Válságban van és válaszút előtt áll az Európai Unió. Talán erre is reagálva határozta el magát a brüsszeli elit, hogy ez évben konferenciasorozat kezdődik az unió jövőjéről. A kérdés tehát: merre tovább?
A jövő lehetséges alternatíváit kutatva, ezúttal a gyökerekhez visszatérve arra szeretnék rámutatni, hogy a térjünk vissza az unió alapító atyáinak szelleméhez már-már közhellyé vált gondolata nemzeti és szuverenista szempontból alapvetően téves.
Az a helyzet ugyanis, hogy az úgynevezett alapító atyák – eltérő hangsúlyokkal ugyan, de – összességében föderális, nemzetek feletti szövetségi államnak képzelték el a jövőbeli európai közösséget. Ezzel szemben mi, nemzeti szuverenisták, konzervatívok egy szuverén nemzetekre épülő, alulról építkező államok közötti szabad szövetségként képzeljük, illetve képzelnénk el az uniót. Ha tehát azt hangoztatjuk, hogy az alapító atyákhoz térjünk vissza, s őket kövessük, akkor magunk ellen beszélünk. Ezért ehelyütt javaslom, hogy szakadjunk el ettől a gondolattól, mert ez tévútra visz.
Állításomat szeretném néhány idézettel is alátámasztani.
Az európai közvélemény az Európai Közösség, Közös Piac vagy Európai Unió, ma már egyszerűen unió legemblematikusabb alapító atyjának Robert Schumant tekinti, már csak azért is, hiszen a francia külügyminiszter volt az, aki 1950. május 9-én kezdeményezte a francia kormány nevében az Európai Szén- és Acélközösség (ESZAK) létrejöttét, mely az európai integráció első lépésének tekinthető. 1985 óta május 9-ét, e történelmi dátumot Európa napjaként ünneplik az unió tagállamai.
Robert Schuman, a Lotharingiában született, francia és német identitású (Charles de Gaulle által egyébként cinikusan boche-nak, tehát németnek nevezett) hithű katolikus politikus valóban kulcsfigurája volt az európai integráció gondolatának, hosszú éveken át dédelgette tervét a nemzetek közötti ellentéteket felszámoló európai egység megvalósításáról, s az élet megadta neki a lehetőséget arra, hogy 1950-ben, szerencsés csillagzat alatt, vízióját valóra váltsa. Azt azonban gyorsan hozzá kell tenni, hogy két igen jelentős segítője volt ezen az úton: az egyik Dean Acheson amerikai külügyminiszter, aki az Egyesült Államok akaratának megfelelően arra ösztökélte a francia kormányt, hogy tegyen valamit Németország integrációjáért és a (nyugat-)európai országok egyesítéséért – s mondani sem kell talán, hogy a háborúban totális győzelmet arató, brutálisan meggazdagodó Amerika szavának milyen súlya volt a kontinentális államok vezetői előtt.