Mi lettünk a régi németek

A nemzeti büszkeség a futballpályán is nélkülözhetetlen a sikerhez.

Budapest, 2021. június 23. Magyar szurkolók a koronavírus-járvány miatt 2021-re halasztott 2020-as labdarúgó Európa-bajnokság F csoportjának utolsó fordulójában játszott Németország-Magyarország mérkõzés alatt a hivatalos budapesti szurkolói zónában a Városligetben 2021. június 23-án. MTI/Balogh Zoltán Fotó: Balogh Zoltán

Ismét bizonyságot nyert az a több évtizedes tapasztalaton nyugvó elmélet, hogy a sport, azon belül is a labdarúgás leképezi az adott társadalom mentális állapotát. Arról a mélyebben gyökerező morális, lélektani állapotról beszélünk, ami nem az anyagi jóléttől, az életszínvonaltól, de még csak nem is a társadalmi-hatalmi berendezkedés formájától függ. Mindegy, hogy virágzó demokráciában vagy diktatúrában élünk, a kérdés mindig az, hogy a közösség mélyebb szövetei, az egyének öntudata, valamint a nemzeti szolidaritás milyen állapotban van.

A német és a magyar történelemben sok a párhuzamosság, geopolitikai közelségünk miatt több mint ezer éve közös a sorsunk. A második világháború romjaiból emberfeletti munkával építette újjá az országot mindkét nemzet. Nekünk a szocializmus építése jutott osztályrészül, míg Németország nyugati kétharmadát a gazdasági csoda hihetetlen tempóban repítette Európa élére másfél évtized alatt. A nyugati világ, elsősorban az Egyesült Államok pénzügyi segítsége mellett ez a hatalmas eredmény a német szorgalom és tehetség diadala volt. A háborút elvesztették, de a békét megnyerték, ami nyilvánvalóan visszaadott valamennyit a porba tiport nemzeti büszkeségükből.

Az igazi katarzist, az áttörést azonban a labdarúgó-válogatott, a Nationalelf 1954-es világbajnoki címe hozta el. Az már csak a sors furcsa fintora, hogy éppen ellenünk győztek a berni döntőben, holott az Aranycsapat akkoriban egyértelműen a világ legjobbja volt, évek óta veretlen, a döntő mérkőzés előtt legyőztük Brazíliát, Uruguayt, és a csoportkörben a németeket is fölényesen, 8-3-ra.

A németek – az akkori és későbbi sztárjátékosok, edzők, szakértők – még évtizedek múlva is úgy emlékeztek a berni csodára, mint a német nemzeti büszkeség visszanyerésére. Úgy érezték, hogy a futballsikernek köszönhetően állhatnak ismét egyenes gerinccel a világ előtt a „bűnös nép” fiai és lányai. Ami nekik katarzis volt, nekünk egy újabb trauma, de a labdarúgásunk továbbra is a világ élvonalában maradt, egy vesztes mérkőzés – még ha a legfontosabb is volt – nem homályosíthatta el az addigi nagyszerű eredményeket és nem kérdőjelezhette meg a játékosaink tudását. Mi a Rákosi-rezsim legsötétebb időszakát éltük akkor, de a társadalom mély szöveteit nem tudta kikezdeni az internacionalista diktatúra. Az erős nemzettudat, az egészséges mentalitás a futballsikerek nélkülözhetetlen feltétele volt ugyanúgy, mint a németeknél.

Az 1956-os forradalom leverése és a megalkuvásra épülő Kádár-rendszer évtizedeiben aztán távolodott egymástól a két nemzet mentalitása, sajnos a mi hátrányunkra. A németek erőtől duzzadó, jóléti társadalomban éltek, ahol ugyan egyre több vendégmunkás segítette a gazdaság robogását és elkezdődött a multikulturalizmus népszerűsítése, de a társadalom egészében még jó ideig tartotta magát, a nemzeti büszkeség – főleg a labdarúgó-mérkőzéseken – nem is lehetett vita tárgya. Egy német sportoló azzal a szilárd meggyőződéssel futott ki a pályára, hogy ott csak ő nyerhet, legendás volt a küzdeni tudásuk, a mindent elsöprő akaraterő, amivel az utolsó pillanatig nem adtak fel egyetlen mérkőzést sem.

A gulyáskommunizmus megúszós, apró, mindennapi megalkuvásokkal tűzdelt mocsarában a magyar nemzettudat gyengült, divattá vált ócsárolni mindent, ami magyar, a kishitűség ült tort, ami átragadt idővel a futballra is. A rendszerváltozás után a sport és azon belül a labdarúgás húsz éven át alig kapott figyelmet és támogatást a mindenkori kormányzatoktól. Az első Orbán-kormány négy éve kevés volt a gyökeres fordulathoz, csak kármentésre és az akadémiai modell elindítására volt elegendő. Ezután nyolcévnyi sportellenes kormányzás következett, Gyurcsányék kifejezetten gyűlölték a futballközeget, mert nem értették és veszélyesnek ítélték, mint a nemzettudat egyik erős táptalaját.

