Ne támogassuk a gonosz hangokat!

Legyünk többek és jobbak, hogy ne szemlesütve kelljen együtt dolgoznunk csak azért, mert mást gondolunk a világról.

Forrás: Pexels

Mérhetetlenül elkeserít és elszomorít az a helyzet, ami kulturális életünket jelenleg áthatja. A zsigeri gyűlölettel teli hangok összessége, ami jelenleg mindennapossá vált a szakmánkban, félelemmel tölti el az embert. Félelem és kétségbeesés jellemzi sokunk mindennapjait, akik akarva-akaratlanul belesodródtunk egy olyan helyzetbe, aminek mi nem szerettünk volna részesei lenni. Nehezen merünk megszólalni és megvédeni értékeinket, mert azonnal sárral dobálnak, tehetségtelennek neveznek minket. Az én generációm dolga viszont nem az, hogy őseink és mestereink sérelmeit, fájdalmait továbbvigyük. Épp ellenkezőleg, József Attila szavaival élve: „…Én dolgozni akarok. Elegendő / harc, hogy a multat be kell vallani.”

Nagyböjti időszakban vagyunk, amikor készülünk a legnagyobb misztikumra, Jézus Krisztus kereszthalálára és feltámadására. Negyven nap böjt előzi meg mindezt, és csak legmerészebb álmaimban merek gondolni arra, hogy milyen jó lenne ennek lelkületét most átültetni mindennapjainkba. Örömmel töltene el a tudat, ha legalább az én generációm, színészek, rendezők, dramaturgok, valamint az összes ezen a területen dolgozó kolléga, szakember nem azonosulna azzal a stílussal és hangnemmel, mely jelenleg beárnyékolja a szakmán belül folyó diskurzust.

Ugyanis megengedhetetlennek tartom, hogy egy közéleti személyiség Latinovits Zoltán sorsa és Vidnyánszky Attila jövője között csak „vonatsínpárhuzamot” vél felfedezni, és ennek írásban hangot is ad. Felháborító továbbá, hogy az elismert művészt, Szarvas Józsefet a szeme miatt bántják, és Vidnyánszky Attilát a súlya vagy éppen a tekintete miatt állítják pellengérre. Természetesen a sor végeláthatatlanul hosszú lenne, ha valamennyi esetet megemlíteném, erre azonban jelen írásban nem vállalkozom.

Azonban nem mehetek el szó nélkül a tény mellett, hogy valaki(k) azért kritizálják Jóskát, mert egy biliárdasztal mellett mond verset. Ez se nem elegáns, se nem korrekt megnyilvánulás. Hogy miért gondolom így? Azért, mert a szakmából senki nem gúnyolta ki azt a volt egyetemi tanárnőt, aki egyik legnagyobb nemzeti költeményünket csak egy táblagépről volt képes felolvasni. Persze megvolt a véleményünk, ahogy nekem is! Mégsem tettem azt, amit Schilling Árpád vagy felesége, Sárosdi Lilla. Ezt én visszataszítónak találom. Nem hagy nyugodni a gondolat: hogyan tudják ezt sokan ünnepelni, kedvelni, mindezzel egyetérteni? Hab a tortán, hogy az egyetem egyik oktatója jövevénynek nevezi az új vezetőséget és mindenkit, akik velük egyetértenek. Persze lezárhatnám a gondolatmenetet azzal az egyébként vitathatatlan kijelentéssel, hogy „már megszoktuk”, de én nem akarom ezt „megszokni” vagy elfogadni! Nem akarom, hogy egyesek szemé­ben jövevény, „importmagyar” legyek csak azért, mert külhoni magyar vagyok.

Elsősorban saját generációm miatt írom e sorokat, hogy ne támogassuk a káros és gonosz hangokat. Legyünk többek és jobbak, törekedjünk a harmóniára, hogy ne szemlesütve, fejet leszegve kelljen együtt dolgoznunk csak azért, mert mást gondolunk a világról, az országról. A kérdést, hogy vajon ki tehetséges és ki tehetségtelen a szakmában, hogy mi vár ránk a jövőben, hogy mi lesz az éppen zajló kulturális harc vége, ne mi válaszoljuk meg. A döntést rábíznám a legigazságosabb bíróra, a Jóistenre! Gondolatmenetemet József Attila soraival kezdtem, vele is szeretném befejezni: „A harcot, amelyet őseink vivtak, / békévé oldja az emlékezés / s rendezni végre közös dolgainkat, / ez a mi munkánk; és nem is kevés.”

A szerző színművész