Jakab mint művészet

Idő kérdése, hogy a jelenség mikor válik önazonossá annak minden hazugságával.

Jakab Péter kamunak nevezte a gyermekvédelmi népszavazást. Forrás: ORSZÁGGYŰLÉSI KÖZVETÍTÉS/KÉPERNYŐFOTÓ

Jakab mint lelki igény. Jakab örök. A jakabság egyidős az emberiséggel.

Már Madách athéni színében ott találjuk. Több szerepben egyszerre. Ő a Második a népből: „És itthon is oly álmos minden ember, / Tán senki sem kohol már terveket, / Mint hajdanán, miknek kivitelére / A felséges nép torka kellene. / Ma reggel óta járom e helyet, / S szavazatomra nem akad vevő.” S ő az Első demagóg is: „Polgárok! fájva emelek szavat, / Mert a nemes szívnek fáj, a nagyot / Porig alázni; s egy nagy férfiút / Kell vonnom bírószéketek elé / A dísz-szekérről.”

Sőt: „De bármint fáj szivem, mégis beszélek, / Mert téged, óh, dicső, fejedelmi nép, / Még hadvezérednél is többre nézlek.”

(A fejedelmi népből mára melós lett, de ez mindegy.)

S aztán az Első demagóg elmondja a jakabság örök mondatát: „Halld hát a vádat, nép! nagy Miltiádész / Eladta a hont.”

Persze, persze… Ezek mindig Miltiádészek szeretnének lenni, és mindig Első demagógok maradnak. Aztán kimondják a jakabság végső szentenciáját: „Végezzétek ki. Éljen a haza!”

S ott találjuk Jakabot a Ben Hurban. Ő Messala, aki egy „nagyobb eszme”, egy „magasabb érdek” nevében elárulja ifjúkori barátját, sőt testvérét, s eltorzult arccal veri ostorral a kocsiversenyen, mert mindegy, hogyan, de győznie kell. A különbség csak annyi, hogy Jakabból nem marad semmi a „büszke férfiból” a végére, ugyanis olyan nem volt benne soha.

S Jakab köszön ránk Moliére Tartuffe-jeként is, és így piheg szenteskedve: „Ha énvelem beszél, beszéljen jámborabban, / Vagy itthagyom magát ebben a pillanatban.” A Jakabok nagyon kényesek, ha a saját méltóságukról, becsületükről és emberi mivoltukról van szó, ugyanis egyik sincsen nekik.

S ránk köszön Jakab a párizsi színben, Néptömegként: „Hát a gyanúsak? – Hisz aki gyanús, / Már bűnös is, megbélyegezte a Népérzület, ez a nem tévedő jós. – / Halál, halál az arisztokratákra! Jerünk, jerünk a börtönüregekbe, / Tegyünk törvényt, a nép törvénye szent.”

Ez ma kevésbé irodalmi nyelven úgy szól, hogy fizessenek a gazdagok! – s a gazdagok aztán minduntalan újratermelődnek, hiszen mindig lesz, akitől el lehet venni valamit. S mindig lesz, aki majd el is akarja venni. Ma nekem, holnap neked – ha már Madách, ugye…

De ott van a párizsi színben Jakab úgy is, mint Saint-Just, aki éppen Dantont vádolja meg – ó, Istenem, milyen ismerős szavak: „Barátod az, ki a hon ellene. / A felséges nép majd itél fölötted, / Előtte vádollak, honáruló: / Csempészetért az állami javakban, / Rokonszenvért az arisztokratákkal, / Vágyódásért a zsarnok úralomra.”

Nincs új a nap alatt, nincs soha semmi más, csak Jakab a béka feneke alatt.

És ím, most fordul be a sarkon Jakab megint, a londoni színben, ő a Nyegle, ki így árul eszmét: „Az emberek javára fáradék, / S im, itt van a dicső eredmény: / Ez az edényke élet-elixir, / Melytől megifjul a beteg, vén. / Ezt szedték hajdan a nagy fáraók. / Ez Tankréd bűvös bájitalja; / E szépitőt használta Helene, / Ez Kepler asztrológiája. –”

Ja. „Jólétet mindenkinek”…

Aztán a haláltáncnál Nyegle-Jakab is elmondja a búcsúzót: „Egymást szedtük rá azzal, hogy tudunk: / Most a valónál mind elámulunk.”

