Tu szpík, or nát tu szpík

Ejtsünk néhány szót arról, hogy kinek van szüksége angolnyelv-tudásra. A válasz egyszerű: mindenkinek.

Ha valaki az információk tengeréből nyelvi korlátok miatt nem tudja maga kiszűrni a számára fontos elemeket, csak mások szűrőjére támaszkodhat, az olyan, mint amikor az újságok átlapozása helyett egy sajtószemlét olvas el az ember. A kettő nem ugyanaz.

De a személyes találkozókon is hátrányban van az, aki csak tolmács útján tud értekezni. Már csak azért is, mert így minden megbeszélés pont kétszer annyi ideig tart, mint ha egy nyelven folyna, és egy elfoglalt üzletember vagy politikus nem fog ezért több időt szánni a nyelvet nem beszélő partnerére.

És azt sem lehet mindig garantálni, hogy egy tárgyalóküldöttségen belül ne legyenek ellentétek – ilyen lehet egy koalíciós kormánydelegáció vagy egy vállalat különböző ágazatvezetőiből álló küldöttség –, és ilyenkor az angolul tudók átbeszélhetnek a nyelvtudással nem bíró kollégájuk feje fölött. Míg a régi álláshirdetésekben még az szerepelt, hogy „az angol nyelv ismerete előny”, mára egyenesen hátrány lett a nyelvtudás, különösen az angoltudás hiánya.

De milyen jellegű nyelvtudásra törekedjen az, aki nem anyanyelvként sajátította el az angolt? Fontos-e a „jó” kiejtés, és valóban jobb-e egy kissé affektálós imitáció, mint a klasszikus magyaros „áj dónt szink szó”? A hetvenes-nyolcvanas években, gimnazistaként és még inkább angol szakos hallgatóként többen is azon voltunk, hogy „született angolnak” hangozzunk. Így utólag visszatekintve ez egyfajta kompenzációja lehetett annak, hogy a vasfüggöny rossz oldalára születtünk, és így a nyelvterületre is csak nagy ritkán juthattunk el, akkor is csak turistaként. Meg akartuk mutatni, hogy így is lehet. És bizonyos fokig lehetett is. Mert ha valaki végighallgatta Nádasdy Ádám Angol fonetika és fonológia című, első évfolyamos kurzusát, és valamelyest fogékony volt a strukturális összefüggésekre, annak az év végére jól átlátható rendszerré állt össze az addig kiismerhetetlennek tűnő angol hangtan, amit a kiejtésében is könnyen kamatoztathatott.

Londonból nézve azonban – 1990-ben a BBC magyar osztályán kaptam újságírói állást – ennek az angolos kiejtésnek már korántsem volt akkora jelentősége, mint azt mi odahaza gondoltuk. Persze eleinte jólesett az anyanyelvi beszélők kedves kérdése, hogy „ugyan hogyan sikerült szert tennie ilyen jó kiejtésre?” – ami, mint később kiderült, szinte minden angolul megszólaló külföldinek kijár –, de be kellett látnom, hogy külföldiek esetében itt szinte elvárás az akcentus. Olyannyira, hogy a hírműsorokban és a dokumentumfilmekben a fran­ciául, németül, kínaiul stb. beszélő szereplőt francia, német, kínai stb. akcentusú angol hang szinkronizálja. A James Bond-filmekben pedig a szovjet tisztek orosz akcentussal beszélnek angolul, még egymás között is.

Vagyis az angolul tanulónak nem kell túlzásba vinnie a kiejtés imitálását. Ennél sokkal fontosabb a következetesség, hogy egy-egy angol hangnak mindig ugyanazt a hozzá többé-kevésbé hasonló hangot feleltessük meg. Bármilyen vicces is „én mosogató vagyok”-nak fordítani azt, hogy „áj szink”, senki nem fogja annak érteni, és a „szenk jú”-n sem fog senki megbotránkozni. Ennél sokkal nevetségesebbé tehetjük magunkat tankönyvízű, sokszor régies kifejezések vagy a filmekből tanult trágár szavak használatával.

És akkor még nem is beszéltünk az intonációról, ami még inkább mostohagyerek az angol nyelvoktatásban.

Akit érdekel, az persze elmélyedhet ezekben a hangzásbeli finomságokban, de a nyelvtudás gyakorlati célja mégis az információszerzés és a kommunikáció. És mivel saját gondolatainkat – ha nem is veretesen, de – már viszonylag kis szókinccsel is ki tudjuk fejezni, az igazán nehéz feladat az írott szövegek és a különböző – anyanyelvi és idegen – akcentusok megértése. Én ezt adnám házi feladatul minden angolul tanulónak.

A szerző újságíró, London

A borítókép illusztráció. Forrás: pexels