Az Angela Merkel távozása miatt történelmi lehetőségként beállított német szövetségi parlamenti választások teljes mértékben alulmúlták a várakozásokat. Kétségtelen, hogy az SPD a korábbi választási eredményéhez képest 5,2 százalékponttal jobb eredményt ért el, míg a CDU/CSU-szövetség történelme leggyengébb eredményével, majdnem nyolc százalékponttal szerepelt gyengébben 2017-hez képest, ám a választók által hangoztatott átfogó politikai reform végül elmaradt.
Pedig az elmúlt bő másfél év – a koronavírus okozta pandémiától kezdve a németországi nyári tragikus áradásokon keresztül egészen a NATO afganisztáni összeomlásáig – politikai értelemben kiváló színpadot ácsolt minden olyan kancellárjelöltnek, aki Merkel távozását kihasználva egy új víziót szeretett volna kínálni a német választópolgároknak. A gond csupán az volt, hogy egyetlen párt sem indított ilyen kancellárjelöltet. Épp ellenkezőleg, valamennyi esélyes kancelláraspiráns az Angela Merkel által kiépített középutas politika folytatását ígérte, természetesen a saját pártprogramjára fazonírozva.
E bénultsággal terhelt állapotra több magyarázat is szolgál. Egyrészt: az unió gazdasági motorjaként ismert Németország egyik legfontosabb alapköve a monetáris stabilitás, amely bár az exportalapú német gazdaság fenntarthatóságának szempontjából érthető célkitűzés, minden olyan jellegű politikai reformot, amely a hosszú távú fejlődés érdekében akár csak minimálisan is veszélybe sodorná az ország rövid távú nemzetközi versenyképességét, ellehetetlenít. Mindemellett a rendszerszintű politikai, valamint infrastrukturális megújulást az a 2009-ben elfogadott, adósságféket tartalmazó törvény (Schuldenbremse) is nagymértékben gátolja, amely azt hivatott szavatolni, hogy a szövetségi államnak és az egyes tartományoknak hitelfelvétel nélkül kell egyensúlyban tartaniuk a büdzsét. Könnyen belátható, hogy az említett akadályok fényében egyetlen politikai párt sem képest érdemben sem cselekedni, sem pedig a pártprogramja szerinti átfogó reformokat végrehajtani.
A politikai elit népképviseleti deficitjét azonban nemcsak abból érzékelni, hogy a német tömegpártok támogatottsági plafonja 25 százalék körüli, hanem azokból a számadatokból is, amelyek a választópolgárok közti szociális és gazdasági egyenlőtlenségeket rögzítik. A felmérések szerint ugyanis Németország leggazdagabb egy százaléka birtokolja az összvagyon egynegyedét, miközben a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet tagországai közül Németországban található meg az egyik legszélesebb alacsony keresettel rendelkezők szektora: a munkavállalók csaknem húsz százaléka, azaz közel nyolcmillió ember a német minimálbér szintjén keres.
Ezzel párhuzamosan olyan társadalmi kérdésekben is évről évre nő a megosztottság, mint a migráció, valamint a terrorizmus. Példának okáért a Századvég Közéleti Tudásközpont Alapítvány által 2018-ban, valamint 2020-ban is publikált, 28 európai országra kiterjedő felmérés szerint Németországban két év leforgása alatt 41 százalékról 44-re nőtt azok száma, akik nagyon aggasztónak ítélik az országukban jelen lévő illegális bevándorlók kérdését, valamint 29 százalékról 33-ra nőtt annak a csoportnak az aránya is, amelyik inkább aggasztónak ítéli meg e jelenséget. Nem kérdés, hogy az efféle társadalmi attitűdváltozások alapjaiban járulnak hozzá az olyan protesztpártok megerősödéséhez, mint a politikai karanténba helyezett, ezáltal bár vokstemetőként funkcionáló, mégis a rendszerszintű kritikát megtestesítő AfD.
A gazdasági, valamint a társadalmi kérdéseken túl azonban leginkább talán az a világnézeti paradigmaváltás magyarázza a német lendületvesztést, amely a hagyományosan erős jobbközép összeomlásához vezetett, mégpedig a keresztény-konzervatív gyökerek feladása. Ugyanis az eddig tizenhat éven keresztül kancellárt delegáló CDU/CSU-szövetség elmúlt években szerzett eredményeiből világosan kirajzolódik az a választói fluktuáció, amely csökkenő tendenciát mutat. Miközben 2013-ban az uniópártok 34,1 százalékot szereztek, addig a balra tolódás következtében kirobbant migrációs válság utáni következő választáson mindössze 26,8 százalékot sikerült bezsebelniük. Majd mind a belpolitikát, mind pedig a néppárttal közösen végrehajtott, az uniós politikát érintő újbóli balra tolódást, ezáltal ideológiai értékvesztést felmutató négy év után a CDU/CSU idén történelmi mélypontra süllyedt.
Ezen pontokkal összevetve nehéz nem észrevenni azokat az országokat, amelyek szintén több cikluson keresztül konzervatív vezetésűek mind a mai napig, mégsem omlottak össze, sőt. Nemcsak mi, magyarok vagyunk erre jó példa, hanem lengyel testvéreink is, akik nem adták fel értékeiket, s hozzánk hasonlóan évről évre méretüket és gazdasági teljesítményüket meghazudtolva mutatnak fel politikai erőt, cselekvő- és újítóképességet, valamint lendületet. Amennyiben Németország nem vesz példát azokról, akikkel egyébként jó kapcsolatot ápol, könnyen lehet, hogy magas árat fog fizetni azért, hogy a kényelmes középutasság oltárán feláldozta önmagát.
A szerző a Századvég Közéleti Tudásközpont Alapítvány vezető elemzője
Borítókép: Christian Mang/Reuters/Pool/DPA
