Egy elfuserált összeesküvés

Vezetői alkalmatlanság és árulás vezetett a Habsburg-ellenes mozgalom kudarcához.

A nádasladányi Nádasdy-kastély nyugati szárnyának egykori öltözőszobájából kialakított, a Nádasdy-család utolsó egyenes ági leszármazottjának, Nádasdy Ferencnek az emlékszobája 2015. március 24-én MTI Fotó: Nagy Lajos Fotó: Nagy Lajos

Nem sok olyan gyászos nap volt a magyar–Habsburg közös történelem mintegy négyszáz éve során – 1849. október 6-át kivéve –, mint 1671. április 30. Háromszázötven évvel ezelőtt ezen a napon fejezték le gróf Nádasdy Ferenc országbírót Bécsben, gróf Zrínyi Péter horvát bánt és sógorát, őrgróf Frangepán Ferenc Kristófot Bécsújhelyen. Utóbbi kettő börtönben töltött utolsó óráit a magyar romantikus festészet egyik legnagyobb alakja, az 1848–49-es szabadságharcban honvédtisztként részt vevő Madarász Viktor az osztrák császári önkényuralom idején örökítette meg. A hűtlenség, felségárulás és lázadás vádjával fő- és jószágvesztésre ítélt három főúr mellett több száz köznemest állítottak a rendkívüli bíróságok elé, és még tizenhárom halálos ítélet született, ám végül (szintén április 30-án) egyedül Bónis Ferencnek vették a fejét Pozsonyban. A többiek birtokelkobzással és börtönbüntetéssel megúszták.

A történetírásban a Wesselényi-féle összeesküvésként emlegetett Habsburg-ellenes szervezkedés névadóját nem tudták kivégezni, mert ő már négy évvel korábban elhunyt. Gróf Wesselényi Ferenc nádort éppúgy, mint gróf Lippay György esztergomi érseket és gróf Zrínyi Miklós horvát bánt a Habsburg-udvar és az Oszmán Birodalom között 1664. augusz­tus 10-én megkötött vasvári béke fordította szembe a törvényes magyar uralkodóval. Kilenc nappal a szentgotthárdi nagy diadal után a Habsburg-udvar ahelyett, hogy folytatta volna a háborút Magyarország török uralom alóli felszabadításáért – amit az egész magyar nemesség várt és kívánt, politikai és vallási-felekezeti különbségre való tekintet nélkül –, olyan békét kötött, amely vesztett csata után sem lehetett volna rosszabb! I. Lipót király lemondott az 1660 óta török kézre került összes magyar várról – a stratégiai fontosságú Váradtól Érsekújvárig –, a Porta kezén hagyta az 1663–64-ben elfoglalt partiumi erősségeket, beleegyezett a bihari Székelyhíd lerombolásába, és megtiltotta a Köprülü Ahmed nagyvezír hadserege által 1664 nyarán lerombolt Zerinvár (Zrínyi-Újvár) újjáépítését. Emellett kötelezte magát arra is, hogy az erdélyi várakban levő helyőrségeit kivonja és a fejedelemséget a szultán felségterületének ismeri el, vagyis Erdélyt is sorsára hagyta.

A Magyar Királyság uralkodói közül kilenc évszázad alatt kevesen követtek el ekkora árulást a magyar nemzet ellen.

Hogy a békekötésnek kifejezetten magyarellenes éle volt, azt Portia herceg, Lipót császár főudvarmestere így magyarázta Grémonville bécsi francia követnek 1664 novemberé­ben: Bécsben nem bíznak az állhatatlan magyarokban, és Váradot és Érsekújvárt a császár azért engedte át a töröknek, mert azt hiszi, hogy így inkább uruk és mesterük lehet a magyaroknak, s megakadályozhatja őket abban, hogy elszakadjanak tőle és más királyt válasszanak. Másik oldalról Lippay érsek, az ország prímása arról panaszkodott a francia követnek, hogy a vasvári béke igazi célja a magyar szabadság eltörlése, és az addig feltétlen Habsburg-hű főpap elárulta, hogy a magyarok minden reménye XIV. Lajos francia királyban van. Mindebből azt a következtetést vonta le a Habsburg-barát szemléletéről közismert Szekfű Gyula történész, hogy a magyarok nyugati érzelmein a vasvári béke halálos sebet ütött, és a németgyűlölet gyorsan hatalmába kerítette a nemzetet, még az auli­kus arisztokrácia többségét is.

