Egy hiteles pillanat: a színpadon és a nézőtéren is mindenki lefagy

És akkor itt Csányi Miklós látványosan lefagy – mert maga sem akarja elhinni, hogy ez a bornírt félreértés egyáltalán megtörténhetett. Gondolta a fene – szólhatna a költővel erről a totálisan zakkant képzettársításra reagálva, de inkább hallgat. 

Van egy jó hírünk Pintér Bélának. Ez a Szabó Zoltán kiváló alakításával előadott, pár pillanatig tartó lefagyás teljességgel hiteles emberábrázolás. Mi, a nézők is totálisan lefagytunk ettől a kapitális baromságtól. S ekkor még nem tudtuk, hogy szinte az egész darab erre a félreértésre épül. 

Mert ha a professzort asszonyt valaki agyonverte, akkor onnan már nincs más út, csak előre. Hetvenmezőre, egyenesen a nagy sógun elébe. 

Mondtam, hogy fájni fog. 

(A szabadszállási születésű Petőfi Tisza című versét amúgy nem véletlenül hozom fel, hiszen a darabban az is poén tárgya.) 

Nagyon gáz egy rossz szóviccre építeni egy teljes darabot, de ez a rettenetes hendikep azért nem teszi teljesen tönkre ezt előadást – ami persze csak akkor fontos, ha valaki nem kizárólag a NER-ek címzett beszólásokért megy színházba, hanem egy jól működő színpadi produkciót sem vetne meg. 

Pintér Béla az ostoba kezdést helyrehozva – ügyes mentésként – néha azt is megmutatja, hogy azért nagyon ért a színpadhoz, s ezt az idősíkok és cselekményszintek rafinált váltogatásával is szépen érzékelteti, más kérdés, hogy ezen az úton őt egyre nehezebb követni. 

Ilyen állat pedig nincs: a modern színház és politikai kabaré egyszerre nehezen jön össze

Ami érthető is, mert saját magának teszi nehézzé ezt a feladatot: egyszerre akar ugyanis modern színházat csinálni, s a NER-nek beszólogató szimpla kabarétréfákat összeütni. 

Mert adva van egyfelől a közönség soraiban azonnali lelkes röhögést szülő sok-sok kikacsintás a Hetvenmezőn szaladgáló csíkos lovakról, meg a Bangkokban a bankkártyáját használni nem tudó professzor asszony mellett gálánsan fizető főnökről, akinél ugye mindig van készpénz. De adva van egy valóban izgalmas keretjáték, s a keretjáték határai között kibomlóan egy további szürreális fantáziajáték is, amelynek önmagában is több cselekményszintje és idősíkja van, s amelyben a nagy sógun mellett az orosz polgárjogi harcos, a néhai Navalnij szelleme is felbukkan, s amelyben Csányi Miklós felmenője, Csúnya Miksa, a XIX. század helyi betyárhőse is közénk férkőzik Adorján Bálint karakteres alakításában, mint dr. Jekyll mellől Mr. Hyde a patinás rémtörténetekben. Csúnya Miska ugyanakkor egyszerre tűnik fel a múltból elszabadult rémlátomásként, de Csányi Miklós hasadt tudatában élő pszichotikus zavarként is. Hogy aztán ne csak Csányi Miklós tudattalan szorongásai szabaduljanak el a színpadon, hanem a Szabadszállás kulturális emlékezetében élő két költőóriás, Petőfi Sándor és József Attila is szépen összecimboráljon, miután Petőfi a síri világból kikelve anakronisztikus jelenéssé avanzsál, s József Attilával egy térben és időben kóricál. Ők ketten lesznek végül azok, akik az előadás fináléjában engedélyt adnak a betyárnak, Csúnya Miskának, hogy a nagy sógunt levágni Hetvenmezőre induljon. Hogy miért? Mert József Attila erősen nehezményezi, hogy ez a nagy sógun volt az, aki a rakparti szobrát Budapesten 20 méterrel arrébb rakatta. (Az idősíkok és a cselekményszálak között rendre eltévedő közönség erre megint hálásan felnevet. Helyben vagyunk. Ez már Budapest, s nem Szabadszállás. Értjük a csíziót. Vettük az adást.) 

Nem lehet nem elismerni, hogy ebben a sok szálon tekergő, sok idősíkot keverő történetben van rendszer, s a színpadi előadás közben ez a furcsa kavarodás igenis működőképes, nyomokban szórakoztató is tud lenni. Baj nem is a posztmodern módon kaotikus színpadi cselekménnyel van, hanem azzal, hogy Pintér Béla a modern színház eszményéhez hű jeleneteket is kiforgatja önmagukból, ha a politikai aktivizmus eszközeihez nyúlhat. Mert ahogy egy rossz szóviccért, úgy egy lehetséges politikai áthallásért is mindent odaad. A színpadi cselekmény hiteleségét is. 

