2006. október 23-án 16 órára nem tüntetni mentünk az Astoriához, hanem megemlékezni az ötven évvel ezelőtti eseményekről. Az ünnepség alatt a Múzeum körúton voltunk a kivetítő előtt. Az egyik beszéd alatt valakinek telefonáltak, hogy a Deák téren zűr van. A műsor végén bemondták, hogy milyen irányba távozzunk. A Károly körút, Deák tér nem volt köztük.
Mi még maradtunk egy ideig, máskor sem szoktunk elrohanni, mert mindig találkozunk ismerősökkel, akikkel elbeszélgetünk. Most az érthetetlenség is belejátszott, mert senki nem értette, mi történik. Mi továbbra is a Rákóczi út és a Múzeum körút sarkánál voltunk és a Deák tér felé figyeltünk. Idegenekkel találgattuk, hogy mi történik néhány száz méterrel arrébb. Közben rohantak felénk emberek és mondták, hogy kardlapozó lovasrendőrök kergették őket a Dohány utcán keresztül.
Kezdtünk a Blaha Lujza tér felé menni az Uránia mozi oldalán, amikor elértünk a Síp utcai kereszteződéshez, ahol a Síp utcából, a könyvesbolt felől könnygázgránát-lövedékek kezdtek záporozni, hogy gumilövedéket is lőttek-e, azt nem tudom. Nem győztünk félreugrálni, hogy el ne találjanak. Itt, ezen a szakaszon akkor ezt semmi nem indokolta. Sem felszólítás nem volt, sem semmilyen támadás a rendőrökkel szemben. Az elején azt sem tudtuk, hogy ott vannak.
Ekkor beszéltem először a fiammal, Máriusszal, mondtam neki, hogy minket itt lőnek, pedig itt senki nem csinált semmit. Mivel ő a feleségével és két kicsi fiával (hat és huszonegy hónaposak voltak akkor) a Blahánál voltak, mondta, hogy eljön hozzánk. A családját hazaküldte és velünk az Uránia előtt találkozott. Mondta, hogy már mások is felháborodva beszélték, hogy mi volt a Dohány utcában és följebb. Elindult az öccsével, hogy megmondja a rendőröknek, hogy a Fidesz-nagygyűlés egy engedélyezett összejövetel és ezt nem lehet az emberekkel megtenni. Az öccse viszonylag rövid időn belül visszajött könnytől csorgó szemekkel, mondta, hogy pillanatok alatt elvesztette Máriuszt szem elől, amikor Máriusz átment a Síp utca kereszteződéséhez, hogy beszéljen a rendőrökkel. Az öccse szerencsére nem ment át, mert azt gondolta, hogy neki nincs mentelmi joga, és őt el is viszik. Arra nem gondolt, hogy agyon is verhetik.
Egy idő után sikerült Máriusszal beszélnem. Mondta, hogy valami irodában ül a Dohány utcában, de nem tudja, mi történt vele, a fejéből folyik a vér, rendesek vele, nem a rendőrségen van. Azt tudtuk, hogy nem tudunk érte menni, ezért próbáltunk a Fidesz-központtal kapcsolatot teremteni, hogy próbálják kihozni onnan. Legközelebb akkor tudtam vele beszélni, amikor már a mentőben volt. Mondta, hogy egy mentőautóban van, nem tudja, mi történt vele, a fejéből folyik a vér. Mondtuk, hogy az előbb már beszéltünk vele én is meg a kollégája is. Csodálkozott rajta, nem emlékezett rá.
Kérdeztük, melyik kórházba viszik, akkor azt mondták, hogy a Honvédba. Metróval elmentünk a fiatalabbik fiam kocsijához a Stadionokhoz, és onnan elmentünk a Honvéd Kórházba. Ott kiderült, hogy bizony nem oda vitték. Akkor már a telefonja ki volt kapcsolva. Idővel sikerült kideríteni, hogy a Péterffy Sándor utcába vitték. Mire megtaláltuk, addigra már összevarrták a fejét és lemosták a vért róla, de a kabátján, pulóverén, ingén lehetett látni, hogy nem keveset kapott. Száját éjjel jegelték, vastag vörös hurkák voltak rajta több helyen is, és mint kiderült, a lapockája eltörött. Még a tolókocsin volt, amikor a doktornő odajött hozzá, aki a (CT) vizsgálatot csinálta, és megkérdezte, hogy tudja-e, hogy ő kicsoda. Máriusz ránézett és mondta, hogy ne haragudjon, de fogalma sincs róla. Utána beszéltem a doktornővel és kérdeztem, hogy mit jelent ez. Azt mondta, lassan tér vissza az emlékezete, beletelik három-négy napba is.
Bevitték a betegszobába, ott beszélgettünk vele. Megkérdezte, hogy miért van itt és mi történt. Látszólag normálisan lehetett vele beszélni. Látszólag megértette, de egy idő után megint kérte, hogy mondjuk már meg, hogy miért van itt. Ezt nagyjából éjjel fél 1-ig ötször megkérdezte. Aztán hazamentünk. Másnap reggel felhívtam, és akkor újra mondta, hogy mondjam már meg, hogy miért van itt. A mai napig sem emlékszik erre az időszakra!
