időjárás 1°C Barbara, Borbála 2021. December 4.
logo

Foci és rock and roll

Hegyi Zoltán
2021.10.18. 08:30 2021.10.18. 10:40
Foci és rock and roll

Foci és rock and roll. Két olyan terület, ahol az elmúlt években nagyot fordult a világ. Már azt sem tudjuk, élnek-e vagy halnak. Mindehhez csupán érintőlegesen kapcsolódik, hogy végül bevonul-e majd a börtönbe Lucas Hernandez, a Ba­yern München játékosa, avagy inkább mégsem, de annyi bizonyos, hogy ronda dolog a kapcsolaton belüli erőszak, sújtson hát le a törvény teljes szigorával, ám az élet néha kissé viccessé teszi az ítéleteket.

Kissé világosabban. Az úgy volt, hogy Hernandez labdarúgó és akkori barátnője csúnyán összekaptak valamin még 2017 februárjában, mire a bíróság távoltartási végzést rótt ki a magáról megfeledkezett focistára a miheztartás végett. Röpködhettek a tányérok rendesen a csúnyán elfajuló eszmecsere során, tekintve hogy első nekifutásra mindkettőjüket egyenként harmincegy nap közmunkára ítélték erőszakos viselkedés, bántalmazás és tulajdon megrongálása miatt és halmazatiként Hernandez ezek után nem közelíthette volna meg a nőt ötszáz méteren belül. Ámde mégis megtette, ezért aztán még az év júniusában annak rendje és módja szerint le is tartóztatták a madridi repülőtéren. A dolog pikantériája, hogy éppen akkor, amikor az ifjú pár a nászútjáról érkezett haza, ugyanis időközben kibékültek, összeházasodtak és boldogan élnének, ha a vehemens futballistának nem kellene napokon belül börtönbe vonulnia.

Mert a törvény az törvény, és a bíróság nem hülyéskedik. Ez persze még megváltozhat, láttunk már csodákat a fociban, amiben egyébként is annyi a pénz, mint égen a csillag, de a jelek szerint még mindig nem elég. Dél-Amerikában például úgy gondolják, eljött az ideje meghosszabbítani a félidei szünetet a labdarúgó mérkőzéseken. Tizenötről huszonöt percre. Nemrég ugyan még visszautasították azt az ajánlatot, hogy legyen húsz perc, mert a játékosok újabban lassabban (!) érnek be az öltözőbe, de most emelték a tétet. Jelesül azért, hogy beleférjen az időbe egy, az amerikai focihoz hasonlatos ízléses félidei show. Remek ötlet. Ez lesz az egyik utolsó lépés a labdarúgás cirkusszá és pénzmosodává változtatásának rögös útján, és bár gyaníthatóan lesz egy kis macera a tollseprűvel hadonászó miniszoknyás lányokkal kapcsolatban, merthogy az porig alázza őket (mármint a saját hadonászásuk), de egyébként sikerre van ítélve. Miként a Newcastle United is.

Történt ugyanis, hogy hivatalosan is lezárult a klub tulajdonosváltási procedúrája, az új gazda a szaúdi szuverén vagyonalap. Ez a nevük. És ezzel a tollvonással a Szarkák (ez a NU beceneve) egycsapásra tízszer gazdagabbak lettek, mint a másik arab klub, a Manchester City. Ez persze önmagában még nem garancia a gyengélkedő gárda azonnali megtáltosodására (lásd a harmadik arab klub, a Paris-Saint Germain vergődését), de pénz beszél, kutya ugat, utóbbi szexuálisan domináns, tehát lesz majd fejlődés, ha lassan is. A klub eddig a városon kívül is elég népszerű volt, ahogy az már becsületes melós csapatnak tűnő egyesületek esetében lenni szokott, ez most másként lesz, de a szurkolóik örülnek majd, hogy nem kell minden kínkeservesen kiharcolt taccsot megünnepel­niük, a világ minden tájáról összevásárolt zsoldosok meghozzák majd a sarkazásokat is.

Mindeközben szimbolikus esemény történt a rock and roll legfelsőbb szintjén, ami szokatlan egységbe kovácsolt egymástól szinte mindenben fényévnyi távolságra élő és gondolkodó embereket. Azokat, akiknek már jó ideje elegük van annak következményeiből, hogy egy amerikai rendőr megölt egy amerikai bűnözőt, és emiatt szerte a világon térden állva kell felgyújtani a Tamás bátya kunyhóját és azokat, akik eddig helyeselték az eltörlés kultúráját, de most náluk is leesett az egycentes. A közös nevező, mint már oly sokszor, a Rolling Stones. Konkrétabban az, hogy ötvenévnyi (!) folyamatos szerepeltetés után a mostani turnéjukon nem játsszák a Brown Sugar című dalukat. Ami persze nem a mértékletes cukorfogyasztásról szól, de ezt eddig is tudtuk. Hanem inkább „édes tizenhat éves” kiscsajokról, New Orleans bálákat cipelő rabszolgáiról és érintőlegesen a heroinról.

Mert a rock and roll már csak ilyen, nem szarakodik. Mick Jagger ugyan nem a világ legjobb szövegírója, de erőteljes, vad szimbolikával dolgozott, és ha valaki úgy gondolná, hogy a Brown Sugar a rabszolgatartást dicsőíti, az tényleg konkrétan elmebeteg. De az igazi baj sajnos a Stonesszal van, nem csoda, hogy a kémiai és orvosi Nobel-díj örök várományosa, Keith Richards nem is igazán érti, mibe keveredett már megint. Az a gáz jelesül, hogy Charlie Watts halála után elegánsan abba kellett volna hagyni az egészet. De ha már nem, akkor legalább azt a hibát nem kellett volna elkövetniük, hogy hatvanezer ember ne üvöltse önfeledten a Brown Sugar közepe táján három yeah után, hogy húúú.

Mert ez a rock ’n’ roll vége, hosszú végén most halt meg igazán. És az a legszomorúbb ebben a gyászszertartásban, hogy ha valakik, hát a Stones megtehette volna, hogy ne álljon be a sorba. Annyi a pénzük, mint a pelyva, ha kétszáz évig élnének, ami sanszos, akkor sem tudnák elkölteni. Ettől persze még nem fogom ledarálni a Sticky Fingers című hanglemezt a szervesen hozzátartozó, Andy Warhol által megálmodott cipzárral együtt (vigyázat, szexuális zaklatás, a nők kizsákmányolása), az emlékeimet sem veheti el tőlem senki, majd én festem őket feketére (Paint It Black), ha akarom.

Borítókép: Mick Jagger, a Rolling Stones brit rockzenekar énekese a No Filter című európai turnéjuknak a berlini Olimpiai Stadionban adott koncertjén 2018. június 22-én. Fotó: MTI/EPA/Hayoung Jeon