Pintér Béla maró gúnnyal támad a NER-re, de közben Magyar Pétert is telibe találja

Így aztán nem elég neki az, hogy megalkotja a XIX. századi idősíkot és cselekményszálat: Csúnya Miska betyárral és az őt üldöző zsandárokkal, de a három szögedies tájszólással beszéltetett zsandár közül a százados urat (Takács Géza játssza rendkívül szórakoztatóan) hirtelen egy telefonhívással is megtalálja, s akkor a százados úrban hirtelen már Szijjártó Péter külügyminiszter alakját illene felfedeznünk, aki megszeppenten oroszra váltva fogadja a Moszkvából érkező parancsot a Navalnij-szimpatizánsként, vagyis veszélyes elemként számon tartott Csányi Miklós agyonverésére. 

S nem elég, hogy Pintér Béla megteremti a Csányi Miklós tudat alá fojtott szorongásai nyomán megtestesülő Csúnya Miskát, a betyárt az első színre lépéseként még a hetvenmezei építkezésen egy karám megépítéséről lemaradó sértett kisvállalkozó figurájával is összekombinálja, hogy aztán ebből a professzor asszonynak előadott sértett ágálásból alakuljon ki az az ominózus bottal verés a színpadon.

Itt szabadjon megjegyezni valamit erről az okkal elhíresült, egyébként a színpadi cselekménybe szinte ok nélkül beleerőszakolt – Schmidt Mária személyével szemben áttételes színpadi abúzust elkövető – erőszaktevésről. Ha már ilyen nagy híre ment ennek az erősen túlértékelt, valójában gyengén motivált jelenetnek, azt is észre kellene vennünk benne, hogy Pintér Béla itt – talán akarva, talán akaratlanul, de – magát Magyar Pétert is nevetségessé teszi. Hiszen amikor Pintér Béla hálás – és nyilván nem kormánypárti – közönsége itt nagyban szórakozik, akkor valójában a Magyar Péter-jelenségen is megütközhetne. Mert ahogy Csúnya Miska azon sértődik meg, hogy nem jut neki munka a karámépítésnél Hetvenmezőn, s csak ezt követően fordul a professzor asszony, majd a nagy sógun ellen, akkor lelki szemeink előtt nyugodtan megjelenhet az ellenzéki szerepvállalása előtt még Mészáros Lőrincnél munkáért kuncsorgó Magyar Péter alakja is, akit aztán szintén a sértettség mozgatott, ha nem is tulipános ládáig, hanem egy furgon platójáig. Ez a képzettársítás teljesen evidens – az viszont szinte kizárt, hogy a közönség nevetése erre a jelenségre is kiterjedne. Nyilván nem, de ezúton üzenjük az előadás további nézőinek, hogy Csúnya Miska alakjába innentől fogva legyenek szívesek belelátni az ellenzéki karámépítőt, Magyar Pétert is. Most már Pintér Béla színműírói munkásságának jótékony hatásaként is. 

Ha a színpadi cselekmény néha valóban virtuóz alakítását Pintér Béla ennyire alárendeli a politikai áthallások kimunkálásának, nem túlzás a darabról szóló színikritikát is úgy zárni, hogy a darabot mi se csak színpadi műnek vegyük, ahogy ő sem zárkózott el a politikai aktivizmustól.

Hiába húznak a Tiszához, egyre csak az SZDSZ örökségével házalnak 

Mert az igazán nagy meglepetések csak ekkor várnak ránk. Ha ugyanis a Kabukit nemcsak színpadi produkcióként, hanem politikai publicisztikaként is értékeljük, megdöbbentő felismerésekig juthatunk el.

Pintér Béla darabja ugyanis annak bizonyságával szolgál, hogy 

Kezdjük azzal, hogy amikor Csányi Miklós visszautasítja a professzor asszony ajánlatát, hogy induljon el a színeikben választáson polgármesterjelöltként, azzal érvel, hogy ő Navalnij miatt nem tud odaállni a kormánypártok mellé. Merthogy ő tényleg egy igazi hős volt, aki tenni akart valamit a diktatúra ellen, a magyar kormány pedig nem a demokrácia mellett áll, amikor Navalnij küzdelmét figyelmen kívül hagyja. Ezen a professzor asszony jót csodálkozik, s válaszul a saját moszkvai tapasztalataira hivatkozik. 

