A Netflix önmaga paródiájává válik

Hogy a koronavírus mindent visz, abból is látszik, hogy olyan hírek kerülnek a lap aljára, amelyek normális esetben a hátukon vinnék az adott napot celebestől, mindenestől. A szerteszét terülő, menetrendszerűen közlekedő szaharai homok és a cifrázásként az Etna felől érkező kénes felhők alatt legalábbis elmerengenénk rajtuk néhány percre.

Itt van például mindjárt a Netflix. Agymosoda persze ez is, mint bármely más óriás média- és közösségi felület, hiszen szinte láthatatlanul manipulál, de nem tartozom azok közé, akik az ördög művének tartják. Az Isten ugyanis felruházott minket a gondolkodás és a szelektálás nagyszerű képességeivel. Ha meg minden kötél szakad, ott van a távirányító. Az viszont határozottan érdekes és tanulságos, ahogy a Netflix mérlegel. Abban nincs semmiféle nóvum, hogy ha egy szórakoztatóipari termékben a Földet kell megmenteni valami furcsa állattól vagy kórságtól, akkor az expedíció tagjai között találunk ázsiai és fekete embert, valamint nőt. Hogy erre mi a franc szükség volt, azt ép elmével felfogni nem könnyű, hiszen ez a valóságban sincs így, valamint egy igazi film sosem tévesztendő össze egy reprezentációval.

Most viszont az történt, hogy a Netflix felkérte a Dél-kaliforniai Egyetem kutatóit, hogy ugyan mérjék már fel, milyen arányban képviseltetik magukat a különböző társadalmi csoportok az angol nyelvű műsoraik szereplői és készítői között. Ők pedig megtették, és egy lidércnyomásos mondat kíséretében („A jelentésből kiderül, hogy a Netflix évről évre jobban képviseli a társadalmi csoportokat, de még nagy út áll előtte.”) átnyújtották az anyagot. Amiből többek között kiderült, hogy a konkurensekhez képest a Netflixnél több a női rendező, de lemaradás észlelhető a latin-amerikai és ázsiai származású, főszerepet játszó színészekben. Nos, ha én nő lennék, azért rendesen felhergelném magam azon, hogy valamiféle kvóta alapján szegődhetnék olyan csodás filmművészek nyomába, mint mondjuk Agnès Varda, Věra Chytilová vagy Enyedi Ildikó, és nem mondjuk a tehetségem miatt.

Megtudhattuk továbbá, hogy a vizsgált időszakban a művek producerei és forgatókönyvírói között is nagyobb arányban örülhettünk nőknek, mint más szolgáltatóknál, nem is beszélve a színes bőrű hölgyek szintén kedvező statisztikai adatairól. Ráadásul a főszerepek egyenlő arányban oszlottak meg a nemek között, sőt a fekete színészek aránya ebben a kategóriában még meg is haladta az Egyesült Államok népességében képviselt arányukat. Ugyanez viszont éppen fordítva van a latin-amerikaiak és az ázsiaiak esetében, tehát tényleg van még hová fejlődni.

Ebben az egészben az a drámai, hogy a szabadság nevében tovább folytatódik a cenzúra, az önkorlátozás és az agybaj diadalmenete. Hollywoodban egy ideje már úgy gyártanak filmeket, hogy sima útjuk legyen a rendőrállami piacokon is, és egyébként is nehogy véletlenül valaki megbántódjon valamin, mert akkor fuccs a karriernek, az illetőt megeszik reggelire, és nem lesz harminchat fürdőszobás kecó a Madonnáé mellett. Az pedig, hogy a feltörekvő, ám máris ezerrel száguldó Netflix azzal biztosítja be magát, hogy jelentést írat önmagáról, újabb intő jel. Kizárólag abban lehet reménykedni, hogy a túltolás többnyire önmaga paródiájává válik.

A következő hír nagyjából olyan, mintha ez máris megtörtént volna, de valahogy nincs kedvem nevetgélni. Idézem. Egy hármasban együtt élő, poliámor meleg férficsoport lesz az első, akik hivatalosan szerepelnek két béranya szülte amerikai csecsemő születési anyakönyvi kivonatán. Tévedés kizárva, kétszer is elolvastam, mire egyáltalán értelmezni tudtam. És ezzel jogi precedenst teremtettek Kaliforniában – olvasom tovább –, ugyanis két gyermekük született. Piper, a kislány és Parker, a kisfiú adományozott embriókból béranyákkal kihordott testvérpár, és az első gyerekek a világon, akiknek hivatalosan nincs anyjuk, ellenben egyszerre három apjuk is van. A három homoszexuális férfi ugyanis poliámor szerelmi háromszögben él.

Csendesedjünk el egy pillanatra! Nekem mondjuk semmi bajom azzal, ha egy kitűnő focikapus úgy gondolja, hogy a „család az család”. Ez az ő véleménye, ettől még nem fogok kutyapiszkot gyömöszölni a levélládájába, sőt alighanem több millió honfitársammal együtt szinte eggyé válok majd vele, amikor Christiano Ronaldót, Robert Lewandowskit vagy Mbappét delejezi éppen. Ám fenntartva a jogot, hogy akár begyepesedett agyú boomernáci (is) legyek a továbbiakban, azért a három apukánál és a két kis kölyöknél meghúznám a határt. Mármint a családot illetően. Csak szólok. Mire Piper és Parker felnő, és nem a pszichiátrián végzi, egy klónozott kínai kommunista szuperkatonával találja majd szembe magát. Nem a moziban, hanem élőben, az utcán.

De ez már egy újabb hír.