– Ez hülye – szólalt meg félhangosan az egyik néző, amikor a „művész” a saját előadása közepén felháborodva kiviharzott a színpadról, mert valamelyik színházlátogató zsebében megszólalt a véletlenül bekapcsolva felejtett mobiltelefon. Ez hülye – jutott eszembe, amikor Szél Bernadett bejegyzését olvastam még augusztus 19-én, amelyben arról értekezett, hogy több baj is van az augusztus 20-i tűzijátékkal. Drága, ijesztgeti az állatokat és „súlyos környezetszennyezéssel is jár”. Ezért inkább hagyni kellene az egészet, és a felszabaduló pénzt gyermekétkeztetésre kellene költeni (a gyermekélelmezés nagyon hálás politikai téma, csakúgy, mint korábban a lélegeztetőgépek, aztán amikor a kormány bevásárolt lélegeztetőgépekből, akkor az volt a baj).
Szél Bernadett a témát a kenyér és cirkusz összefüggésében helyezte el, és azt javasolta, hogy a kormány költsön inkább kenyérre, a cirkuszt (értsd: az augusztus 20-i ünnepséget) pedig hagyja el. Augusztus 20-át, ha egyáltalán, akkor XXI. századi módon ünnepeljük, az elmaradott, XX. századi, tűzijátékos ünneplés helyett. A XXI. századi ünneplés mibenlétéről azonban semmilyen konkrétumot nem tárt elénk, viszont feltette a kérdést: mit gondol erről a kormány?
Szél Bernadett nem olyan fontos tényező, hogy a kormány az ő aktuális elmebajával foglalkozzon, de ha érdekli, leírom, hogy mit gondol erről egy kormánypárti szavazó, azonkívül, ami az első reakcióm volt, vagyis hogy nevezett baloldali politikus hülye.
Mielőtt azonban erre rátérnénk, érdemes még néhány gyöngyszemet felidézni az augusztus 20-i rendezvények által előhívott baloldali reakciókból, hogy a maga teljességében lássuk a képet.
Berend Nóra, Berend T. Iván marxista történész és kommunista MTA-elnök lánya, aki a történészszakmát az Egyesült Államok egyik legdrágább magánegyetemén, a Columbia Egyetemen szívta magába, a Népszavának adott terjedelmes interjúban próbálta meg a magyarokban mégiscsak lassan ezer éve élő Szent István-tiszteletet szétzúzni. Szerinte minden, amit Istvánról tudunk, csak mítosz, és a mítoszok nevében sok szörnyűséget követtek el a világban, olyat viszont, hogy ebből valami jó jött volna ki, ő még nem látott.
Vagyis, ha jól értem, a legjobbat akkor tesszük, ha a mítoszokat száműzzük az életünkből, ahogyan azt Szél Bernadett is javasolja a tűzijátékkal.
Különben is, mítoszokhoz csak azok a népek nyúlnak, amelyeknél valami nincsen rendben, ott, ahol rendben mennek a dolgok, a mítoszok nem fontosak. Ez hülye – jutott eszembe, majd hálát adtam az Úristennek, hogy nem itthon tanít, hanem Angliában; reméljük, ez így is fog maradni.
Megszólalt a folyamatos megnyilvánulási kényszerben szenvedő egykori főcenzor, Lendvai Ildikó is, aki a Népszavába írogat és Facebook-bejegyzéseket posztol. Miután egy mondatban beszólt a csodaszarvasnak, a Szent Koronának, Szent Istvánnak, Horthy Miklósnak és Nagy-Magyarországnak (egy kis szóhasználati helyreigazítás: szerintünk nincsen Nagy-Magyarország, csak Magyarország és Csonka-Magyarország), kajánkodott egy kicsit, hogy mennyire hasonlított az Andrássy úti felvonulás a régi május elsejei felvonulásokhoz, ami – és ezt finoman érzékeltette is a Népszava című kommunista (elnézést: szociáldemokrata) propagandakiadványban – milyen gáz is volt annak idején. A baj csak az, hogy szorgalmas ifjúkommunistaként azokban a május elsejékben ő is vastagon benne volt, úgyhogy az élcelődése olyan, mint amikor a kurtizánból lett bordélyházi madám élcelődik a tisztes polgárlány erkölcsén. Ez hülye – jutott ismét eszembe, és arra gondoltam, hogy mindannyian jobban jártunk volna, ha Lendvai Ildikó magvas gondolatainak a közlése helyett inkább a hétvégi ebédfőzéssel foglalatoskodott volna a konyhában.
Ildikó nénin kívül is megnyilvánult még a Népszavában egy-két öreg kommunista. Az egyik – a diplomáját a Marxizmus–Leninizmus Esti Egyetemen megszerző és ezzel a kiváló iskolával egészen a Népszava főszerkesztői székéig eljutó Friss Róbert – a valóságtól néhány brosúrával lemaradva augusztus 20-át a magyar alkotmány napjának nevezi, amelyet azonban sajnos beárnyékol a „magyar szupranacionalizmus, a magyar felsőbbrendűség sötét fellege”. Ez hülye – jutott eszembe ismét, és ugyanez jutott eszembe Kövesdi Péterről, aki a tűzijáték apropóján annyit tudott leírni, hogy az milyen drága volt („egy közepes magyar település évi büdzséje”), valamint N. Kósa Juditról, aki a Szent István-terem felújítását kárhoztatta, és aki XXI. századi építészetet követelt „kortárs anyagokból” és „kortárs formákkal”, „lábszagú közízlés” és „ferencjóskás retró” helyett. Jól ismerjük az ilyen kortárs formákat és kortárs anyagokat, pont egy ilyet mutatott be Kerpel-Fronius Gábor, aki betonkockákat képzelt a Szent-György térre, a karmelita kolostor és a Sándor-palota szomszédságába. Hát igen, az valóban annyira kortárs lenne, és annyira nem szolgálná a közízlést, hogy még N. Kósa Judit is meg lehetne elégedve vele.