Erre reagál a Miki felesége azzal a teljesen józan megütközéssel (amit Fodor Annamária rendkívül hitelesen ad elő), hogy de mégis mit akar Miki ezzel a Navalnij melletti felesleges és értelmetlen kardcsörtetéssel. Merthogy ő is tiszteli és becsüli Navalnijt, de neki inkább nem az orosz polgárjogi harcos érdekében, hanem kettejük érdekében kellene szólnia a professzor asszonynak. 

Igen. A Navalnij-motívum túlontúl hangsúlyos szerepeltetése pontosan az a tévedés, amit az SZDSZ mindig képes volt elkövetni: nem a valós társadalmi kérdésekre, hanem a doktriner, ám szerintük elvszerűen képviselendő emberi jogi tételekre hagyatkozva. 

Ugyanez a hamisítatlan SZDSZ-es attitűd köszön vissza a darabból akkor, amikor Miki felesége azért borul ki, mert a professzor asszony ajánlatát visszautasító férje ezzel szerinte elbaltázta azt, hogy valamivel ők is előrébb jussanak az életben. És akkor Pintér Béla azt a magvas gondolatot adja szereplője szájába, hogy számukra a társadalmi és az egzisztenciális előrejutás csimborasszója nem lehet más, mint hogy Szabadszállásról megérkezhetnének Kecskemétre, s ott vállalhatnának munkát. 

Ide vezet a vidék lenézése: az ő szemükben Mucsa már Kecskeméttel is határos

Ezen a Margit körúti Átrium közönsége nagyot nevet, de közben talán senki nem gondol bele abba, hogy ez a nevetés pontosan az SZDSZ mucsai magyarokon derülő nevetése. Innen nézve nyilván vicces a vidéki emberek esetleg lassú lépkedése az egzisztenciális ranglétrán, de ennél kevés mérgezőbb hatású tétel van, ami jobban megoszthatná az országban a vízfejű főváros és a vidék népét.

Ha a Kabukiban politikai publicisztikát látunk, akkor a darab végkövetkeztetése az igazán dermesztő. Vagy – ha jobboldali patrióták és szuverenisták felől nézzük – éppenséggel vigasztaló. Mert ha ekkora katyvasz és dühös reménytelenség van a kormánykritika élén járó budapesti színházi értelmiség fejében, akkor a helyzetük jóval nehezebb, mint ahogy gondolnák. Mert a darab azt is nyilvánvalóvá teszi, hogy ők maguk sem hisznek abban, amiért annyira hevesen ágálnak. A változások értelmében.

S ha így vesszük, akkor a Kabuki egy részben reprezentatív, rendhagyó, de hiteles közvélemény-kutatásnak is megteszi. Mert egy nagyon is jellemző mélylélektani utazást tesz oda, ahol a képzeletben a hőseink sírjai domborulnak. 

Mert mi is történik a darab keretjátékán belül megjelenő japán fantáziajáték fináléjában?

A tudathasadással küzdő, erősen deformált személyiségű kisvárosi hős, Csányi Miki alteregója, a betyár Csúnya Miska ekkor már megkettőzött alakban tör rá Hetvenmezőre, hogy levágja a nagy sógunt. Itt már a személyiségének felbomlása tehát odáig jut, hogy a híres romantikus alakmás, a doppelgänger sem egy, hanem két alak a számára – belőle vétetve, s egyszersmind vele, az ő szorongásokkal terhelt, gyáva és megalkuvó természetével is összefeszülve. A két betyár megküzd Hetvenmező két őrével, majd a birtok urával is, s már éppen győznének, de egyszerre csak megjelenik szintén japán álarcban Navalnij szelleme, aki – ha a Kiss rajongója lenne – ezzel a fizimiskával sikerrel indulhatna egy Gene Simmons-hasonmásversenyen. Navalnij meglepetésre szabad elvonulást ad a sógunnak, azzal, hogy számolgassa csak nyugodtan a pénzét, s ha gondja lenne a Középső Birodalomban, akkor a keleti császár majd nyilván befogadja, menedékkel kínálja. A tér kiüresedik, s győzelmi ünnep helyett valami vigasztalan magány járja be a teret, amelyben Navalnij szelleme leveszi magáról az álarcát, s mögötte megint csak a Csányi Mikit alakító színész tűnik fel. Zavarodottan nézve ki a fejéből a semmibe. 

Ez a finálé két okból is letargikus – de fájjon ez annak, aki ezt fájlalni akarja. Egyrészt azzal, hogy Navalnij szelleme mögött megint csak Csányi Miki jelenik meg, a kisvárosi hős személyiségén még az addigi deformációinál is súlyosabb pszichotikus zavar hatalmasodik el. S az ő szorongásait legyőző látszólagos hősiessége, hogy tudat alatt ki tud bocsátani magából két betyár formájú avatart, most még inkább csak egy háborodott elme tüneteként sejlik fel – mert így már nem csupán az ő lázadásra termett két énje, hanem a maga egzotikus, félig orosz, félig japán eszményképe is saját bomló tudatának szüleménye. Másrészt azzal, hogy Navalnij szellemének önleleplezését Pintér rendezése egy dráma súlyú pillanattá formálja, már el is nyomja a sógun eltávolításának félsikerét, s a győzelmi diadal helyére az őrület apoteózisát állítja. 

