Az elmúlt napokban sorra jelentek meg az euró­pai sajtó címlapjain az égszakadást-földindulást vizionáló szalagcímek, repkedtek a felháborodott Facebook-bejegyzések, és megugrott a felháborodott brüsszeli nyilatkozatok száma. Mindez a sok hűhó – ha nem is semmiért, de – egy, a tálalásánál sokkal kevésbé tragikus esemény miatt történt. A lengyel alkotmánybíróság ugyanis azt a döntést hozta, hogy az Európai Unió Bírósága (EUB) nem szólhat bele a nemzeti hatáskörbe tartozó kérdésekbe. A föderalista brüsszeliták persze azonnal sikítófrászt kaptak, azt állítva, hogy ezzel a varsói testület nemcsak kétségbe vonta az uniós jog alapjait, de egyenesen a polexitet, azaz Lengyelország EU-ból való kilépését készíti elő. E két állítás közül azonban egyik sem igaz.

Az Európai Unióban régóta zajlik vita arról, hogy az integráció célja egy új szövetségi állam létrehozása-e vagy szuverén tagállamok együttműködése. Ez egy politikai vita, sokszor mégis a jog eszközeivel vívják. A szabályozás ugyanis elkülöníti a tagállami és az uniós hatásköröket, miközben a brüsszeli intézmények a nekik járó hatáskörökön túli területeken is hatalmat szeretnének. A hatáskörök megváltoztatására természetesen van jogi lehetőség, ugyanakkor csak igen szigorú eljárási szabályok szerint, a tagállamok érdekeit figyelembe véve lehetne módosítani a hatályos előírásokat. Éppen ezért az uniós intézmények nem is ezzel próbálkoznak, hanem kedvenc módszerüket, a lopakodó hatáskörelvonást alkalmazzák hatalmuk kiterjesztésére.

A módszer nagyon egyszerű, ugyanakkor korántsem látványos. Valamelyik uniós szerv kimondja a kinézett területről, hogy az bizony uniós hatáskör, majd eléri, hogy az ügy eljusson az EUB elé. Itt hűséges brüsszelita bírák alkotják a többséget, és jogértelmezésnek álcázott politikai iránymutatással megállapítják, hogy az adott ügy valóban uniós hatáskörbe tartozik. A trükk tehát abban áll, hogy bár az uniós szerződések nem utalják Brüsszel kezébe a döntést az adott kérdésben, az EUB mégis úgy csűri-csavarja, „értelmezi” a jogszabályok szövegét, hogy az az Európai Egyesült Államok híveinek kedvezzen. Ezt nevezzük tehát lopakodó hatáskörelvonásnak.

Szerencsére azok, akik ellenzik a tagországok szuverenitásának felszámolását, látják ezt a jogi trükközést, és nem maradnak tétlenek. E harcban a legjobb fegyverük az alkotmánybíróságoknak van. E testületek ugyanis saját pályájukon tudják legyőzni az uniós bírákat, hiszen ők is jogértelmezést folytatnak. Ezt tette most a lengyel alkotmánybíróság is, amikor kimondta, hogy az uniós jog elsőbbsége nem érvényesül a tagállami hatáskörök kapcsán. Ebben az állításban egyébként semmi forradalmi nincs. Az uniós jog általános elsőbbségét ugyanis semmilyen jogszabály nem mondja ki. Ezt csak az uniós bíróság gyakorlata tartalmazza, és alapja kizárólag a tagállami szuverenitás részleges közös gyakorlása az európai intézményekkel. Nem égszakadás és nem is földindulás tehát a varsói határozat, csupán a nyilvánvaló kimondása és rögzítése.

Amint arra utaltunk, ez a jogi köntösben zajló politikai vita nem ma kezdődött. Az euró­pai integráció elkötelezett hívének számító Németország alkotmánybírósága már a hetvenes években is hozott olyan döntést, amely a nemzeti alkotmányok keretei közé igyekezett szorítani az uniós jogalkalmazást. Az 1970-ben és 1986-ban született úgynevezett Solange-ítéletek kimondták, hogy mindaddig, amíg az Euró­pai Unió Bírósága tiszteletben tartja a német alkotmány lényegét, elfogadható az uniós bíróság jogértelmezésének elsőbbsége azokban a kérdésekben, amelyek a jog szerint brüsszeli kézbe tartoznak. A karlsruhei testület tehát egyértelmű határt szabott: csak addig fogadja el az EUB autoritását saját maga felett, amíg az nem avatkozik be a német alkotmányos identitásba. Legutóbb éppen tavaly hozott újabb, szuverenitást védelmező határozatot a német alkotmánybíróság, amikor kimondta, hogy az Európai Központi Bank kötvényvásárlási programja ellentétes volt a német alaptörvénnyel. A magyar Alkotmánybíróság pedig egyik 2016-os döntésében állt ki az alkotmányos identitás védelme mellett, és kiemelte, hogy az alaptörvény azon rendelkezése, amely biztosítja a szuverenitás közös gyakorlását az uniós szervekkel, egyben utób­biak hatalomgyakorlásának korlátját is jelenti.

