E magatartás kiemelkedő megnyilvánulása volt a június 5-én és 6-án végrehajtott katonai akció, amellyel sikerült megakadályozni mintegy 300 ezer (más adatok szerint 200 ezer) budapesti zsidó honfitársunk deportálását. A megnyirbált jogkörökkel kormányzó Horthy Miklós ekkor az esztergomi páncélos ezredet Budapestre irányította, s ezzel letörte a nyilas államtitkárok által szervezett, úgynevezett csendőrpuccsot. A Koszorús Ferenc ezredes által vezetett akció következtében a vidékről fölrendelt csendőrök kiszorultak a fővárosból, a nácik és nyilas kiszolgálóik pedig ezután már nem voltak képesek végrehajtani a zsidóság egészének deportálását. Erről sem feledkezhetünk meg Reviczky Imre története kapcsán.

Reviczky Imrét, aki a nyilasuralom idején elszabotálta a neki alárendelt zsidó munkaszolgálatosok bevagonírozására vonatkozó parancsokat, 1945. február 27-én Öttevényben letartóztatták, majd március 4-én a sopronkőhidai fegyházba vitték. Onnan március 29-én megszökött, majd gyalog ment a szovjet csapatok által ellenőrzött fővárosba, ahol április 19-én szolgálattételre jelentkezett a Honvédelmi Minisztériumban. Barátságos fogadtatásra talált és nemsokára megkapta a kinevezését Mátészalkára, a honvéd kiegészítő parancsnokság élére. Reviczkyt 1946-ban kellemetlen meglepetés érte: hivatalos értesítést kapott, amely szerint a honvédelmi miniszter április 30-tól a szolgálat alól felmentette.

A felmentés nagy megdöbbenést és felháborodást váltott ki a volt munkaszolgálatosokból, s azokból, akik ismerték és tisztelték Reviczkyt. Az erdélyi lapok felidézték tisztességes, bátor helytállását, majd a hazai Haladás vezércikke is felhördült: „Reviczky Imre alezredest, 10 000 munkaszolgálatos megmentőjét a Honvédelmi Minisztérium nyugdíjba küldte…” Reviczkyt ekkor még − 1946 októberében − visszahelyezték Mátészalkára, a kiegészítő parancsnokság élére, és hamarosan Szabolcs-Szatmár megye katonai parancsnoka lett Nyíregyházán. 1947 nyarán ezredessé is előléptették. Az örömteli állapot 1949. november végéig tartott, amikor az 53 éves Reviczky Imre megkapta a kommunista Farkas Mihály honvédelmi miniszter által aláírt nyugdíjazási végzést.

Ez az állapot sem tartott sokáig, mert 1952-ben, a nyugállományba helyezett Reviczky ezredest arról tájékoztatta az Országos Nyugdíjintézet, hogy „ellátásának folyósítását március 1-től kezdődő hatállyal” megszüntetik. Az ezredes hiába fellebbezett, a döntés véglegesnek bizonyult, annak ellenére, hogy ez idő tájt egészségi gondokkal, szívbetegséggel küszködött. Dolgoznia kellett, és – más „osztályidegen” társaihoz hasonlóan – csak fizikai munkát vállalhatott. Különösen kegyetlen lehetett számára az 1953 szeptemberétől 1956 novemberéig tartó időszak, amikor a Tüzelőanyag-kereskedelmi Vállalat (Tüker) pincéiben „minden vedret, zsákot ő cipelt le és föl a meredek lépcsőn, gyakran teljesen önként, mert mindenkit elesettebbnek hitt magamagánál”.

Három éven keresztül senkinek nem tűnt fel, hogy az az ember, akit kivételes helytállásáért, bátorságáért nemrég még elismertek, előléptettek, miféle sorsra jutott. Végre akadt valaki, akinek ez feltűnt. Ember György A Reviczky-ügy című írása 1956. szeptember 29-én jelent meg az Esti Budapestben. Ezt a Hatikva című dél-amerikai, magyar nyelvű lap is közölte, ezzel a címmel: „Reviczky Imre szenet lapátol Magyarországon?”

Ekkor már új szelek kezdtek fújni, és közvetlenül a forradalom kitörése előtt (október 17-én) Reviczky Imre végre megkapta első ezredesi nyugdíját. Hat nappal később megmozdult a főváros, majd az egész ország. Gyorsan megbukott az a diktatórikus, elnyomó rendszer, amely Reviczky Imrével együtt rengeteg becsületes, ártatlan ember megalázásáért és meghurcolásáért volt felelős. Ám az 1956-os szabadságharc nem győzhetett a szovjet megszállók túlerejével szemben. A mozgalmas napokat és heteket az ezredes nem sokkal élte túl. 1957. február 16-án búcsút mondott a földi létnek.

Ennek a történetnek egyik nagy tanulsága a ma élők számára az, hogy a kommunista rendszer soha nem volt képes a kimagasló hazafias tetteket elismerni, az érintett személyeket életükben megbecsülni. Szinte kizárólag a rendszer által megbízhatónak tartott kommunista elvbarátokat támogatta, őket viszont érdemtelenül is. Reviczky Imre nem érdemekre pályázott, amikor élete kockáztatásával tízezres nagyságrendben mentett kiszolgáltatott helyzetű zsidókat. Tette, amit a lelkiismerete, a tisztessége diktált. Amikor ma egyesek abban a hitben dörgölőznek az egykori elvtársak szellemi utódaihoz (lásd: Márki-Zay Péter), hogy azok majd meghálálják a szövetségesi szolgálatokat, gondoljanak arra: a balliberális oldal legfőbb és megingathatatlan törekvése a nemzet és a keresztény szellemiség gyengítése, felszámolása. 

Reviczky Imre ezredes életében, a szovjet megszállás alatt álló Magyarországon nem kapta meg azt az elismerést és megbecsülést, ami teljes joggal megillette volna a háború alatt tanúsított bátor és tisztességes magatartásáért, embermentő munkájáért. Ez csak halála után adatott meg neki. 1965-ben a jeruzsálemi Jad Vasem (a Holokauszt Áldozatainak és Hőseinek Izraeli Emlékhatósága) posztumusz Világ Igaza kitüntetésben részesítette. 1991. december 15-én, a nyíregyházi hagyományőrzők javaslatára posztumusz vezérőrnaggyá léptették elő. Ma utcák viselik nevét Budapesten, valamint az izraeli Cfaat, Beet Shemes és Haifa városában.

A szerző író, újságíró

Borítókép: Reviczky Imre alezredes (Fotó: MTI)