Sorsunk emlékezetünkben van megírva, szól a régi bölcsesség – mondd meg, mire emlékszel a múltból, s én megmondom, ki vagy. Az írott emlékezet sok történetet, adatot, valós és vélt (sőt kitalált) tényt megőriz, s ezeket sokféleképpen lehet csoportosítani és értelmezni. Egy néphez sok múlt fabrikálható, de csak egy tartozik hozzá: az, amelyikből ösztönzést, tanulságot és lelket meríthet. Jaj neki, ha ebből kiforgatják! – figyelmeztetett anno Németh László. Hogy ki mire emlékszik államalapító királyunk életéből, tetteiből, tanításából, örökségéből, az inkább az emlékezőt jellemzi, mint a történelmi személyiséget. „Úristen őtet sokképpen való méltóságokkal szereté […] Első mondatik: Istentül adatott nemes királyság, másod: dicséretes apostolság, harmad: doktorság. Ó, bizonyával nagy isteni ajándék, kinek ilyen és ennyi malaszt engedtetik.” – Így írt a mohácsi vész idején Szent István első magyar nyelvű életrajzának szerzője, az ismeretlen karthauzi szerzetes. A három karizmatikus méltóság az államalapító király, az egyházalapító apostol és a keresztény műveltséget meghonosító, népét új rendre tanító doktor hármas egységét fejezi ki.
Hóman Bálint írja az 1938-as Szent István-évben megjelent monumentális művében: „Mint a múltban minden időszak magyarja, ma is korunk valamennyi irányzata példaképét látja és eszményét keresi Szent István királyban, s hogy ezt megtalálja, gyakorta a maga képére formálja, új életre hívja a múltból már megismert egyik avagy másik eltorzult képmását: a Kelet és Nyugat közt tétován hányódó tragikus magyar, a szabadságosztó és hagyományvédő alkotmányos király, a fajtájától idegen és hagyománytagadó koronás reformer, a radikális forradalmár, a nemzetiségi népkirály merőben kigondolt vérszegény alakját.” Ezeket a ködös fantomokat mind szét kell kergetnünk – teszi hozzá a kiváló történész. Szerinte Szent István nem egy eszmény vagy irányzat, hanem az egyetemes magyar gondolat és korszerű haladáseszme legnagyobb megszemélyesítőjeként került a magyar nemzet tiszteletének középpontjába, s a Szent István-i gondolat a magyarság nemzetpolitikai célkitűzésének és történeti hivatásának első teljes és máig legszabatosabb megfogalmazása. Ezért ő „minden idők legnagyobb magyarja”.
Ha Szent István az örök magyar szimbóluma, akkor Szent István napja az örök ünnepnap, s kultusza 1083-as szentté avatásától máig töretlen (leszámítva a kommunista diktatúra négy évtizedét). Egyszerre nemzeti, állami és – a protestánsok által is tisztelt – katolikus ünnepünk, a magyar azonosságtudat és nemzeti összetartozás legrégebbi jelképe. Az ezeréves államalapítás emlékének megörökítéséről szóló 2000. évi I. törvény deklarálta, hogy Szent István megkoronázásával a magyar nép a keresztény hitben egyesült Európa népeivel, és Magyarország ma is Szent István államalapító művén nyugszik. A tíz éve, 2011 húsvétján elfogadott alaptörvényünk Nemzeti hitvallása megerősíti: „Büszkék vagyunk arra, hogy Szent István királyunk ezer évvel ezelőtt szilárd alapokra helyezte a magyar államot, és hazánkat a keresztény Európa részévé tette.”
Egyesek szerint az ő komoly-komor történeti alakja nem tudott a magyar szívekhez olyan közel kerülni, mint a két nagy lovagkirály, Szent László és Nagy Lajos, a két Hunyadi (a „törökverő” és az „igazságos”) és Zrínyi, vagy a szabadságharcos Rákóczi, Kossuth és Petőfi. Szent István tisztelete valóban nem volt olyan lelkes és hangos, mint e népszerű nemzeti hősöké, de mélyebb, átfogóbb és állandóbb. Hogy mennyire tisztelte és szerette őt a magyar nép, azt a katolikusok által századok óta énekelt Szent István-himnusz is bizonyítja: „Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga! / Ki voltál valaha országunk istápja! / Hol vagy István király? Téged magyar kíván, / Gyászos öltözetben teelőtted sírván.”