Ezt az őrületet még csak fokozza a keretjáték visszatérése, amelyben minden olyan, mintha ez a lázálom meg se történt volna. A professzor asszony él, tájházat avat, s a tájház, Miki szolgai megalkuvásának hála, egyszersmind a thai kultúra háza is már. Pintér Béla viszont még a keretjáték ünnepi jelenetét is tudatosan szétzilálja: a vers elején egy általa írt, tudatosan anakronisztikus Petőfi- verset szavaló Miki most megint szavalni kezd, de most a Talpra magyart szavalja. 

Hol sírjaink domborulnak, az unokáink köpni fognak?

Az eleinte hibátlan szavalatba viszont megint belegyalogol Csúnya Miska alakja, aki szomorkás dallal téríti ki a szavalatot az eredeti kerékvágásból. Ekkor Miki megint elveszíti a józan énjét, s a Talpra magyart átköltve durva átkozódásba kezd. 

És ez az, ami nagyon is meglepő. Mert egy színielőadást nézve legalább annyira fontos lehet a közönség számára az a fiktív tér, amit a színészek megjelenítenek, de az a hangulati játéktér is, amit az érzelmeikkel maguk köré kisugároznak. 

Pintér Béla darabja, a Kabuki ezen a téren viszont hangosan kiabáló keserűséggel adja át magát a kiúttalanság érzésének. S ezzel egy eléggé lehangoló jóslatot közvetít azoknak, akik a darabját ellenzéki aktivistaként próbálják megnézni, hogy abból a változásba vetett hit reményét maguknak szépen kihüvelyezhessék. 

Mert mit is mond nekünk? (Nekik.) 

Nos, ha a Kabuki politikai publicisztika lenne, nem akármilyen pszichológia elemzést érdemelne. Írójának hitét, személyiségének integritását, reménytelen vágyainak homokba fojtását nem kis munka lenne megfelelő kórképbe foglalni. 

S végezetül még valami. A bomló tudat szüleményeként a színpadon elszórt zavaros verssorokra, nemzeti klasszikusaink derűsnek hitt vagy éppen provokációnak szánt meggyalázására utalva. Mert van ebből itt bőven. Amikor a professzor asszony meggyilkolása kiderül, s a személyiségzavara mögé rejtőző gyilkos személye körül egyre szorul a hurok, azon elmélkednek a darabban, hogy nehéz lenni a büntetés elől hova menekülni. 

A keretjáték fináléjában pedig Petőfi versének magyarokat talpra állító akaratát forgatják ki önmagából. Mondván, hogy ahol a sírjaink domborulnak, ott unokáink már köpni fognak.

Ez az, ami megint a valaha volt SZDSZ-t juttatja az ember eszébe ezeket a körúti színházi attrakciókat látva. Az SZDSZ hihette azt még a kilencvenes években, hogy a jobboldal számára ikonikus kulturális elemeket szabadon kigúnyolhatja. Hogy a Szent Koronára szabadon micisapkát tehet, s hogy a Szent Jobbot szabadon tetemcafatnak titulálhatja.

Az ilyen polgárpukkasztásra persze ma is mindenkinek megvan a joga. Csak azóta a jobboldal politikai közössége felébredt. S már nem marad következmény nélkül, ha valaki ilyet tehet. 

Hogy mi a következmény, azt persze esete válogatja. A Kabuki éppenséggel az az eset, amikor, ha megnézzük a darabot, néha akár nevetünk is rajta. Amikor otrombaságra vetemednek benne, akkor meg szót emelünk ellene. Már csak a női méltóság védelmében is. Ami elvben a polgárjogi harcosoknak lehetne fontos, de néha azért nekünk is kiosztják ezt a szerepet. És nem ugrunk el előle. 

De ha már megnéztük a Kabukit, s hallottuk benne a Talpra magyart kigúnyoló, dehonesztáló parafrázisokat, akkor mi is csak úgy teszünk, ahogy ők tesznek a színpadon. Amikor betyárosan, hetykén szólogatnak be hol erre, hol arra. 

Legfeljebb ti sírjaitokat, drágáim. És a ti unokáitok. 

Részünkről pedig minden rendben. Köszönjük az odaadó figyelmet. És csak annyit jegyeznénk még meg, hogy Kecskemét egy csodás város.