Emiatt történhetett meg az a példátlan eset, hogy az ország legfőbb közjogi méltóságai – a nádor, a horvát bán és az országbíró – a magyar udvari kancellári tisztséget betöltő esztergomi érsekkel együtt a gyalázatos vasvári béke után illegális szervezkedésbe kezdett a törvényes, de a magyar nemzetet eláruló Habsburg-király ellen. A kor legkiválóbb magyar államférfiúja és egyik legjobb európai hadvezére, Zrínyi Miklós a török kiűzését és Hunyadi Mátyás nemzeti királyságának helyreállítását a királyi Magyarország és az Erdélyi Fejedelemség politikai és katonai összefogásával akarta megvalósítani, II. Rákóczi György fejedelem tragikus halálával (1660), illetve az önálló Erdély bukásával azonban ez az opció megszűnt. Ekkor merült fel Zrínyiben és Lippay érsekben meg Nádasdy országbíróban is, hogy a Habsburgok nyugati főellenségével, a francia „Napkirállyal”, XIV. Lajossal kellene szövetkezni a magyar szabadság és függetlenség megmentésére. Velük szemben Wesselényi nádor – az erdélyi politikához közeledve – török–magyar szövetségben gondolkodott. Vagyis ekkor már mindkét magyar elképzelés és tervezgetés külső segítségtől várta a megoldást.

Amikor Zrínyi 1664 novemberében, Lippay érsek pedig 1666 januárjában elhunyt, a főúri ellenzéki szervezkedés elveszítette két legnagyobb formátumú vezetőjét. Ezután Wesselényi nádor, az új horvát bán, Zrínyi Péter és Nádasdy országbíró titkos szövetséget kötött egymással, amely kiegészült Zrínyi Péter újdonsült vejével, az ifjú Rákóczi Ferenccel, II. Rákóczi György fiával (a későbbi vezérlő fejedelem édesapjával). Csupa nagy név, az ország leghatalmasabb és legvagyonosabb arisztokratái, de sajnos egyikük sem volt mérhető a XVII. század legkiválóbb magyarjaihoz: Bethlen Gáborhoz, Pázmány Péterhez, Zrínyi Miklóshoz vagy akár Esterházy Miklóshoz. Wesselényi 1667. márciusi halálával pedig a mozgalom harmadik potens és reálpolitikus vezetőjét is elvesztette. Így Nádasdy és Zrínyi Péter maradt a két vezér, de valójában egyikük sem volt alkalmas az összeesküvés irányítására, ráadásul egymással is rivalizáltak.

Noha egyértelművé vált, hogy sem a francia udvar, sem a török Porta nem támogatja a Habsburg-ellenes magyar mozgalmat, Apafi Mihály erdélyi fejedelem pedig cselekvésképtelen, mégsem álltak le, hanem folytatták délibábos szervezkedésüket. Miután többen is (köztük Wesselényi özvegye, Széchy Mária) elárulták a mozgalmat a bécsi udvarnál, mindketten – külön-külön – beismerték a szervezkedést a királynak, hűséget fogadtak neki és bűnbocsánatért, illetve kegyelemért esedeztek! Majd, miután (látszólag) megkapták azt, újrakezdték értelmetlen és ügyetlen manővereiket…

A Habsburg-császár és király saját uralmát féltve, a magyar rendi bíráskodást mellőzve, kíméletlenül leszámolt a valójában ártalmatlan szervezkedés és a hamvába holt nemesi felkelés vezetőivel. Ám emellett máig tanulságos az is, hogy Zrínyi Péter és Nádasdy Ferenc alkalmatlansága, politikai és erkölcsi gyengesége, illetve az önsorsrontó magyar széthúzás és árulás adott alkalmat és lehetőséget Bécsnek arra, hogy törvénysértő, erőszakos módon biztosítsa magának a „rebellis” ország hűségét, és országrésznyi (!) földbirtokokat vegyen el magyar tulajdonosaiktól. Így az elfuserált Wesselényi-összeesküvés épp az ellenkezőjét idézte elő, mint ami a célja volt: megnyitotta az utat az abszolutizmus és a germanizálás előtt, egyúttal előrevetítette, hogy a törökök Habsburg-vezetéssel történő kiűzése nem szabadságot, hanem újabb rabságot hoz majd Magyarország népének.

(A borítóképen: a nádasladányi Nádasdy-kastély nyugati szárnyának egykori öltözőszobájából kialakított, a Nádasdy-család utolsó egyenes ági leszármazottjának, Nádasdy Ferencnek az emlékszobája 2015. március 24-én

Fotó: MTI/Nagy Lajos)