Szent István napjáról ma mégsem a sírás jut eszünkbe, mert mint majd száz éve Krúdy oly szépen megírta, ez a nap „úgy helyezkedett el a magyarság köztudatában, mint akár a karácsony, a húsvét, a pünkösd… Egy nap, amelytől mindenki várt valamit, még az is, akinek egyébként nem volt sok várnivalója. Egy nap, amelyet mindenki úgy ünnepelt, mintha a saját neve napját ülné. Egy nap, amely nyár végével jövén: még egyszer visszahozta a nyár összes örömeit, mert emberemlékezet óta nem fordult elő, hogy Istvánkor borús idő lett volna, ellenkezőleg, aranyos derű szálldosott az égből” (Az István-napi utas). Antall József pedig 1993. augusztus 20-án a budai Várban, Szent István szobránál elmondott utolsó nagy beszédében ama óhaját fejezte ki, hogy legyen ez az ünnep „egyetemes magyar nemzeti búcsú”, ahova minden magyar összejön a világ minden tájáról.
Jellemző, hogy még az utazási szabadságot (is) szigorúan korlátozó Ceaușescu-diktatúra idején is minden évben tízezrével jöttek Budapestre az erdélyi magyarok, hogy itt ünnepeljenek augusztus 20-án. Miként az is jellemző, lélekemelő és példamutató, hogy a honfoglalás millecentenáriumi évében Magyarország, Erdély és Felvidék huszonegy települése megalapította a Szent Király Szövetséget, és azóta minden év augusztusában összegyűlnek megünnepelni közös névadójukat, Szent Istvánt. Másfél hete a Hargita megyei Székelyszentkirály faluban tartották meg a szövetség éves találkozóját, amelyen a magyar Országgyűlés elnöke arról beszélt, hogy a rendszerváltoztatás kezdete óta nem tapasztalt módon támadás alatt áll a Szent István-i hagyaték: a keresztény kultúra, a nemzeti önazonosság és az állami szuverenitás. Kövér László a krisztusi parancsot és Szent István intelmeit idézte: „Ne féljetek!”; „Ha kitartotok, megmentitek lelketeket!”
A honfoglaló Árpád fejedelem ükunokája az első ezredfordulón kegyelmi pillanatban lépett apja, Géza örökébe, s ő élni akart és tudott a kedvező geopolitikai és spirituális lehetőséggel, hogy a pápa és a császár támogatásával megkoronázzák, s ezzel felvehesse a keresztény király méltóságát. Legnagyobb tette, hogy négy évtizedes uralkodása alatt megőrizte Magyarország önállóságát és függetlenségét, ami a kelet felől érkező népvándorlási hullámok, valamint a terjeszkedő Német–római és Bizánci Birodalom által veszélyeztetett közép-európai térségben egyedül neki sikerült. Mi, magyarok ma is abból az örökségből élünk, hogy első, szent királyunk egyesítette a magyar népet, megvédte az országot minden ellenségtől, és önálló, egyenrangú családtagként beillesztette a keresztény Európa nagy családjába.
Államalapító királyunk országát százegy éve egy gonosz, igazságtalan nagyhatalmi diktátum szétszakította, így a Kárpát-medencében több mint ezeregyszáz éve őshonos magyarság napjainkban nyolc országban él. De aki ismeri a Szózatot, tudja, hogy ehhez a közös anyaföldhöz „minden szent nevet egy ezredév csatolt”. És bár szétszakították és halálra ítélték népünket, száz év magányt követően mégis összetartozik és él, sőt megmarad, mert „az országnál mélyebb a magyarság”, ahogy Reményik Sándor írta (Mi a magyar?). Szent István öröksége ajándék, amely kötelez. A vállalására, az őrzésére, a folytatására. Ne feledjük, a sorsunk emlékezetünkben van megírva.
Borítókép: Turistacsoport az Épített Világörökség részét képező Budai Várnegyed Szentháromság terén, Szent István király lovas szobránál Fotó: MTVA/Bizományosi: Jászai Csaba
