa, vigye és adja át! Az eredmény érdekében ne spóroljuk meg magunktól ennek következetes munkáját és felelősségét.

A szerző színművész