Amióta minden nap Karácsony van Budapesten, már a metrón is általános a kéregetők jelenléte. A hajléktalanellátásban végzett többéves munka azt mondatja velem, hogy őket bizony nem a Covid-válság küldte padlóra, hanem most sétáltak ki azon hajléktalanszállók valamelyikéről, ahol a gazdasági fellendülés idején is lődörögtek. Valamiért azt súgja az „előítéletem” – nevezzük ötéves tereptapasztalatnak –, hogy a metróállomásokon kéregető és a zománcfesték lemarására is alkalmas tablettást iszogató életerős férfiak és nők nem a társadalmi igazságtalanság áldozatai. Ők is „akárkicsodák”, akik nem azért zaklatják folyamatosan a többséget, mert a csúnya, gonosz jobboldali kormány állítólag nem ad pénzt a fővárosnak a közterületek biztosítására, hanem azért tesznek így, mert a városvezetés megengedi nekik. Az „előítéletem” azt súgja, hogy az utcán alkoholmérgezéstől elkábult hajléktalanok – akik sokkal inkább súlyos alkoholisták, szerhasználók és pszichiátriai kezelésre szoruló betegek – nem az önálló lakhatás hiánya miatt vannak az utcán, és nem azért, mert a csúnya, gonosz jobboldali kormány nem ad elég pénzt az elesett embertársaink ellátására, hanem mert a fővárosi szállást nyújtó intézmények nyáron legfeljebb hatvanszázalékos kihasználtsággal működnek. Nem a szállás és az ellátás hiányzik, hanem az ellátottakból az igény, hogy bemenjenek, tisztálkodjanak, ingyen étkezzenek, és olyan helyen hajtsák álomra a fejüket, amely közelebb áll a méltó körülményekhez, mint a közterületek.

Az ő szegénységük nem csupán anyagi természetű. A napi több liter bort és ki tudja mennyi töményet elfogyasztó vagy ki tudja, milyen biodrogot használó emberek problémáját nem oldja meg, ha lakásba költöztetik őket. Az ilyen súlyos függőség a lakhatás elvesztésének egyik okozója szokott lenni, mert amíg az alkohol és a kábítószer az elsődleges szükséglet, a rezsi és a lakhatás sokadrangú marad.

A főváros az elmúlt időszakban több, a hajléktalanságban élő embert juttatott bérlakáshoz, akik intézményi segítséget kapnak, hogy megtartsák a lakhatásukat. Ezzel a megoldással önmagában nem lenne gond, hiszen a reintegrációhoz szükség van szakember segítségére. A baj azzal a hazugsággal van, hogy a városvezetésben domináns ideo­lógia egy kalap alá veszi az összes hajléktalan embert. Azt állítják, hogy mindannyian képesek lennének az önálló életre, csupán a lakhatást kell megadni nekik. Ezért is illik tudni, hogy a hajléktalanszállókról bérlakásokba költöztetett embereket kiválogatták: ők azok, akik a leginkább alkalmasak azok közül a több ezer fős, a fővárosi szállókon és utcákon élő hajléktalanok közül, akiket a liberális gondolkodás lakhatási szegényként aposztrofál. Ráadásul a szerhasználat vagy a súlyos alkoholizmus, valamint az a közeg, amelyben zajlik ez az életvitel, az új lakóközösségben sem szűnik meg. A beköltözőket látogatni fogják a cimboráik is. Így a korábban saját jogon lakáshoz jutott szegény emberek mellé úgy költöztették be a problémás embertársakat, hogy nekik nem volt beleszólásuk a főváros döntésébe. Pedig nem kell sok idő, hogy az ilyen lakóközösségek gettósodni kezdjenek és újabb Hős utca szülessen.

Megjegyzem: hajléktalan emberek is élnek önállóan viskókban és kunyhókban a főváros területén, és természetesen kapnak segítséget a szociális szolgálatoktól. Ők azonban eddig sem szorultak a liberális propagandára.

A liberálisok gondolkodásában kirekesztettnek vélt emberek nem sokra mennek az áldozati pózzal. Az átlagemberre ráerőszakolt elfogadástól még nem fogja megszeretni őket az állítólagos „burzsoá” többség, mert senki nem rajong azért, hogy amikor kiteszi a lábát az utcára, néhány méteren belül már zaklatni kezdik, hogy adjon pénzt, ha pedig ezt az inzultust sikerül elkerülni, akkor is garantált, hogy emberi ürülékben gázolhat minden nap. Ez a liberális fősodor képmutatása: kötelezően elvárja a társadalom szolidaritását, de nem biztosítja az olyan alapvető jogokat, mint a tisztaság, a nyugalom és a biztonság.

A volt SZDSZ romjain kihajtott Párbeszéd és a többi baloldali, emberi jogi élharcos szeretné elhitetni velünk, hogy aki nem nézi jó szemmel az utcán a saját piszkában fekvő embertársait, és akiből ez a látvány nem együttérzést, hanem undort vált ki, az kirekesztő, sznob, burzsoá és fasiszta. Pedig a rend és a tisztaság nem az úri világ kiváltsága, hanem minden jól működő társadalom elemi szükséglete.

Borítókép: Rákóczi út a Blaha Lujza térnél. Fotó: Metropol/MG