Gyurcsány is beszállt a kórusba: ő is próbált egy kicsit ironizálni, de a bejegyzéséből csak az derült ki, hogy nincsen otthon a magyar mondák világában. Ha már mindenki nyári olvasmányokat ajánlgat, akkor legyen szabad ajánlanom neki Lengyel Dénes Régi magyar mondák című könyvét, de az se baj, ha Wass Albert Válogatott magyar mondák című írását lapozgatja egy kicsit, akkor talán kevésbé fog eltévedni az ősi magyar mondavilágban, és lesz valami elképzelése arról, hogy miként jutottunk el Attilától (sőt, horribile dictu: Nimródtól, valamint Hunortól és Magortól) Szent Istvánig, és hogyan áll össze ez az egész egy egységes képpé. Persze őt mindez nem érdekli.
És akkor most – egyszerű kormánypárti szavazóként – legyen szabad megválaszolnom Szél Bernadett kérdését, hogy mit gondolunk mi minderről!
Én azt gondolom, hogy augusztus 20-ával kapcsolatban az összes ellenzéki megnyilvánulás arról szólt, hogy a spirituális, a közösséget – ebben az esetben a nemzeti közösséget – összekovácsoló dolgok, értékek, hagyományok nem fontosak. Néhányan ezt így, kerek perec kimondták, mások igyekeztek nevetségessé tenni ezeket az értékeket.
Azt gondolom, hogy az ellenzéki megnyilvánulók – köztük Szél Bernadett is – tőrőlmetszett materialisták. Nem érdekli őket sem nemzet, sem szabadság, sem függetlenség, sem büszkeség, sem kereszténység, sem közösség, sem a közösség közös történetei. Nem érdekli őket semmi, ami az anyagi valóságon túli érték, semmi, ami a Nemzeti hitvallásban szerepel. Csak a „kenyér”. Mindennel, ami más, ők egy dolgot tudnak kezdeni: kukába hajítani. És amikor véletlenül hatalomra kerülnek és ezeket az értékeket tényleg a kukába hajítják, akkor az őket hatalomra juttató, az egyre több kenyér ígéretére mindig fogékony tömegek egyszer csak azzal szembesülnek, hogy már kenyér sincsen. A szellemnek és a léleknek fontos dolgok helyett egyre nagyobb anyagi jólétet ígérő materialisták az anyagi jólétet sem tudják biztosítani. És akkor jön a kiábrándulás, jön vissza a jobboldal – jövünk mi –, és újra kezdünk építkezni. Szellemi és anyagi értelemben egyaránt.
Azt gondolom továbbá, hogy ezeknek az embereknek elképzelésük sincsen arról, hogy mi lenne jó nekünk, magyaroknak, és hogyan kellene oda eljutni. Azt hajtogatják, hogy „lehet más a politika”. Sőt: legyen más a politika! De hogy milyen, arról gőzük sincs. Ne legyen tűzijáték! Ne legyen felvonulás! Ne legyen Szent István-terem! Ne legyen nemzeti büszkeség! Általános frázisokon (például jólétet minden magyarnak), és néhány éppen aktuális liberális hóborton kívül (migránsok befogadása, LMBTQ-világ üdvözlése), semmi konkrétumot sem tudnak mondani arról, hogy mi legyen.
Azt gondolom továbbá, és javasolom nekik, hogy nézzék meg a kecskeméti városházát. Amikor annak felépítéséről döntött a városi tanács, az ellenzéki városatyák fölösleges nagyzolásnak minősítették, és amellett kardoskodtak, hogy a pénzt inkább „fontosabb” dolgokra, különböző kisebb-nagyobb problémák orvoslására fordítsák. A sáros utcák kövezésére. A szegények helyzetének javítására. Napi apró-cseprő, anyagi dolgokra. A városháza mégis felépült, azóta is a világ minden tájáról a csodájára járnak, és ezzel a városházával a hátuk mögött a kecskemétiek már régen megoldották a többi kisebb-nagyobb problémát is. Az akadékoskodó ellenzéki városatyák nevére pedig ma már senki nem emlékszik, a korszak két jelentős polgármesterének nevét – Lestár Péterét és Kada Elekét – azonban a mai napig őrzi az emlékezet. Igaz, ők még nem a kenyérrel megvehető tömegek választása, hanem a város katolikus és református közösségének megállapodása alapján töltötték be a pozíciójukat. Abban az időben Szél Bernadett vagy éppen Gyurcsány a rajtvonalra sem állhatott volna fel.
Végezetül azt gondolom, hogy Isten óvja Magyarországot attól, hogy ezek hatalomra kerüljenek, mert annak a vége ismét egy romhalmaz lesz, amit majd megint nekünk, jobboldaliaknak kell eltakarítanunk.
A szerző közgazdász, politológus
Borítókép: Szél Bernadett az egyetemi modellváltásról szóló törvényjavaslatok együttes vitájában az Országgyűlés plenáris ülésén. Fotó: MTI/Kovács Attila
