Abraham Lincoln, akit a washingtoni Ford színházban 1865-ben meggyilkolt egy John Wilkes Booth nevű, a déliekkel szimpatizáló aktivista, már az 1800-as évek végén aggodalmát fejezte ki a multinacionális cégbirodalmak kialakulása miatt. Lincoln sokat idézett szavai szerint „a korporációk hatalma megerősödött, és ezt a korrupció véget nem érő korszaka követheti. A mögöttes pénzhatalom pedig mindent maga alá gyűr majd, egészen addig, amíg a vagyon néhány kézben halmozódik fel, és a köztársaság, illetve a demokrácia háttérbe szorul.”
Százötven évvel ezelőtt a részvénytársaságok viszonylag jelentéktelen szerepet töltöttek be a világgazdaságban, mára azonban egyeduralkodóvá nőtték ki magukat. Befolyásuk kiterjed egész életünkre, ők diktálják, hogy mit együnk, milyen híreket fogyasszunk, milyen ruhákat viseljünk és – ami a legaggasztóbb – hogy miképp gondolkodjunk. Kultúrájuk, jelképrendszerük és ideológiájuk segítségével menthetetlenül behálózzák és meghatározzák mindnyájunk életét. A részvénytársaságok vagyona és hatalmi pozíciója ma már elegendő ahhoz, hogy választásokat döntsenek el, háborúkat indítsanak, határokat rajzoljanak át, kultúrharcokat és szociális mozgalmakat vigyenek dűlőre vagy éppen tiporjanak el.
A korporációk uralma tehát a magánvagyon győzelmét jelenti a közvagyon felett. A XXI. századtól a társadalmak irányítói már nem a megválasztott politikusok, hanem a multinacionális cégbirodalmak vezetői lesznek, amelyek célja egy engedelmes, manipulálható fogyasztói réteg előállítása. A részvénytársaságok reflexszerűen igyekeznek minden felmerülő akadályt elhárítani az útjukból, amely globális térhódításukat akadályozná. Ennek jegyében küzdenek immár kétszáz éve minden állami jogszabály ellen, amelyek révén a szuverén és patrióta elkötelezettségű kormányok megpróbálnák őket megfékezni az emberek és a természet kizsigerelésében. Az általuk indított globális harcot kétféle módon tudják sikerre vinni: vagy olyan, érdekeiket képviselő politikai alakulatokat juttatnak hatalomra, amelyek kiszolgálják őket, vagy a tömegeket különböző reklámkampányokkal meggyőzik legitimitásukról és termékeik létjogosultságáról, hogy aztán rajtuk keresztül nyomást gyakoroljanak a döntéshozókra.
Az Egyesült Államokban és világszerte a vezető pozícióban lévő cégbirodalmak óriási pénzeket fektetnek be az úgynevezett társadalmi felelősségvállalási programokba. Ezek lényege a támogató céget jó fényben feltüntetni, annak káros tevékenységét időről időre eltussolni. A millennium idején, 2000 körül és azt követően népszerűvé váltak a jótékonykodó projektek, amelyek „good corporate citizenship” név alatt váltak ismertté idehaza is. A Nobel-díjas Milton Friedman szerint az üzleti életben terjedő újfajta erkölcsösség valójában nem más, mint egy újfajta erkölcstelenség. Az óriáscégek egyértelműen csak saját népszerűségüket kívánják növelni ezzel.
Mindössze két tényező korlátozhatja őket a nyakló nélküli profithajszában és a modern kori ideológiai háttérmunkában: az egyik a saját maguk által kitűzött önfegyelem, a másik pedig egy kellőképpen szigorú és következetes jogrend visszatartó ereje. Azonban sajnos egyik sem elegendő garancia arra, hogy ezek a cégek ne nehezítsék a fogyasztók mindennapjait, ne oltsák ki emberek életét, ne sodorjanak végveszélybe közösségeket és ne tegyenek jóvátehetetlen károkat a Földben.
Ma már nem csak környezetvédelmi és állatmentő projekteket karolnak fel a nagyvállalatok. A jól ismert márkaneveket felvonultató óriáscégek közül többen ma már tetemes összegeket fektetnek ideológiai és politikai célokat szolgáló mozgalmakba is, amelyek gyakorlatilag destabilizálják nemcsak a társadalom egyes rétegeit, de akár a Nyugatot vezető Egyesült Államok oly népszerű demokrata párti berendezkedésének egészét is. A szélsőbaloldali Black Lives Matter (BLM) és Antifa mozgalmakat köztudottan jóval nagyobb szerepkörre szánták a baloldali ideológiai agytrösztök, mint egyfajta alulról burjánzó „békés” társadalmi szerepvállalásra. Sőt mindkét szervezet 2020-tól agresszív és kíméletlen letéteményesévé vált annak a radikális rasszista demagógiának, amely jelenleg a szakadék szélére sodorhatja Amerikát – és magával ránthatja Európát is.
