A szélsőbalos-vadliberális térfoglalásnak persze éppúgy megvan a félmúltban gyökerező előzménye, mint a többi erőszakos kísérletnek. Korábbi legsikeresebb teoretikusa, Antonio Gramsci, az olasz kommunista párt egyik alapítója és a nyíltan sztálinista Palmiro Togliatti közösen dolgozták ki a kultúrától az oktatáson és az igazságszolgáltatáson át az életvitel totális átalakításáig terjedő módszert, melyet nem csak a Szovjetunió alkalmazott. Alapvetéseiknek (is) „köszönhető” a második világháború után szerveződő eurokommunizmus meg a főképp német és olasz terrorbrigádok létrejötte. Egyik utódjuk, az amerikai Saul Alinsky politikai aktivista, A radikálisok 12 szabálya című iromány szerzője valóságos kiskátéban foglalta össze, hogyan lehet zavargásokat szítani, egyszóval a társadalmat destabilizálni. Módszerét a titkosszolgálatok a KGB-től a CIA-ig régóta alkalmazzák, de a szélsőbalos „civil szervezetek” gyakorlatába elsőként ő vezette be. A hatvanas évek szelíd hippikultuszából meg a beatmozgalom újító-befogadó irodalmi, zenei és képzőművészeti felfogásából nyílt uszítás lett, erőteljes nemzetközi támogatással.

A normalitás kereteinek szétfeszegetése legújabban az „érzékenyítés” címszavú, beteg kísérletből napi gyakorlattá vált. A homoerotika, mi több, a pedofília Nyugaton bejutott az óvodáktól és az iskoláktól a felsőoktatáson át az igazságszolgáltatásig az élet minden területére. Elkülönült műfajjá vált a filmben, az irodalomban, a képzőművészetben s a könnyűzenében is. Mindezek legújabb példája az idei cannes-i fesztivál Titán című Aranypálma-díjas mozija, a nézők döbbent undora ellenére. Julia Dicourna rendezőnő az elismerést a következő szavakkal fogadta: „Köszönöm, hogy beengedték a szörnyeket.” Összegezve: egy feltűnésre vágyó törpe kisebbség többé-kevésbé zártkörű kultusza kánonná formálódott, olyannyira, hogy Magyarországon – legalább gyermekeink érdekében – törvénnyel kellett korlátozni.

Az újfajta korszellem (Zeitgeist) legriasztóbb európai példája a már-már cenzúrásan kirekesztő német média, annak nyomán a közélet súlyos torzulása és önjelölt ítélkezési gyakorlata. Beleértve sorozatos támadásait a nemzetállami szuverenitás ellen, elfordulását a hagyományos családmodelltől, az ellenőrizetlen migráció propagálását, a klímahelyzet abszolutizálását, végül, de nem utolsósorban a művészet direkt politikai célú felhasználását. Aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére.

Egy Joachim Krause nevű tanár, a Kieli Egyetem Biztonságpolitikai Intézetének igazgatója az efféle magatartást a következőképp írja le: „Az a Németország, melynek politikáját a posztmodern liberalizmus határozza meg, tehertétel Európában.” Krause felismerte, hogy a kultuszból kánonná lett önpusztító propaganda könnyen felemésztheti a kontinens erőforrásait, társadalmi békéjét, kulturális teljesítményét, minden szépet-jót, mely évezredes küzdelmeink nyomán teremtettünk meg. Kelet-Közép-Európa (egyelőre) hallgat rá, de nagy kérdés, a harc milyen fordulatot vesz tőlünk nyugatabbra?

A szerző író

Borítókép: Illusztráció (Fotó: Pexels)