Visszatérve a tanóránkhoz, az úgy folytatódik, hogy az elhullott gímbikák agancsát, ha volt nekik éppen az elhullás pillanatában, a megtalálója elviszi magával. Mert értékes. Vagy a vadásztársaság alkalmazottja, esetleg egy engedéllyel rendelkező agancsgyűjtő vagy illegális megtaláló birtokába kerül. Témánk szempontjából az erdészetek és vadásztársaságok megtalálói az érdekesek, akik a fejről lefűrészelt agancsot elteszik, megvárják szépen a világkiállítás felkérését az adományozásra, és már épülhet is bele a fűrészelt agancs a szoborba.
Néhány hónapja sikerült terítékre hoznom életem első őzbakját. A trófeája kicsi, csökött, mondhatni csúnya, de nekem speciel jelenleg a legszebb mind közül, amit valaha őzbak növesztett. Pedig engem a vadászat színes és szerteágazó világából a trófea megszerzése érdekel talán a legkevésbé, nincsenek olyan vágyaim, hogy itthon tele legyen a fal velük. És mégis, ahogy a világkiállítás trófeacsarnokában nézelődtem, a számtalan gyönyörű érmes darab között is a sajátomra gondoltam, ami az első eredményes cserkelésem történetét eleveníti fel bennem. A kívülállók közül csak kevesen értik, hogy mit szimbolizál a trófea a vadász számára. Ezért sokan egy kegyetlen, primitív szokásnak tartják, az ölés szenvedélyének szimbólumaként tekintenek rá.
Pedig nem erről van szó, hiszen a trófea iránti vonzalom kulturális jelenség, bár az igaz, hogy ősidőkre nyúlik vissza. Ha szavakba próbálja önteni az ember ennek a hagyománynak a lényegét, akkor a vad és élőhelye, valamint az általuk nyújtott élmény tiszteletének szimbóluma a trófea, illetve annak a szavakkal nem leírható furcsa, ellentmondásos érzésnek, amit a vad fölött, a neki megadott végső tisztesség alkalmával érez a vadász.
























Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!