Jól emlékszem, hogy sokat álmodozó, fantáziadús gyermekként sokszor elbizonytalanodtam, hogy az éppen átélt események valóságosak-e vagy csupán álmok. Egy egyszerű módszert eszeltem ki az álom vagy valóság dilemmájának eldöntésére: többször és erősen megcsíptem magamat. Ha egyértelműen éreztem a fájdalmat, akkor tudtam, hogy nem álomról van szó. Manapság, amikor a genderőrület egyre vadabb megnyilvánulásairól hallok és olvasok, naivan reménykedve megcsípem magam, de mindig erős fájdalmat érzek. Újra és újra rájövök, hogy a mesterséges elmebaj valóságában élek. Vajon a jóemberkedés hamis dicsfénye vagy a zsold nagysága motiválja a rövidlátó genderharcosokat?

Ébredjünk hát! Védtelen, jóhiszemű társadalomban élünk! Ki vagyunk szolgáltatva a nemzetközi hálózatba szervezett álcivil szervezetek tudatmódosító, agresszív kampányának. Nagyon nincs ez így rendben. Ki kell építeni a védelmi rendszerünket, hogy még időben felismerjük az alattomos propagandába csomagolt veszélyeket, csapdákat. Meg kell erősíteni immunrendszerünket, kellően védett társadalommá kell szerveződnünk. Szemünk láttára folyik a társadalmak szétzilálása, atomizálása. Abból az emberellenes célból, hogy a „plazmaállapotú” embertömegek egyszerűen manipulálhatók és irányíthatók legyenek. Megkerülve a legitim, nemzeti kormányokat. Fittyet hányva a népakaratra, a normalitásra.

Mi hát a teendő? Mindenekelőtt támogatni kell a jogalkotást, akár konkrét javaslatokkal is. Nem elég a követő jellegű szabályalkotás, hanem megelőző lépések is szükségesek. A megelőző intézkedések kidolgozása viszonylag egyszerű, mert a morális lejtőre került fejlett Nyugat nemcsak a jóban, hanem a rosszban is előttünk jár. De az utóbbi „előnyt” ne próbáljuk meg ledolgozni! Okuljunk inkább a riasztó nyugati tapasztalatokból, és még időben végezzük el a jogszabályok módosítását, s ha kell, szigorítsuk és pontosítsuk tovább az alaptörvényt. Ne járjunk úgy, mint a megkésve kezelt börtönbiznisz esetében, amikor ügyeskedők milliárdokat kicsikarva lóvá tették a jogállamot és az adófizetőket. És eközben a közpénzekért folyton aggódók beszédes hallgatásba burkolóztak.

A jogalkalmazók kötelessége a joghézagok felismerése és javaslattétel azok bezárására. Mégis, hogyan lehetséges ma arra hivatkozni, hogy egy kiskorú gyermek alanyi jogon dönthet arról, hogy rajta nemváltó műtétet végezzenek? És egyes országokban ehhez még szülői beleegyezés sem kell! Hogy érvényesülhet itt a kiskorú gyermekhez fűződő szülői felelősségvállalás? Ne legyünk tétlen, passzív szemlélői, pláne kötekedő kritizálói a kormány gyermekeink védelmében hozott és hozandó intézkedéseinek, ellenséges pergőtűzben zajló igyekezetének.

Hiányolom a hivatásrendek egyértelmű, szakmailag megalapozott állásfoglalását a gyermekeinket veszélyeztető folyamatokkal kapcsolatban. Üdítő kivételnek számít a konzervatív professzorok közelmúltban tett mértéktartó, egyértelmű nyilatkozata a család, a nemzet, a kereszténység védelmében. Az ellen tiltakozott a Professzorok Batthyány Köre, hogy a nemzet, a kereszténység és a család hagyományos értékeit bárki is megkérdőjelezze vagy aláássa. Kívánatos lenne, ha az óvónők, tanítók, tanárok testületileg, nyilvánosan kifejtenék álláspontjukat a gyermekek és a családok védelmében. Elvárható lenne, hogy az oktatási intézmények írott pedagógiai programjukban garantálják, hogy a rájuk bízott gyermekek nem találkoznak nemi identitásukat megzavaró káros tartalmakkal és nem kapnak devianciára érzékenyítő-ösztönző képzést. Ennek elmaradása esetén a tehetősebb szülők kénytelenek lesznek gyermekeiket magántanulói státusba helyezni. De mi lesz a többiekkel?

Megkerülhetetlen az óvónő-, tanító- és tanárképző intézmények, a pedagógusszakma világos és felelős állásfoglalása a gyermekeinket és hosszabb távon egész nemzetünket érintő sorsdöntő kérdésekben. Ugyancsak fontos lenne, hogy a pszichológusok és a szociológusok szakmai alapon, felelősen nyilatkozzanak a gyermek- és családvédelem ügyében. Rámutatva a káros tendenciákra, a társadalmat idővel menthetetlenül összeroppantó veszélyekre és persze a szükséges megelőző intézkedésekre.

És vajon mi a hazai orvostársadalom véleménye és gyakorlata a formális nemátalakító és visszaalakító műtétekről? Az is kívánatos lenne, ha a számtalan tudományágat összefogó Magyar Tudományos Akadémia is felemelné fajsúlyos szavát a gyermekvédelem kérdésében. Mert a mai gyermekek testi-lelki egészsége határozza meg a nemzet sorsát, jövőjét. Ha van a magyar értelmiség kompetenciájába és felelősségi körébe tartozó sorsdöntő kérdés, akkor a család és a nemzet ügye biztosan az. Hallgatás, fanyalgás és kötekedés helyett felelősen gondolkozva nekünk kell ehhez muníciót adni. Saját magunknak és képvise­lőinknek. Ezt kívánja a civil kurázsi is.

Még kér a magyar szülő, most válaszoljatok nekik!

A szerző nyugalmazott egyetemi docens

Borítókép: MTI/Nemes János