A helyzetet tovább súlyosbítja, hogy a 2001 óta az amerikai hadsereg kötelékében szolgáló, valamint az onnan leszerelt veteránok közül nem hivatalos becslések szerint több ezer amerikai katona vetett véget (különböző okoknál fogva) a saját életének.
A számok nyelvére lefordított demokráciaexport mérlege az emberéletek mellett azonban anyagi értelemben is megvonható, amely a térség jelenlegi katasztrofális helyzetében szintén kudarcos képet fest.

Miközben az Egyesült Államok húsz éven keresztül napi háromszázmillió dollárt (mintegy 89 milliárd forintot) költött katonai jelenlétének biztosítására, addig ezen idő alatt a fegyveres konfliktusokban megsérült amerikai katonákkal kapcsolatos komplex kiadások háromszázmilliárd (!) dollárra rúgtak, amely átszámítva 89 ezer milliárd forintot jelent. E ponton érdemes leszögezni, hogy az Egyesült Államok e hatalmas kiadásait túlnyomórészt hitelből finanszírozta, így az ország további súlyos évtizedekig kényszerül majd arra, hogy e költségeket a saját adófizetőin hajtsa be.

Kétségtelen, hogy háborús helyzetben a fent említett humanitárius, valamint anyagi tényezők természetszerűleg rendelődnek a vélt politikai hasznosság alá, csakhogy az USA afganisztáni demokráciaexportja ezen ismérv mentén is megbukott. Az, hogy két évtizednyi térségbeli jelenlét, valamint a korszerű fegyverek nyújtotta támogatás mellett az Egyesült Államok képtelen volt egy, a tálib nyomás ellen érdemben fellépő kormányzati infrastruktúrát létrehozni, még bőven magyarázható az ország kulturális sajátosságaival. Az már azonban mind politikailag, mind pedig katonailag elfogadhatatlan, hogy a történelem legvéresebb terrortámadásának huszadik évfordulóján, megannyi katonai áldozat után pontosan ugyanolyan képsorok köszönnek vissza Afganisztánból, mint mielőtt az USA a terrorizmus elleni küzdelem jegyében megszállta volna azt.

A jelenlegi Biden-adminisztrációt terhelő kihívások sora itt nem ér véget, mert miközben az Egyesült Államok szövetségesei a jelek szerint levonták a tanulságot abból, hogy még egyszer nem érdemes vakon követni a világ csendőrszerepében tetszelgő Amerikát, addig Joe Biden amerikai elnöknek egyszerre három fronton kell kármentést végeznie. Egyrészt az elnök elutasítottsága az elmúlt hatvan napban kis híján két számjegyű növekedést produkált, ami a jövő évben esedékes amerikai félidős kongresszusi választások tükrében akár komoly fejtörést is okozhat a Demokrata Pártnak.

Másrészt szintén belpolitikai jelentőségű az a tény, hogy az Egyesült Államok ismét elveszített egy háborút, ráadásul XXI. századi mércével mérve igencsak nagy emberveszteséggel. Ennek hatása pedig bőven átgyűrűzhet nemcsak a félidős választásokig, hanem egészen kitarthat a következő elnökválasztási kampányig is. Harmadrészt az elnöknek minél hamarabb bele kell tanulnia az új szerepébe, amely – ami a nemzetközi kapcsolatokat és az érdekérvényesítést illeti – Kína dominanciájának tükrében csupán egy másodhegedűsi szerepkört jelent.

Hogy Biden valójában mennyire alkalmas vagy alkalmatlan az elnökségre, az nagy valószínűséggel már a következő hónapokban ki fog derülni. Az eddig látottak alapján azonban könnyen lehet, hogy az utóbbi eset áll fenn.

A szerző a Századvég Közéleti Tudásközpont Alapítvány vezető elemzője

Borítókép forrása: MTI/AP/Rahmat Gul