Kánonok és kultuszok. A két fogalom az emberiség történetével egyidős, de a tartalmuk változó. Meghatározója, a korszellem más-más irányba mozdul. Többnyire az őrület, a dekadencia meg a vallási-ideológiai fanatizmus felé, míg az inga nagy nehezen visszalendül. Így megy ez a görög városállamok, a Római Birodalom, a Német-római Császárság, az inkvizíció, a bolsevizmus, a nácizmus, a hódító, három kontinensen terjeszkedő iszlám, a gyarmatbirodalmak és a koraszülött államalakulatok szétesése óta.
Csakhogy az emberiség a tanulságot képtelen levonni. „Soha többé háborút!” – hangoztatják évszázadok óta. Közben az egyik legostobább kifejezés, a „békeharc” a Szovjetunió és az állampárti diktatúrák felbomlásáig szívósan tartja magát. Mi több, más szavakkal ma is az erőszakos gazdasági-politikai térnyerés leplezését szolgálja.
Nincs ez másként a művészetekben sem. Hódít a magamutogató szélsőség, mely kultuszból kánonokká, vagyis az ítészek egy része által jóváhagyott irányzatokká kiáltja ki saját magát. Kérészéletű divatokról van szó, melyek szétporlanak, újra fölcsapnak, végül elhalnak, de a társadalom szövetét addig is sikeresen roncsolják. Korábban, az antik kultúra felívelése, majd az európai művészeteket megújító országok: Itália, Franciaország, Németország, Anglia, a Németalföld, a cári Oroszország s nem utolsósorban Magyarország teljesítménye meghatározó volt, ma azonban az USA – tisztelet a kivételeknek – talmisága és világszerte exportált hazug, legalábbis giccses ábrázolásmódja elől nincs menekvés. A homoerotika propagálásától egyfajta fordított rasszimusig előírássá pöffeszkedik, a lehető legerőszakosabban. Egy szűk réteg politikai és kultúrimperializmusa, mely pestisként terjed. Beszélni sem lenne érdemes róla, ha nem állna mögötte erőteljes pénzügyi-politikai támogatás, mely a sporttól a tömegkultúrán át az oktatásig, az igazságszolgáltatásig és a vásárlási szokásokig az égvilágon mindent szétszed és összenyálaz.
Nem igazán új jelenség, beleértve a Sztálin-barokkot, az Albert Speer-féle náci birodalmi építészetet és a modernizmus meg-megújuló vadhajtásait. A korábban legfeljebb irányzatos szépirodalom egy ideje közvetlen politikai célokat szolgál s még csak nem is titkolja. A vallásokat, a hiedelmeket s a különböző szertartásokat régente kultuszoknak hívták, kánonoknak pedig azok bevett, elfogadott megjelenítését. Csakhogy napjainkban a kettő erőteljesen összemosódik. Elvakult vagy megfizetett híveik kirekesztést süvöltenek, legyen szó literatúráról, képzőművészetről, közéletről, bármiről, melynek ellentábora van. Legújabb megjelenése az úgynevezett kritikai fajelmélet, vagyis a militáns kulturális marxizmus, a genderelméletek burjánzása s az évezredeken át értéknek tekintett alkotások és stílusok dühödt tagadása. A művek átírásán, a szobrok ledöntögetésén, a közterületek, sőt a „rasszistának” titulált termék- és cégnevek átkeresztelésén már meg sem lepődünk.