Viszont ő nem ugrik a többiek után. Ő nem halhat meg soha. Hamar viszontlátjuk eszelős tekintetével együtt Cipollaként, csak Torre di Venerét lecserélte Miskolcra. S a nem akarás lelki hajótöröttjeit most hipnotizálja, arra kényszerítve őket, hogy szerelmüknek, Sil­vestrának nézzék őt, s megcsókolják zárt száját, feketére suvickolt bajuszkáját és úgynevezett légyszakállát. Csak azt nem tudja, hogy mindig eljön a kijózanodás és mindig előkerülnek a töltött revolverek.

Legközelebb ott látjuk aztán Jakabot a Kabaréban, a napsütéses nyári napon a kertvendéglő teraszán, azt énekli, hogy „Tomorrow belongs to me”, és mi már tudjuk, hogy a horogkeresztes karszalag belső felén ott a vörös csillag, mert az átjárás zavartalan.

Szegény Jakab arra is vágyott sokáig, hogy Martin Hessler ezredes lehessen, mert Martin Hessler valaki, de Jakab végül Bástya elvtárs maradt a szocialista szellem vasútján. Illetve még azelőtt ő volt az Őrnagy úr, imádott dobozolni, és csodálatosan összefoglalja élete esszenciáját mindössze két mondatban: „Már az is elég, hogy a világ egy része állandóan az ember háta mögött van. Minek ezt a bajt még azzal is súlyosbítani, hogy valaki folyton odanéz?”

Aztán átugorja az árnyékot, mert ároknak nézi, és jutalmazza, aki az árnyék helyére árkot ás. Többen állítják, a saját árnyékát is képes volt átugrani (ez kellett a Gyurcsány-féle csapatba kerüléshez), de ez tévedés. Ezek ugyanis egylényegűek. Ahogy egyszerűbben és bölcsebben szokták mondani: amíg lósz…r van, veréb is van. S hogy melyikük melyik? Mindegyikük mindegyik. Alkalom szüli. Meg a vélt és valós érdek.

Végül pedig, mint mindig, ott találjuk Jakabot és jakabságát a hóval és jéggel borított pusztaságban, ahol nincsen semmi sallang, semmi máz, semmi álarc, semmi hazugság, csak a jakabság pőre, őszinte valója. S Ádám kérdésére őszinte válasz érkezik:

„Ádám: Sokan tengődtök-é még e vidéken?

Az eszkimó: Sokan bizon, többen, mint ujjamon / Számíthatok. – Szomszédimat, igaz, / Agyonverém már mind, de hasztalan, / Mindég kerülnek újak; s oly kevés / A fókafaj. – Ha isten vagy, tegyed, / Könyörgök, hogy kevesb ember legyen, / S több fóka. –”

De nem lesz könyörület. Nem lesz semmi, csak egy tükör Jakab elé tartva, egyenesen a Macbethből: „Az élet csak egy tűnő árny, csak egy / Szegény ripacs, aki egy óra hosszat / Dúl-fúl, és elnémul: egy félkegyelmü / Meséje, zengő tombolás, de semmi / Értelme nincs.”

Értelmetlenség. Az irigység és a gonoszság legtisztább manifesztációja. A jakabság. A semmihez nem értés kizökkenthetetlen magabiztossága. Amely nem ismer sem Istent, sem embert, csak önmagát. S csak idő kérdése, mikor válik önazonossá minden hazugságával.

„Szörnyű világ! – csupán meghalni jó. / Nem sajnálandom, amit itt hagyok. / Ah, Lucifer! ki egykor ottan álltam / Az ember bölcsejénél, aki láttam, / Mi nagy jövő reménye ringa benne, / Ki annyi harcát mind végigcsatáztam, / Ez órjás síron, melyre gyászlepelt / A természet dobott, midőn merengek, / Első, utolsó ember a világon: / Szeretném tudni, hogy bukott fajom? / Nemes küzdésben, nagyszerűen-é, / Nyomorún-é, törpülve ízrül ízre, / Nagyság nélkűl és könnyre érdemetlen.”

Jakabot nézve ez a kérdés marad. Vagy Tóték megoldása. „Három egyenlő darabba, Mariskám. Tán rosszul tettem?”