A 2010-es kormányváltás paradigmaváltást hozott a sportban is, a labdarúgásunkat nagyon mélyről kellett felemelni, és a kezdeti kudarcok után a türelmes, kitartó munka, a világos szakmai koncepció meghozta a gyümölcsét: 2016-ban a nyolcaddöntőig jutott az Európa-bajnokságon a válogatott, klubszinten is jöttek a sikerek, a Ferencváros előbb az Európa-liga, majd tavaly a Bajnokok Ligája csoportkörébe verekedte magát, most pedig, hősies helytállással és jó játékkal, csak egy hajszálon múlott a továbbjutásunk a halálcsoportból.

Egy kiugró eredményt lehet a véletlen számlájára írni, két sikerből sem lehet messzemenő következtetést levonni, de a sokadik után egyértelmű, hogy pozitív, felfelé ívelő folyamat tanúi vagyunk.

A futball mindig tükrözi a társadalom mentális állapotát. Azért érdemes ezt az igazságot ismét leszögezni, mert a szerdai német–magyar mérkőzésen markánsan megmutatkozott a két csapat közötti különbség. A futballtudás tekintetében a legnagyobb nemzeti büszkeségünk és elfogultságunk mellett is el kell ismernünk, hogy jobbak a német játékosok, bár hozzátehetjük: nem minden poszton, és nem is akkora már a különbség, mint volt akár négy-öt évvel ezelőtt. Ugyanakkor a hozzáállást nézve magasan a németek fölé nőttek a magyar focisták. Amikor a német játékosok arcát közelről mutatta a kamera, vagy a pályán nagyon fontos testbeszédüket figyelve azt láthattuk, hogy hiányzik a mindenáron győzni akarás, a tűz és az önbizalom, amivel régebben mindenkit maguk mögé utasítottak.

Ma nyoma sincs a Nationalelfben a német akaraterőnek. Mintha nem éreznék magukénak a német sassal szimbolizált címert a mezükön. Ez a jelenség nem új, már a három évvel ezelőtti világbajnokságon is az volt az ember érzése, hogy mentálisan padlón vannak a német focisták, és ezt egyébként ők maguk, illetve a régebbi sztárjaik, a szakkommentátorok is így látták. Ők persze nem mertek ebből mélyebb következtetéseket levonni, egyszerűen megválaszolatlan maradt az a kérdés, hogy egy világklasszisokból álló csapat miként kerülhet ilyen állapotba, milyen lelki, tudati tényezők – vagy azok hiánya – vezetett ide. Ugyanis itt sem egyszeri megingásról van szó. Az bármelyik csapattal előfordulhat, hogy rosszul sikerül a formaidőzítés vagy személyes konfliktusok miatt nincs meg a szükséges belső kohézió a csapatban, s emiatt széteső, motiválatlannak tűnő teljesítményt nyújtanak. De a németekre évek óta ez jellemző, nem csak kisiklásról van szó.

Utoljára a 2014-ben világbajnokságot nyerő csapat mutatott igazi német erényeket a pályán, a tudásuk mellett mentálisan is a világ fölé kerekedtek. Sokáig emlékezetes lehet még Bastian Schweinsteiger önfeláldozó játéka. A nagyszerű középpályás nemcsak motorja és irányítója volt a csapatnak, de az argentinok elleni 120 perces döntő végén, a győzelem pillanatában vérző sebekkel, ütéstől belilult arccal rogyott térdre és sírta el magát örömében. És igen, ez a heroikus küzdelem is kellett ahhoz, hogy a németek megszerezzék a negyedik világbajnoki címüket. Talán nem véletlen, hogy ez volt az utolsó mentálisan is erős német csapat mindmáig. Egy évvel később, 2015-ben egyfajta lelki kegyelemdöfésként is hathatott az a bűnös döntés, amikor több millió illegális bevándorlót szabadítottak Németországra. Ennek következményei olyan sokkhatást válthattak ki a német társadalomból, ami tükröződik a válogatott hozzáállásán is.

A németek elbizonytalanodtak a saját értékeikben, a nemzeti identitásukban, nem tudják, mikor cselekednek jó németként, miközben tombol a véleményterror. Ilyen helyzetben, amikor mindennél fontosabbak a politikai kampányok, a sportolóknak arra kell figyelniük, hogy éppen melyik kisebbség, a migránsok vagy a homoszexuálisok mellett kell hitet tenniük, nem csoda, ha képtelenek úgy küzdeni a nemzeti színekért a pályán, ahogy régebben tették.

A politika ma Németországban kártékonyan befolyásolja a futballt, nem emeli, nem sarkallja jobb teljesítményre a válogatottat, inkább visszafogja, rombolja a mentalitásukat.

A magyar csapat viszont éppen a korábbi évtizedek német válogatottjára emlékeztet a megalkuvást nem tűrő harcosságával, kitartásával, győzni akarásával. Ez sem véletlen, hazákban ma a politikai klíma erősíti a társadalom kohézióját, az emberek önbizalmát, a nemzeti önbecsülést.

Ezért sem mindegy, hogy a jövő évi választás után milyen színű kormány irányítja újabb négy évig az országot. Maradjunk az eddigi pályán, mert az alternatíva egyértelműen a nemzeti lét pusztulását jelentené.

(Borítókép: Magyar szurkolók a koronavírus-járvány miatt 2021-re halasztott 2020-as labdarúgó Európa-bajnokság F csoportjának utolsó fordulójában játszott Németország–Magyarország mérkőzés alatt a hivatalos budapesti szurkolói zónában a Városligetben 2021. június 23-án. Fotó: MTI/Balogh Zoltán)