Nem kicsit lettek dühösek a Telex iparosai, mert hiába írták meg a népről a népnek, hogy nem érdekel senkit a vadászati és természeti világkiállítás, a hülye nép tömegével tódult oda. Pedig ők tényleg mindent megtettek, hogy ne legyen így. Terjesztettek mindenféle hazugságot a rendezvényről, ócsárolták, gúnyolódtak rajta, de a sok értetlen ember csak egyre kíváncsibb lett ettől. Az volt a kegyelemdöfés számukra, hogy nagyon tetszett a látogatóknak, amit láttak és hallottak. Végül egy piti bosszúra futotta csak tőlük: kedden egész nap a nyitólapon tartották azt a cikket, ami szerint a Totem elnevezésű agancsszoborban egy „olvasójuk” talált néhány lefűrészelt agancsot is, ami számukra azt bizonyítja, hogy nemcsak hullajtott agancsokból állt a szobor, hanem bizony lőtt vadak trófeái is kerültek közéjük.
Ha Janecskó Katának, a Telex veterán háborús hősének nem jutott eszébe, ahogy egyetlen szerkesztőjüknek sem, akkor tudják meg tőlünk a szörnyű valóságot, hogy a természetben előfordulnak elhullott állatok is.
Jaj, még leírni is fájdalom! Nemcsak a vadászok öldösik őket, hanem maguktól is meghalnak szegények. És továbbhaladva ezen a vonalon eljutunk odáig a természetismeret-óránk témavezetésében, hogy az elhullott állatok között vannak gím- és dámszarvasok is. Igen, még ők is elpusztulnak időnként. Nos, közeledünk a végkifejlethez, amelynek során megtudhatja Janecskó Kata NER-ellenes partizánhős és minden Telexnél dolgozó bajtársa, hogy a gím- és dámszarvasok között nem kivétel a bika sem az elhullás ősi szokása alól. Vannak egészen merész biológusok, akik egyenesen azt feltételezik, hogy a gím- és dámbikák mindig is elpusztultak maguktól, ha előtte nem ölte meg őket egy másik állat vagy az ember.
Borzalom, hogy ezek a tudósok nincsenek tekintettel a Telex dolgozóinak életmódjára és érzékenységére, amelyben az ilyen nyers és kegyetlen valóságábrázolás komoly traumát okozhat. Veszélyes iránya ez a tudománynak, mert Janecskóék eddig szívesen tetszelegtek a természetvédő szerepében, de ha megtudják róla, mármint a természetről, hogy az kegyetlen, mert elpusztítja az élőlényeket, amelyek alkotják, akkor lehet, hogy berágnak rá, és ellene fordulnak. Inkább hazudnának a tudósok is, ahogy Janecskóék teszik, mondanák azt, hogy minden vadon élő állat örökké velünk lenne, ha a vadászok nem gyilkolnák őket. Ugye, mennyivel jobb ezzel a tudattal írni tovább a Telex vadászatellenes propagandacikkeit?
Visszatérve a tanóránkhoz, az úgy folytatódik, hogy az elhullott gímbikák agancsát, ha volt nekik éppen az elhullás pillanatában, a megtalálója elviszi magával. Mert értékes. Vagy a vadásztársaság alkalmazottja, esetleg egy engedéllyel rendelkező agancsgyűjtő vagy illegális megtaláló birtokába kerül. Témánk szempontjából az erdészetek és vadásztársaságok megtalálói az érdekesek, akik a fejről lefűrészelt agancsot elteszik, megvárják szépen a világkiállítás felkérését az adományozásra, és már épülhet is bele a fűrészelt agancs a szoborba.
Néhány hónapja sikerült terítékre hoznom életem első őzbakját. A trófeája kicsi, csökött, mondhatni csúnya, de nekem speciel jelenleg a legszebb mind közül, amit valaha őzbak növesztett. Pedig engem a vadászat színes és szerteágazó világából a trófea megszerzése érdekel talán a legkevésbé, nincsenek olyan vágyaim, hogy itthon tele legyen a fal velük. És mégis, ahogy a világkiállítás trófeacsarnokában nézelődtem, a számtalan gyönyörű érmes darab között is a sajátomra gondoltam, ami az első eredményes cserkelésem történetét eleveníti fel bennem. A kívülállók közül csak kevesen értik, hogy mit szimbolizál a trófea a vadász számára. Ezért sokan egy kegyetlen, primitív szokásnak tartják, az ölés szenvedélyének szimbólumaként tekintenek rá.
Pedig nem erről van szó, hiszen a trófea iránti vonzalom kulturális jelenség, bár az igaz, hogy ősidőkre nyúlik vissza. Ha szavakba próbálja önteni az ember ennek a hagyománynak a lényegét, akkor a vad és élőhelye, valamint az általuk nyújtott élmény tiszteletének szimbóluma a trófea, illetve annak a szavakkal nem leírható furcsa, ellentmondásos érzésnek, amit a vad fölött, a neki megadott végső tisztesség alkalmával érez a vadász.
A világkiállításon sok idegenkedő látogató volt, akik mégis érdeklődtek, ezért beültek a magyar tájegységi fővadászok által tartott trófeabírálatok valamelyikére. Ezeken az előadásokon racionális és érzelmi motívumokat is megismertek, ezáltal egészen másként tekintettek a trófeákra, mint előtte. Ezt Janecskóék nyilván kihagyták, hiszen sokkal jobb úgy ócsárolni valamit, hogy nem tud róla semmit a „független” újságíró. Ezért elmondom nekik azt, hogy nem nagyon találni olyan vadászt, aki bármiért odaadná a vadászaton általa elejtett vad trófeáját, így nem érdemes nagyon keresgélni a Totem tízezer darabból álló részei között ilyet.
Borítókép: Látogatók az Egy a Természettel – Vadászati és természeti világkiállítás utolsó napján a budapesti Hungexpón. Fotó: MTI/Balogh Zoltán