Az egyik éjszakai híradóban láttunk képeket az összevert fiamról, próbáltuk kideríteni, hogy ki csinálta a fényképeket. A fényképeket készítő angol úrtól sikerült megkapni a képeket, ha jól emlékszem, tizenhat fotót. Szerinte, ha nem fényképezett volna, akkor még utána is kapott volna ütéseket Máriusz. Szintén egy másik angol úrtól kaptunk egy videót, aki a Rákóczi úton az egyik emeleti házban tartózkodott. Ezen a videón számomra az volt a megdöbbentő, hogy hirtelen honnan került oda annyi rendőr, akik közül Máriusz éppen feltápászkodik?
Köszönet az angol uraknak, mert a rendőrség letagadná, hogy ők verték véresre! De szégyellje magát az a rendőr is, aki azzal akarta mentegetni magát, hogy egy szerencsétlen, összevert, öntudatlan állapotban lévő emberre azt hazudja, hogy részeg volt! A fiam ugyanis nem volt az.
A következő napokban Máriusz öccsével elmentünk körülnézni, hogy kik segíthettek neki. A sarki könyvesbolt felett volt egy térfigyelő kamera, ami előtt a fotó készült, amelyen Máriusz összeverten, vérző fejjel törölgeti az orrát. Megkérdeztük, hogy megnézhetnénk-e a felvételt. Mondták, hogy az nem hozzájuk, hanem a rendőrségre van bekötve. A Dohány utcában is körülnéztünk, bementünk egy nagy irodaházba, aminek két bejárata van. Bementünk az egyiken, megkérdeztük, hogy meg tudják-e mondani, hogy ki volt 23-án az ügyeletes, szívesen beszélnénk vele, hogy mi történt a fiammal. Az éppen akkor ügyeletes portás mondta, hogy azt csak a másik épületben tudják megmondani, mert ott van a könyv, amibe beírják, ki dolgozik éppen. Átmentünk. Mire átmentünk, már tudták, hogy megyünk, nem igazán örültek nekünk, de végül hívtak két férfit, akikkel beszélhettünk.
Ők elmondták, hogy a fiam rogyadozó lábakkal, vérző fejjel téblábolt az utcán, amikor megszánták és bevitték, alig állt a lábán. A nevét sem tudta megmondani. Amikor szólt a telefonja, azt mondta, hogy valakinek szól a telefonja. Leültették és ott kicsit magához tért. Mentőt hiába hívtak, mert az akkor nem tudott bemenni. Úgy tudom, hogy rendőrségi autóval vitették ki a mentőautóig. Megköszöntük a segítségüket és eljöttünk.
Van itt még egy érdekes momentum, ezen az épületen két kamera van a két szélén, így meglehetősen nagy területet lehet rajtuk keresztül látni. Azokat az állítólagos randalírozók nem tudták volna leverni, mert olyan magasan vannak. Tudomásom szerint a kamerák nem voltak fenn a helyükön ebben az időpontban. Azt gondolom, hogy a két férfi, aki segített Máriuszt összeszedni, nem véletlenül nem tanúskodhatott.
Meggyőződésem, hogy ami 23-án történt, az nem a véletlen műve volt.
Egész nap üldözték az embereket. A Kossuth térre az ígéret ellenére sem engedtek vissza senkit. Reggel a Szabadság térről is elüldözték őket. Utána sokan elvonultak a Corvin köz, és délután körülbelül 15 órakor elindult a tömeg részben az Astoria felé, részben a Kossuth tér felé. A Kossuth tér felé menők egy része az Astoria felé ment és átvonult a Rákóczi úton a Deák tér felé, a másik része pedig továbbment a Baross utcából a Kecskeméti utca felé. Gondolom, a Deák tér felé menőket már készenlétben várták és szándékosan nyomták rá a Fidesz-rendezvényre.
Ma is azt gondolom, hogy ha 16 óra körül visszaengedik az embereket a Kossuth térre, semmi baj nem lett volna. De e helyett felkészülten, szándékosan nekiestek a vonulóknak.
1956-ban tízéves voltam, 2006-ban 60, a férjem 67. Minket azok fosztottak meg a méltó megemlékezéstől és verették össze a gyerekünket és másokat, és ünnepeltek álságosan, akik annak idején elfojtották a forradalmat és ellenforradalomnak nevezték. Ma viszont emberi körülmények között tudunk a gyerekeinkkel és unokáinkkal ünnepelni!
A szerző Révész Máriusz édesanyja
Borítókép: Meggyalázott demokrácia címmel nyílt fotókiállítás egyik képe a Magyar Nemzeti Múzeum kertjében. Fotó: Magyar Nemzet/Székelyhidi Balázs
