Életünk előrehaladtával talán mind gyakrabban ötlik fel bennünk a gondolat, hogy de jó lenne ismét gyermeknek, de legalábbis fiatalnak lenni, és újra átélni mindent. Ennek az érzésnek persze előfeltétele, hogy a mögöttünk hagyott éveknek, évtizedeknek pozitív élményekben gazdagnak kell lenniük. Az életünk újraélésének a vágyával párhuzamosan – főleg fontos eseményeken, ballagásokon, eljegyzéseken, esküvőkön – gyakran hangzik el az a mondat is, hogy de jó lett volna, ha ezt a napot valamely közeli, már elhunyt hozzátartozónk megérhette volna. Így volt az én életem utóbbi fontos eseményeinél is, mindig eszembe jutottak a nagyszüleim, akik a házasságkötésemet, a gyermekeim születését már nem érhették meg.
A kérdés persze az, hogy ha valami csoda folytán a Horthy-korszakban nevelkedett anyai nagyapám velem tölthetne most egy napot, akkor hogyan magyaráznám el neki, merre tart a világ? Vajon mit szólt volna például akkor, ha megnézhette volna a német–angol labdarúgó Eb-nyolcaddöntőt? Hogyan értettem volna meg vele, hogy a kezdés előtt miért térdeltek le a két csapat játékosai, és miért viseltek szivárványos karszalagot a csapatkapitányok? S miként magyaráznám el neki egyáltalán az LMBTQ betűk által fémjelzett szavak értelmét? Úgy hiszem, maximum a B-ig értené, hogy mit akarok mondani… Vajon mennyire menne fel nagyapám (hajdanán egyébként sem alacsony) vérnyomása, ha azt a hírt olvasná: az Európai Parlament úgy döntött, hogy ezentúl a férfiak is szülhetnek?
Vagy megértené-e, miért vittek el bilincsbe verve Londonban egy 71 éves lelkészt, aki arról prédikált az utcán, hogy a társadalom eltávolodik a keresztény értékektől? A hírek szerint azért állították elő durván ráncigálva a lelkészt, mert a klasszikus családmodellről, illetve a férfi és nő közötti házasságról beszélt az embereknek.
Megdöbbenne a nagyapám azon is, hogy az ausztrál baloldal el szeretné érni: az oktatási intézményekben ne használják az apa és az anya kifejezést, ha nem biztosak az érintettek nemében, mert szerintük ez diszkriminatív. S vajon mit szólna ahhoz – és értené-e – a nagyapám, hogy transznemű sportoló is indul az olimpián? S mi játszódna le benne akkor, ha meghallaná: a Pride hónapot évek óta éltető Nickelodeon televíziós csatorna idén egy transznemű hóddal nevelte a kisgyermekeket? S ha már Pride, akkor túlélné-e nagyapám egy felvonulás megtekintését, amikor százával vonulnának el előtte az aberrált, magamutogató, tüllszoknyás, pávatollas és más, beteges jelmezbe öltözött résztvevők, akik ráadásul még – a szavak szintjén – büszkék is magukra? S akkor még beszélhetnék neki a semleges nemről, az azonos neműek házasságáról, a nemátalakító műtétekről, és a sort sokáig lehetne folytatni. Úgy hiszem, ha nagyapám élne, és a felsorolt információk sokaságával össztüzet zúdítanék rá, lélekben újra és újra belehalna.
