Hogy a koronavírus mindent visz, abból is látszik, hogy olyan hírek kerülnek a lap aljára, amelyek normális esetben a hátukon vinnék az adott napot celebestől, mindenestől. A szerteszét terülő, menetrendszerűen közlekedő szaharai homok és a cifrázásként az Etna felől érkező kénes felhők alatt legalábbis elmerengenénk rajtuk néhány percre.
Itt van például mindjárt a Netflix. Agymosoda persze ez is, mint bármely más óriás média- és közösségi felület, hiszen szinte láthatatlanul manipulál, de nem tartozom azok közé, akik az ördög művének tartják. Az Isten ugyanis felruházott minket a gondolkodás és a szelektálás nagyszerű képességeivel. Ha meg minden kötél szakad, ott van a távirányító. Az viszont határozottan érdekes és tanulságos, ahogy a Netflix mérlegel. Abban nincs semmiféle nóvum, hogy ha egy szórakoztatóipari termékben a Földet kell megmenteni valami furcsa állattól vagy kórságtól, akkor az expedíció tagjai között találunk ázsiai és fekete embert, valamint nőt. Hogy erre mi a franc szükség volt, azt ép elmével felfogni nem könnyű, hiszen ez a valóságban sincs így, valamint egy igazi film sosem tévesztendő össze egy reprezentációval.
Most viszont az történt, hogy a Netflix felkérte a Dél-kaliforniai Egyetem kutatóit, hogy ugyan mérjék már fel, milyen arányban képviseltetik magukat a különböző társadalmi csoportok az angol nyelvű műsoraik szereplői és készítői között. Ők pedig megtették, és egy lidércnyomásos mondat kíséretében („A jelentésből kiderül, hogy a Netflix évről évre jobban képviseli a társadalmi csoportokat, de még nagy út áll előtte.”) átnyújtották az anyagot. Amiből többek között kiderült, hogy a konkurensekhez képest a Netflixnél több a női rendező, de lemaradás észlelhető a latin-amerikai és ázsiai származású, főszerepet játszó színészekben. Nos, ha én nő lennék, azért rendesen felhergelném magam azon, hogy valamiféle kvóta alapján szegődhetnék olyan csodás filmművészek nyomába, mint mondjuk Agnès Varda, Věra Chytilová vagy Enyedi Ildikó, és nem mondjuk a tehetségem miatt.
