Az Angela Merkel távozása miatt történelmi lehetőségként beállított német szövetségi parlamenti választások teljes mértékben alulmúlták a várakozásokat. Kétségtelen, hogy az SPD a korábbi választási eredményéhez képest 5,2 százalékponttal jobb eredményt ért el, míg a CDU/CSU-szövetség történelme leggyengébb eredményével, majdnem nyolc százalékponttal szerepelt gyengébben 2017-hez képest, ám a választók által hangoztatott átfogó politikai reform végül elmaradt.
Pedig az elmúlt bő másfél év – a koronavírus okozta pandémiától kezdve a németországi nyári tragikus áradásokon keresztül egészen a NATO afganisztáni összeomlásáig – politikai értelemben kiváló színpadot ácsolt minden olyan kancellárjelöltnek, aki Merkel távozását kihasználva egy új víziót szeretett volna kínálni a német választópolgároknak. A gond csupán az volt, hogy egyetlen párt sem indított ilyen kancellárjelöltet. Épp ellenkezőleg, valamennyi esélyes kancelláraspiráns az Angela Merkel által kiépített középutas politika folytatását ígérte, természetesen a saját pártprogramjára fazonírozva.
E bénultsággal terhelt állapotra több magyarázat is szolgál. Egyrészt: az unió gazdasági motorjaként ismert Németország egyik legfontosabb alapköve a monetáris stabilitás, amely bár az exportalapú német gazdaság fenntarthatóságának szempontjából érthető célkitűzés, minden olyan jellegű politikai reformot, amely a hosszú távú fejlődés érdekében akár csak minimálisan is veszélybe sodorná az ország rövid távú nemzetközi versenyképességét, ellehetetlenít. Mindemellett a rendszerszintű politikai, valamint infrastrukturális megújulást az a 2009-ben elfogadott, adósságféket tartalmazó törvény (Schuldenbremse) is nagymértékben gátolja, amely azt hivatott szavatolni, hogy a szövetségi államnak és az egyes tartományoknak hitelfelvétel nélkül kell egyensúlyban tartaniuk a büdzsét. Könnyen belátható, hogy az említett akadályok fényében egyetlen politikai párt sem képest érdemben sem cselekedni, sem pedig a pártprogramja szerinti átfogó reformokat végrehajtani.
