Kétségkívül nehéz helyzetben van a magyar baloldal, s ez mindannyiunkra kihat, politikai preferenciáktól függetlenül, hiszen jobb lenne olyan országban élni, ahol a politikai alternatívát nem a kergemarha-kórral fűszerezett nemzetiszocialista és militáns újbaloldal turmixa adja.
A magát demokratikusnak nevező ellenzék legnépszerűbb pártja masszív cigányozással, a romák elleni tudatos gyűlöletkeltéssel alapozta meg ismertségét, közben olykor zsidóztak is, hátha arra is van igény. Talán ezt irigyelték meg a háziversenyen társaik, amikor arra jutottak, hogy politikájuk meghatározó motívumává emelik a rasszista hergelést.
A közismert vakcinarasszista kampányt most egy szerencsére nem ahhoz hasonlóan életveszélyes, ám hasonlóan buta attak követi: a komoly nemzetközi elismerésekkel és mért eredményekkel rendelkező kínai Fudan Egyetem budapesti campusa ellen indult offenzíva. Az ellenzék politikusainak érvei effélék: kínai, tehát gyanús. Kínai, tehát veszélyes.
Kínával szemben természetesen magyar szemmel számos fenntartás megfogalmazható: kétségkívül másként viszonyulnak az emberi jogokhoz, mint mi, akik több mint harminc éve kivívtuk a szabadságunkat és az alaptörvényünk védi az emberi jogainkat. Ez azonban Budapestről nem kezelhető és nem is kezelendő probléma, ahogy egyébként Berlinből, Párizsból vagy Hágából sem, hogy néhány, Kínával erős üzleti és tudományos együttműködésben érdekelt országot említsünk a világ számtalan, Kínával egyre intenzívebben kooperáló államai közül.
(Itt szokott egyébiránt kiugrani a kettős mérce: ha egy kisebb, a szabad világhoz nem oly rég tartozó ország nyit kelet felé, akkor nyugati izolációval fenyegetik azok, akik ugyanezeknek az együttműködéseknek a gyümölcsét régen élvezik.)
Az átalakuló erőegyensúlyok között valóban izgalmas kérdés számunkra, miként fejlődik Kína és eközben miként képes Európa új lendületet venni. Nekünk, akiknek fontosak a zsidó–keresztény Európa hagyományos értékei, joggal tűnik aggasztónak a kontinensen az értékek relativizálása és a versenyképesség csökkenésének párhuzamossága. S akár attól is félhetünk, hogy unokáink már egy olyan világban fognak élni, ahol a kivételes gyorsasággal fejlődő szorgalmas keleti népek nem csupán a tempót fogják diktálni, hanem esetleg olyan kulturális környezet alakul ki, amelyben nem mond semmit egy El Greco-festmény, egy Kányádi-vers vagy egy Menzel-film.
