Történt ugyanis, hogy hivatalosan is lezárult a klub tulajdonosváltási procedúrája, az új gazda a szaúdi szuverén vagyonalap. Ez a nevük. És ezzel a tollvonással a Szarkák (ez a NU beceneve) egycsapásra tízszer gazdagabbak lettek, mint a másik arab klub, a Manchester City. Ez persze önmagában még nem garancia a gyengélkedő gárda azonnali megtáltosodására (lásd a harmadik arab klub, a Paris-Saint Germain vergődését), de pénz beszél, kutya ugat, utóbbi szexuálisan domináns, tehát lesz majd fejlődés, ha lassan is. A klub eddig a városon kívül is elég népszerű volt, ahogy az már becsületes melós csapatnak tűnő egyesületek esetében lenni szokott, ez most másként lesz, de a szurkolóik örülnek majd, hogy nem kell minden kínkeservesen kiharcolt taccsot megünnepel­niük, a világ minden tájáról összevásárolt zsoldosok meghozzák majd a sarkazásokat is.

Mindeközben szimbolikus esemény történt a rock and roll legfelsőbb szintjén, ami szokatlan egységbe kovácsolt egymástól szinte mindenben fényévnyi távolságra élő és gondolkodó embereket. Azokat, akiknek már jó ideje elegük van annak következményeiből, hogy egy amerikai rendőr megölt egy amerikai bűnözőt, és emiatt szerte a világon térden állva kell felgyújtani a Tamás bátya kunyhóját és azokat, akik eddig helyeselték az eltörlés kultúráját, de most náluk is leesett az egycentes. A közös nevező, mint már oly sokszor, a Rolling Stones. Konkrétabban az, hogy ötvenévnyi (!) folyamatos szerepeltetés után a mostani turnéjukon nem játsszák a Brown Sugar című dalukat. Ami persze nem a mértékletes cukorfogyasztásról szól, de ezt eddig is tudtuk. Hanem inkább „édes tizenhat éves” kiscsajokról, New Orleans bálákat cipelő rabszolgáiról és érintőlegesen a heroinról.

Mert a rock and roll már csak ilyen, nem szarakodik. Mick Jagger ugyan nem a világ legjobb szövegírója, de erőteljes, vad szimbolikával dolgozott, és ha valaki úgy gondolná, hogy a Brown Sugar a rabszolgatartást dicsőíti, az tényleg konkrétan elmebeteg. De az igazi baj sajnos a Stonesszal van, nem csoda, hogy a kémiai és orvosi Nobel-díj örök várományosa, Keith Richards nem is igazán érti, mibe keveredett már megint. Az a gáz jelesül, hogy Charlie Watts halála után elegánsan abba kellett volna hagyni az egészet. De ha már nem, akkor legalább azt a hibát nem kellett volna elkövetniük, hogy hatvanezer ember ne üvöltse önfeledten a Brown Sugar közepe táján három yeah után, hogy húúú.

Mert ez a rock ’n’ roll vége, hosszú végén most halt meg igazán. És az a legszomorúbb ebben a gyászszertartásban, hogy ha valakik, hát a Stones megtehette volna, hogy ne álljon be a sorba. Annyi a pénzük, mint a pelyva, ha kétszáz évig élnének, ami sanszos, akkor sem tudnák elkölteni. Ettől persze még nem fogom ledarálni a Sticky Fingers című hanglemezt a szervesen hozzátartozó, Andy Warhol által megálmodott cipzárral együtt (vigyázat, szexuális zaklatás, a nők kizsákmányolása), az emlékeimet sem veheti el tőlem senki, majd én festem őket feketére (Paint It Black), ha akarom.

Borítókép: Mick Jagger, a Rolling Stones brit rockzenekar énekese a No Filter című európai turnéjuknak a berlini Olimpiai Stadionban adott koncertjén 2018. június 22-én. Fotó: MTI/EPA/Hayoung Jeon