Az elmúlt években azonban új irányból kezdte ki egy emberi gondolkodásmód a tulajdonról való felfogásunkat. Ma már, amikor a kultúránkat védjük, akkor bizony ezt a szokásunkat is védjük. A viszonyainkat, a helyzetünket védjük, mert az is a miénk. A mi munkánk, a mi őseink munkája van benne.

Persze hajlamosak vagyunk kicsit másképp gondolni olyan dolgokra, amik nagyon messze vannak és létük, meglétük, jóllétük hatással van az egész bolygóra. Ilyenek a jégsapkák, az amazonasi őserdők, a Golf-áramlat, a gleccserek vagy a tiszta levegő. Azok a mi tulajdonaink is egy kicsit. De nincsenek benne a mi kultúránk „tulajdoni listáiban”, legfeljebb csak aggódunk értük, mert most már néhány évtizede tudjuk, hogy mekkora hatással vannak az életünkre. Mások viszont elkezdtek úgy gondolni a mi tulajdonunkra, mintha az a sajátjuk lenne.

Magyarországot kirabolták, kifosztották, de sokmilliónyi magyar magántulajdonát is elvették Trianonban, hiszen ott teremtették meg kirablásuk jogi lehetőségét. A kommunisták 1945 után szinte minden magántulajdont elraboltak, elloptak, hogy aztán a saját és persze sérthetetlen magántulajdonukként kezeljék az összes anyagi javakat, az egész országot. 1989 után is kiraboltak bennünket a nemzeti vagyon „privatizációjával”, amely folyamat bevételeinek nagy része külföldiekhez és persze a volt kommunistákhoz került. Az uniós csatlakozás óta napirenden tartják a következő kirablásunkat is, hiszen el akarják érni, hogy tőkeerős külföldiek felvásárolhassák a magyar termőföldet. Sajnos 2010-ig hozzászoktunk ahhoz, hogy nemzetként szinte semmink sincs.

Furcsa dolog ez a tulajdonlás. Ami nincs a nevünkön, de mégis hasznát látjuk, egyre távolabb kerül tőlünk. Elfelejtjük, hogy közösen a miénk a nemzet, a magyarság vagyona. Nemcsak azt kell megvédenünk, amiről papírunk van, hanem azt is, ami nélkül nem tudnánk létezni, hiába van más nevén. Vagyis egymás vagyonát is. Az elmúlt évtizedekben arra szoktattak bennünket, hogy csak a legszűkebb tulajdonunkra gondoljunk, irigyeljünk minden mást a többi magyartól, haragudjunk az állami vagyonra és tartsuk feleslegesnek a nemzeti értékeket. Becsüljük a külföldi tulajdonost, legyen az akár a német vagy a francia állam és gyűlöljük a saját államunkat. Tartsuk többre a külföldi tőkét, mint a gyarapodó magyart, mert az előbbi ad nekünk, míg a másik biztos tőlünk vesz el. Külföldi gazdag jó, magyar belföldi vállalkozó rossz (persze csak akkor, ha nem volt kommunista oligarcha), négy láb jó, két láb rossz.

Nem véletlenül van ez így.

A baloldal minden eszközzel azt akarja elérni, hogy ne akarjuk megvédeni magunkat senkitől és semmitől. Folyamatosan vitatják az önvédelemhez való jogunkat is, de közben minden eszközzel el akarják vágni azokat a kötelékeket, amelyek a magyarokat egymáshoz, az anyaföldhöz, a hazához, a nemzethez, a kultúrához fűzik. Az egész nyarat végigkísérő Balaton-ellenes hazugságkampányuk nemcsak arról szólt, hogy elvegyék az emberek kedvét a nyaralástól, hogy ártsanak a belföldi turizmusnak, hanem arról is, hogy az emberek szokjanak hozzá, a Balaton nem az övék. Mert ha hatalomra kerülnek, ők majd tényleg el akarják lopni az egészet. Vagy emlékezhetünk arra a kampányra, amely arról szólt, hogy nem jó az, ha az embereknek saját tulajdonú házuk, lakásuk van, „mert akkor nem elég mobilak”. A globalista baloldal azt akarja, hogy senki, sehol ne legyen otthon. Mert az otthonát mindenki megpróbálja megvédeni. Az egész arra megy ki, hogy Magyarországot és Közép-Európa többi országát beolvaszthassák abba a valamibe, amire az Európai Uniót akarják lecserélni.

Olyan generációk élnek ma Európában, amelyeknek soha semmit nem kellett megvédeniük és amelyek soha nem veszítettek el még semmit. Amerikában is kiáltó a különbség a veteránok, a csatát már látott veteránok és a civilek között. Előbbiek tudják, hogy milyen is tud lenni valójában a világ, az utóbbiak nagyon nem.
A biztonságunk, a gazdaságunk, a nyelvünk, a kultúránk, a földünk mind-mind a miénk, de sokan vannak közöttünk, akik mintha nem tudnák ezt és sokan vannak olyanok is ebben a hazában, akik láthatólag annak örülnének, ha mindezek a kapcsolatok, tulajdonok már nem léteznének vagy mások rendelkezhetnének felettük. Jelen pillanatban Magyarország megvédése még nem az ellenség legyőzéséről szól, hanem annak a szándéknak és képességnek a visszaszerzéséről, hogy akarjuk és tudjuk megvédeni magunkat. Mindenkinek körülöttünk Európában és a világon tudnia kell, hogy meg akarjuk védeni magunkat; senki nem szerezhet elég árulót és kollaboránst itt közülünk a saját ügyének, hogy elvegyék tőlünk ezt az akaratot.

A szerző szociológus

(Borítókép: Illusztráció. Fotó: Pexels)