A migrációs nyomás miatt a Délvidék északi, határ menti részén évek óta folyamatos a katasztrófahelyzet. Mifelénk, Szegedtől lejjebb, a kövér termőföldjéről híres Bácskában eddig az a mondás járta: egész évben terem, mint az eper. Egy jó ideje azonban kificamodott – pontosabban elbicsaklott – ez a népi bölcselet, és ma már úgy emlegetik: egész évben terem, mint a migráns. Alkalmazkodó népség a vajdasági magyar, hamar odaigazítja a véleményét az igazsághoz. Létezik még józan paraszti gondolkodás, bármennyire túlfinomulttá vált is a közbeszéd.
Ugyanis van, amit nemhogy kibeszélni vagy szavakkal leírni nem lehet, de kerek egész ésszel is nehéz megérteni. Ilyen a Délvidéket elárasztó ázsiai, közel-keleti és afrikai jövevények 2015 óta tartó csődülete a Dél-Alföld falvaiban.
Világos, okos, majdhogynem bölcs a látásmódja a magyar és a román határszakasz mellett élő magyarjainknak. A szabadelvű, szivárványos pántlikát fűzőktől a helybeliek biztos, hogy tisztábban látják a realitást, lévén, hosszú évek óta nap mint nap kénytelenek szembesülni a valósággal: az illegális bevándorlók tömege miatt életidegen, kibírhatatlan körülmények uralkodnak a határ menti településeken.
Borotvaélen táncolnak Rábé, Majdány, Horgos lakosai, akiket gyakorlatilag elözönlött a jövevények hada. De Magyarkanizsán, Kelebián, Zombor környékén és már Szabadkán sem alszanak nyugodtan a helyiek. A városok buszpályaudvarai környékén, a központokban kaotikus állapotban telnek a mindennapok: a csoportosan őgyelgő migránsok a boltokból lopnak, a nyílt utcán verekednek, a járókelőket zaklatják. Ha valakiben szemernyi kétely merülne fel, amikor ittas és bedrogozott illegális bevándorló, muszlim fiatalemberekről szólnak a hírek, annak szívesen elmesélem a saját szememmel látottakat, miként hordják kartonszámra a dobozos sört és isszák mellé a whiskyt, vodkát, az elvileg szíriai, magukat hithű muszlimnak valló férfiak. Ám ha a kétkedőknek az én szavam nem mérvadó, szívesen bemutathatok néhány kereskedőt, akiktől szemléletesebben senki sem tudná ecsetelni, mit is művelnek, hogyan viselkednek a csoportba verődött színes bőrű fiatalemberek, azaz mennyire elesett, mennyire jámbor a nyugatra igyekvő idegenek színe-java.
Amennyiben ez sem elég, tessenek szívesek elmenni ahhoz az oroszlámosi parasztemberhez, akinek a házát egy éjszaka – mint utólag kiderült: heccből – porig égették. Nem ő az egyetlen, számos ingatlant gyújtottak fel, a két kezem nem elég, hogy megszámoljam, hol és kinek vált hamuvá az élete verítékéből épített lakóháza, tanyája.
Emlékszem, bő hat évvel ezelőtt jelentek meg a bácskai településeken az első csoportok. Már akkor döbbenten figyeltük: szabályos sorokban, majdhogynem katonai alakzatban közlekedtek, sosem a járdán, mindig az aszfalton, szemben a gépkocsiforgalommal. Eleinte akadtak, akik sajnálták őket. Ám hetek alatt a legbalgább délvidéki magyar is belátta: a jövevények nem egyebek, mint hódítók. Úgy is viselkedtek. Hamar lehullott az álca – elvenni, kapni, birtokolni akarnak. Minden egyéb üres lózung csupán, a humánum zsírpapírjába csomagolt naivitás, mézesmadzaggal átkötve.
Az évek során beigazolódott a délvidéki magyar lakosság összes aggodalma. 2021-ben a migrációs helyzet ahelyett, hogy javult volna – újra lobot vetett.