A BLM-mozgalom különösen nagy ütemben erősödött az elmúlt két év során, hiszen több tíz millió dolláros támogatót tudhatott maga mögött az óriáscégek közül. A BLM-et támogató óriáscégek közül érdemes kiemelni az Apple-t és a Walmartot. Ezeket követi a Google, a Facebook, az Amazon és a Target, mindegyikük tízmillió dolláros támogatási csekkeket ajándékozott a BLM vezetőségének. Ami abszurd a nagytőkés cégvilág szempontjából, hogy a BLM-szervezet 37 éves alapító-vezetője, Patrisse Cullors magát „marxistának” nevezi, miközben egy nagytőkés amerikai cégbirodalom támogatja működésüket. A BLM-mozgalom körüli etikai, támogatási és működési zavarok eredményeképpen egyébként Patrisse Cullorsnek idén májusban le kellett mondania a mozgalom éléről.
Mindamellett továbbra is folytatódik a nyomásgyakorlás, ami például a futballmeccsek kezdését megelőző kötelező térdepelésben jelenik meg. Mindezt a világ javarészt nyugati országainak sportolói szervilisen követik a BLM nyomására, aminek már keleten is tapsikolni kell. Mert ha nem ezt tesszük, akkor jöhetnek a zárt kapus meccsek, a meghurcoltatások és a kiközösítés. Ha azt mondom liberális barátainknak, hogy agyrém ez az egész, akkor finoman fogalmaztam. És ettől kezdve zéró hitelessége van bármilyen eszmei küldetésnek, amit a nyugati demokráciák ideológiai dogmák mentén kijelölnek számunkra. Legyen az a feketék elleni diszkrimináció hamis feltüntetése Amerikában vagy az LMBTQI-„jogok” erőltetett érvényesítése világszerte.
Ha fel akarjuk éleszteni az olyan értékeket, mint a valódi képviseleti demokrácia, az esélyegyenlőség, a szolidaritás és a társadalmi igazságosság, akkor a cégimpérium uralmát meg kell dönteni. Ezen munkálkodnak jelenleg a nemzeti kormányok Kelet-Közép-Európában, Dél-Amerikában és Ausztráliában. És persze az Egyesült Államokban, ahol a patrióta szavazóközösség továbbra is erős, amennyiben a radikális marxista Biden–Harris duó hatalmi túlkapásait és kevert társadalmat építő, nyitott határpolitikáját az államok egyenként meg tudnák fékezni. Texasban Greg Abbott kormányzó nemrég tett ígéretet egy saját finanszírozású határfal megépítésére.
Ami idehaza a jövő évi magyarországi országgyűlési választások előtt tisztázásra szorul, hogy a baloldalinak mondott (valójában csak progresszív/liberális) ellenzék hangadói miképp képesek a baloldaliságot összeegyeztetni a pénzbirodalom és a cégvilág értékrendjével, amelyet ők egyébként nyíltan támogatnak? És persze hogyan illeszkedik ebbe a képletbe a kalapból kirántott üdvöskéjük, Márki-Zay Péter, aki rögeszmésen jobboldalinak füllenti magát, miközben a baloldaliakkal játszik össze?
Egy valódi nemzeti baloldali vagy akár nemzeti liberális mozgalomnak (Schiffer András) egyébként lehetne legitimitása hazánkban, amely ellenzi a nagyvállalati befolyást, a multinacionális cégvilág ideológiai és anyagi gyarmatosítását és az ezzel összefüggő külföldi érdekek érvényesítését. Azonban jelenleg se közel, se távol nem mutatkozik ilyen erő a baloldal padsoraiban.
A nemzeti szó egyszerűen nem passzol a washingtoni és brüsszeli érdekeket kiszolgáló magyar baloldal szervilis gondolkodásába. Emiatt a szavazóknak ismét a nemzeti polgári oldal és a progresszív liberális álbaloldal jelöltjei közül kell majd választaniuk jövő áprilisban, százhat egyéni választókerületben, valamint kilencvenhárom listás hely esetében. Márpedig a hazánk sorsát és szuverenitását szem előtt tartó szavazók reményeink szerint képesek lesznek megnyugtató választ adni erre a dilemmára.
A szerző volt amerikai köztisztviselő, publicista
(Borítókép: MTI/EPA/Craig Lassig)
