A kapualjakban és a kirakatok előtt tablettás bortól vagy biofűtől bódult emberek fekszenek. A buszok és villamosok megállóiban Koccintóst iszogató, mosdatlan, gyakran a saját vizeletükben és ürülékükben pácolódó „akárkicsodák” foglalják a helyet. Olykor, ha elpillednek, egymásba kapaszkodva szunnyadnak el a földön. Ez a budapesti belváros utcaképe, ezek az „akárkicsodák” pedig a hajléktalanok csoportjának egy része. Ők azok, akik az utcai életvitelhez és a szabályok megkerüléséhez szoktak. Nyilván nem minden fedél nélküli ilyen, de a liberális narratíva szerint ők en bloc lakhatási szegények, és nem illik olyasmit mondani róluk, ami nem illik bele a polkorrekt világképbe.
Hasonló szubkultúrába tartozó „akárkicsodák” bandái randalíroznak a forgalmas metróaluljárókban és terrorizálják a járókelőket. Kéregetnek, jobb esetben, mert a szervezettségük alapján akkor is megszerzik, amit akarnak, ha önként nem adják oda nekik. Általában ételre gyűjtenek, de nem úgy néznek ki, mint akiket az éhség felemésztett. A viselkedésük alapján inkább tűnnek szervezett bűnözői csoportoknak, mintsem rászorulóknak. De, ugye, a liberális narratívában ők a nincstelenek, tehát nem mondhatunk rájuk semmi terhelőt. Ők is „akárkicsodák”, akik hozzátartoznak a fővárosi utcaképhez.
Lassan két éve már, hogy Budapest elindult a teljes rothadás útján. Az új városvezetés nagy ígéretekkel, a totális szabadság és a kötelezően mindenkit a keblünkre ölelünk magasztos gondolataival házalt a 2019-es önkormányzati választásokon. Majd miután elnyerték a választók bizalmát, nem kellett hozzá két teljes év, hogy a főváros a gaztenger, a forgalmi dugók és a város szinte minden szegletén közszemlére tett nyomor látványáról legyen hírhedt. Ami azonban a liberálisok szemében a szegénység látványát jelenti, az valójában évek és évtizedek óta az utca és a hajléktalanszállók között ingázó olyan emberréteget takar, akik ebben a formában sosem lesznek képesek a társadalmi integrációra. Ha valaki őket a lakhatási szegények közé sorolja, arról az emberről sejthető, hogy sosem dolgozott terepen. Az „akárkicsodák” egyrészt az utcai hajléktalanok, akiket még a jobb életre törekvő fedél nélküliek is csövesnek neveznek, mert az életvitelük, a habitusuk és a hozzáállásuk miatt nem szeretnék, hogy velük azonosítsák őket. Másrészt az „akárkicsodák” kisstílű bűnözők csoportjai, akik az utcán tevékenykednek bandákba verődve.
Amióta minden nap Karácsony van Budapesten, már a metrón is általános a kéregetők jelenléte. A hajléktalanellátásban végzett többéves munka azt mondatja velem, hogy őket bizony nem a Covid-válság küldte padlóra, hanem most sétáltak ki azon hajléktalanszállók valamelyikéről, ahol a gazdasági fellendülés idején is lődörögtek. Valamiért azt súgja az „előítéletem” – nevezzük ötéves tereptapasztalatnak –, hogy a metróállomásokon kéregető és a zománcfesték lemarására is alkalmas tablettást iszogató életerős férfiak és nők nem a társadalmi igazságtalanság áldozatai. Ők is „akárkicsodák”, akik nem azért zaklatják folyamatosan a többséget, mert a csúnya, gonosz jobboldali kormány állítólag nem ad pénzt a fővárosnak a közterületek biztosítására, hanem azért tesznek így, mert a városvezetés megengedi nekik. Az „előítéletem” azt súgja, hogy az utcán alkoholmérgezéstől elkábult hajléktalanok – akik sokkal inkább súlyos alkoholisták, szerhasználók és pszichiátriai kezelésre szoruló betegek – nem az önálló lakhatás hiánya miatt vannak az utcán, és nem azért, mert a csúnya, gonosz jobboldali kormány nem ad elég pénzt az elesett embertársaink ellátására, hanem mert a fővárosi szállást nyújtó intézmények nyáron legfeljebb hatvanszázalékos kihasználtsággal működnek. Nem a szállás és az ellátás hiányzik, hanem az ellátottakból az igény, hogy bemenjenek, tisztálkodjanak, ingyen étkezzenek, és olyan helyen hajtsák álomra a fejüket, amely közelebb áll a méltó körülményekhez, mint a közterületek.