És új erőre kaptak az országhatárokon átnyomulók is. Míg manapság Európa öntudatlanul, bávatagon keresi saját, régen elhagyott ethoszát, addig a déli határok mentén egyre harciasabb bevándorló férfiak rázzák az öklüket a magyarországi határkerítés túloldalán. Erőszakosabbak, mint valaha. Akik most a pesti belvárosban hajtják párnára a fejüket, gondoljanak bele: Röszkén vagy Ásotthalmon egy-egy tanyán élő, magányos öregasszony vajon miket álmodhat? Van-e nyugalma egyáltalán, vagy csak úgy alszik, mint nyúl a szántásban: fél füllel kifelé hallgatózva, mikor rúgják rá az ajtót, mit lopnak el tőle reggelre?
Ezekre a kérdésekre senki sem tud válaszolni.
Az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságától kapott segélycsomagokkal, amúgy vastagon bélelt pénztárcával sétáló kéretlen „átutazókat” a szerb rendőrség is csak sanda szemmel nézi, igazoltatni, netán begyűjteni nem merik őket: Szerbiát évek óta csuklóztatják az Európai Unió előszobájában. Olyan emberi jogi kritériumokat kérnek számon rajtuk, amilyeneket Párizsban, Amszterdamban, Madridban naponta áthágnak az ottani hatóságok. Belgrád pedig jó tanulót játszik, még mindig hisz az önmagából is egyre inkább komplett bolondot csináló, csődtömeget produkáló brüsszeli vezetésnek, ahol a nyugati politikusok hipokrita hozzáállásánál csak a beteges jövőképük a taszítóbb.
Még rosszabb a helyzet a csöppnyi délvidéki falvakban, ahol immáron az alsókonyhákra is lakat kerül. Zárkózik a lakosság, az idősebbje alkonyattájt visszaszorul a hajlékába, az utcákon nappal sem biztonságos a közlekedés, hiszen a kerékpárról képesek lerántani a teli szatyorral hazaigyekvő embert. A pár száz lelket számláló kicsiny településeken a rendőr járőr jó, ha naponta egyszer átkocsikázik a főutcán, a falutáblánál így véget is ér a jog és a biztonság. Mindenki csak magára számíthat. Védelmet, netán igazságszolgáltatást fölösleges elvárni a szerb államtól – Belgrádnak valamiért a déli csücsök (Koszovó) ahogy a múltban, úgy manapság is fontosabb kérdés, mint az északon élő magyar kisebbség áldatlan helyzete.
Az ottaniakat nem hatja meg sem az európai fősodor békítő, megengedő narratívája, sem a messzi Brüsszelből üzengetők kedves ukáza, pláne nem a kerítésen túli, magyarországi, zömmel budapesti pártirodákból pampogó balliberális politikusok puha, dallamos hangú nyilatkozatai, amelyek szerint nincs is migrációs válság, puszta kitaláció az egész, pénzkidobás volt az országhatáron felhúzott drótkerítés, hogy mindez csupán a kormány által gerjesztett ideges hallucináció.
Minden érintett délvidéki magyar és nem magyar kérését adom tovább, amikor azt üzenik: a migrációt álproblémának nevezőket, a bevándorláspárti, balliberális pártok képviselőit arra kérik, csak akkor és úgy alkossanak véleményt az Európát elözönlőkről, ha előbb méltóztatnak ellátogatni a migránsok által leginkább megszállt bácskai-bánáti településekre, és ott pár napot vendégeskedve a saját bőrükön megtapasztalják, miféle állapotok uralkodnak.
A minap hosszan beszéltem egy martonosi emberrel. Amikor a migránsokat pártoló magyar politikusokról kérdeztem, legnagyobb meglepetésemre egy Gyóni Géza-vers kezdősorával válaszolt: „Csak egy éjszakára küldjétek el őket.”
Igaza van. Tényleg elég lenne nekik napszállattól virradatig megtapasztalni, hogy bizony minősíthetetlen állapotok uralkodnak. Pirkadatkor meglehet, már szégyellnék korábbi álláspontjukat. Vagy nem. Elvégre van az a pénz, ami a valóságot is elhazudja.
Borítókép: Két migráns vitatkozik egy távolsági buszmegállóban. Fotó: MTI/EPA/Sedat Suna