Ez az adok-kapok (bürokratául alkotmányos párbeszéd) elsőre unalmas jogászkodásnak tűnik, de sokkal több ennél. A vita tétje nemzeti önállóságunk: az, hogy a minket érintő fontos döntéseket mi, magyarok hozzuk-e meg vagy tőlünk több ezer kilométerre, Brüsszelben születnek. Ha a nemzeti alkotmánybíróságok hagynák, hogy az uniós intézmények felhatalmazás nélkül, fű alatt ellopják a tagállami hatásköröket, akkor az európai polgárok arra a sorsra jutnának, mint a híres tanmese óvatlan békája, akit megfőztek, mire ráeszmélt, hogy mégsem jó neki a melegedő vízben.

Az EU-nak nemcsak jogi, de politikai felhatalmazása sincs a hatáskörök önhatalmú magához vonására. Különösen igaz ez az Euró­pai Unió Bíróságára, amely mindenféle demokratikus legitimáció és kontroll nélkül hoz olyan döntéseket, amelyek a nemzeti bíróságokra vagy akár a népképviseleti szervekre tartoznak. A progresszív és föderalista elit részéről persze mindez nem meglepő. Évtizedek óta törekednek a parlamentektől a „szakma”, azaz a bíróságok és a nem kormányzati szervezetek (NGO-k) kezébe adni a fontos döntéseket. Különösen álszent, hogy mindezt a demokráciára és a jogállamiságra hivatkozva teszik, miközben a demokratikus legitimáció hiánya és az uniós hatáskörök korlátainak be nem tartása éppen azt mutatják, hogy mennyire semmibe veszik ezeket az értékeket.

Ha már a híres európai értékek: a következő fontos hatásköri csata már el is kezdődött. A legújabb brüsszeli hatalomkiterjesztési kísérlet az úgynevezett jogállamisági mechanizmus, amely hivatalosan az európai értékek védelmét célozza, valójában azonban egy politikai támadás a nemzeti szuverenitás ellen. Az EUB előtt van most e mechanizmus megítélése, és a tét ismét az, hogy hol és ki dönt a sorsunkról. Ha Brüsszel eléri, hogy már azt is az EUB döntse el, hogy melyik ország mennyire demokratikus és jogállami, az minden eddiginél erősebb támadást jelent majd a szabadságunk és az önállóságunk ellen.

Milyen tanulságokat tartogat hát számunkra a lengyel döntés? Biztosan nem az uniós jog elleni támadás és nem is a polexit lesz a határozat következménye. A lengyel kormány maga is leszögezte, hogy Lengyelország nem kívánja elhagyni az EU-t. Tagként azonban nem arra ítéltetett, hogy szolgai módon mindent elfogadjon és végrehajtson, amit Brüsszelből előírnak. Joga van ahhoz, hogy ellenálljon a burkolt föderalizációnak, a nemzeti szuverenitás szerződésellenes szűkítésének. A döntés pedig nem is szól többről, csak erről. Ahogy számos más tagállam alkotmánybírósága, úgy a lengyel is fellép országa alkotmányos identitása és a fennálló jogrend védelmében.

Az Európai Egyesült Államok hívei persze nem fogják feladni a harcot, ezért nekünk, az EU tagállamai polgárainak oda kell figyelnünk, hogy ne jussunk a megfőtt béka sorsára. Az alkotmányos identitás mellett kiálló alkotmánybíróságok és a nemzeti szuverenitást őrző parlamentek azok a színterek, ahol meg lehet védeni az önállóságunkat. Nem az EU ellen, hanem az EU-t foglyul ejtő és eredeti céljától eltérítő progresszív ideológusok ellen, a szuverén nemzetállamok sikeres együttműködése érdekében.

A szerző az Alapjogokért Központ elemzője

Borítókép: Mobiltelefonjukkal világítanak a Lengyelország európai uniós tagságát támogató tüntetés résztvevői Varsóban 2021. október 10-én. A lengyel alkotmánybíróság október 7-én megállapította, hogy az Európai Unió szerződéseinek egyes cikkei alkotmányellenesek Lengyelországban. Döntésük szerint az EU Bírósága döntéseinek ellenőrzésére is joguk van. Ez a lépés megkérdőjelezi az európai integráció egyik alapelvét, mely szerint az EU-s jog felsőbbrendű, és tovább mélyíti a vitát Brüsszel és a lengyel kormánypárt, a PiS között Fotó: MTI/AP/Czarek Sokolowski