Az ő szegénységük nem csupán anyagi természetű. A napi több liter bort és ki tudja mennyi töményet elfogyasztó vagy ki tudja, milyen biodrogot használó emberek problémáját nem oldja meg, ha lakásba költöztetik őket. Az ilyen súlyos függőség a lakhatás elvesztésének egyik okozója szokott lenni, mert amíg az alkohol és a kábítószer az elsődleges szükséglet, a rezsi és a lakhatás sokadrangú marad.
A főváros az elmúlt időszakban több, a hajléktalanságban élő embert juttatott bérlakáshoz, akik intézményi segítséget kapnak, hogy megtartsák a lakhatásukat. Ezzel a megoldással önmagában nem lenne gond, hiszen a reintegrációhoz szükség van szakember segítségére. A baj azzal a hazugsággal van, hogy a városvezetésben domináns ideológia egy kalap alá veszi az összes hajléktalan embert. Azt állítják, hogy mindannyian képesek lennének az önálló életre, csupán a lakhatást kell megadni nekik. Ezért is illik tudni, hogy a hajléktalanszállókról bérlakásokba költöztetett embereket kiválogatták: ők azok, akik a leginkább alkalmasak azok közül a több ezer fős, a fővárosi szállókon és utcákon élő hajléktalanok közül, akiket a liberális gondolkodás lakhatási szegényként aposztrofál. Ráadásul a szerhasználat vagy a súlyos alkoholizmus, valamint az a közeg, amelyben zajlik ez az életvitel, az új lakóközösségben sem szűnik meg. A beköltözőket látogatni fogják a cimboráik is. Így a korábban saját jogon lakáshoz jutott szegény emberek mellé úgy költöztették be a problémás embertársakat, hogy nekik nem volt beleszólásuk a főváros döntésébe. Pedig nem kell sok idő, hogy az ilyen lakóközösségek gettósodni kezdjenek és újabb Hős utca szülessen.
Megjegyzem: hajléktalan emberek is élnek önállóan viskókban és kunyhókban a főváros területén, és természetesen kapnak segítséget a szociális szolgálatoktól. Ők azonban eddig sem szorultak a liberális propagandára.
A liberálisok gondolkodásában kirekesztettnek vélt emberek nem sokra mennek az áldozati pózzal. Az átlagemberre ráerőszakolt elfogadástól még nem fogja megszeretni őket az állítólagos „burzsoá” többség, mert senki nem rajong azért, hogy amikor kiteszi a lábát az utcára, néhány méteren belül már zaklatni kezdik, hogy adjon pénzt, ha pedig ezt az inzultust sikerül elkerülni, akkor is garantált, hogy emberi ürülékben gázolhat minden nap. Ez a liberális fősodor képmutatása: kötelezően elvárja a társadalom szolidaritását, de nem biztosítja az olyan alapvető jogokat, mint a tisztaság, a nyugalom és a biztonság.
A volt SZDSZ romjain kihajtott Párbeszéd és a többi baloldali, emberi jogi élharcos szeretné elhitetni velünk, hogy aki nem nézi jó szemmel az utcán a saját piszkában fekvő embertársait, és akiből ez a látvány nem együttérzést, hanem undort vált ki, az kirekesztő, sznob, burzsoá és fasiszta. Pedig a rend és a tisztaság nem az úri világ kiváltsága, hanem minden jól működő társadalom elemi szükséglete.
Borítókép: Rákóczi út a Blaha Lujza térnél. Fotó: Metropol/MG
