Kánonok és kultuszok. A két fogalom az emberiség történetével egyidős, de a tartalmuk változó. Meghatározója, a korszellem más-más irányba mozdul. Többnyire az őrület, a dekadencia meg a vallási-ideológiai fanatizmus felé, míg az inga nagy nehezen visszalendül. Így megy ez a görög városállamok, a Római Birodalom, a Német-római Császárság, az inkvizíció, a bolsevizmus, a nácizmus, a hódító, három kontinensen terjeszkedő iszlám, a gyarmatbirodalmak és a koraszülött államalakulatok szétesése óta.
Csakhogy az emberiség a tanulságot képtelen levonni. „Soha többé háborút!” – hangoztatják évszázadok óta. Közben az egyik legostobább kifejezés, a „békeharc” a Szovjetunió és az állampárti diktatúrák felbomlásáig szívósan tartja magát. Mi több, más szavakkal ma is az erőszakos gazdasági-politikai térnyerés leplezését szolgálja.
Nincs ez másként a művészetekben sem. Hódít a magamutogató szélsőség, mely kultuszból kánonokká, vagyis az ítészek egy része által jóváhagyott irányzatokká kiáltja ki saját magát. Kérészéletű divatokról van szó, melyek szétporlanak, újra fölcsapnak, végül elhalnak, de a társadalom szövetét addig is sikeresen roncsolják. Korábban, az antik kultúra felívelése, majd az európai művészeteket megújító országok: Itália, Franciaország, Németország, Anglia, a Németalföld, a cári Oroszország s nem utolsósorban Magyarország teljesítménye meghatározó volt, ma azonban az USA – tisztelet a kivételeknek – talmisága és világszerte exportált hazug, legalábbis giccses ábrázolásmódja elől nincs menekvés. A homoerotika propagálásától egyfajta fordított rasszimusig előírássá pöffeszkedik, a lehető legerőszakosabban. Egy szűk réteg politikai és kultúrimperializmusa, mely pestisként terjed. Beszélni sem lenne érdemes róla, ha nem állna mögötte erőteljes pénzügyi-politikai támogatás, mely a sporttól a tömegkultúrán át az oktatásig, az igazságszolgáltatásig és a vásárlási szokásokig az égvilágon mindent szétszed és összenyálaz.
Nem igazán új jelenség, beleértve a Sztálin-barokkot, az Albert Speer-féle náci birodalmi építészetet és a modernizmus meg-megújuló vadhajtásait. A korábban legfeljebb irányzatos szépirodalom egy ideje közvetlen politikai célokat szolgál s még csak nem is titkolja. A vallásokat, a hiedelmeket s a különböző szertartásokat régente kultuszoknak hívták, kánonoknak pedig azok bevett, elfogadott megjelenítését. Csakhogy napjainkban a kettő erőteljesen összemosódik. Elvakult vagy megfizetett híveik kirekesztést süvöltenek, legyen szó literatúráról, képzőművészetről, közéletről, bármiről, melynek ellentábora van. Legújabb megjelenése az úgynevezett kritikai fajelmélet, vagyis a militáns kulturális marxizmus, a genderelméletek burjánzása s az évezredeken át értéknek tekintett alkotások és stílusok dühödt tagadása. A művek átírásán, a szobrok ledöntögetésén, a közterületek, sőt a „rasszistának” titulált termék- és cégnevek átkeresztelésén már meg sem lepődünk.
A szélsőbalos-vadliberális térfoglalásnak persze éppúgy megvan a félmúltban gyökerező előzménye, mint a többi erőszakos kísérletnek. Korábbi legsikeresebb teoretikusa, Antonio Gramsci, az olasz kommunista párt egyik alapítója és a nyíltan sztálinista Palmiro Togliatti közösen dolgozták ki a kultúrától az oktatáson és az igazságszolgáltatáson át az életvitel totális átalakításáig terjedő módszert, melyet nem csak a Szovjetunió alkalmazott. Alapvetéseiknek (is) „köszönhető” a második világháború után szerveződő eurokommunizmus meg a főképp német és olasz terrorbrigádok létrejötte. Egyik utódjuk, az amerikai Saul Alinsky politikai aktivista, A radikálisok 12 szabálya című iromány szerzője valóságos kiskátéban foglalta össze, hogyan lehet zavargásokat szítani, egyszóval a társadalmat destabilizálni. Módszerét a titkosszolgálatok a KGB-től a CIA-ig régóta alkalmazzák, de a szélsőbalos „civil szervezetek” gyakorlatába elsőként ő vezette be. A hatvanas évek szelíd hippikultuszából meg a beatmozgalom újító-befogadó irodalmi, zenei és képzőművészeti felfogásából nyílt uszítás lett, erőteljes nemzetközi támogatással.
A normalitás kereteinek szétfeszegetése legújabban az „érzékenyítés” címszavú, beteg kísérletből napi gyakorlattá vált. A homoerotika, mi több, a pedofília Nyugaton bejutott az óvodáktól és az iskoláktól a felsőoktatáson át az igazságszolgáltatásig az élet minden területére. Elkülönült műfajjá vált a filmben, az irodalomban, a képzőművészetben s a könnyűzenében is. Mindezek legújabb példája az idei cannes-i fesztivál Titán című Aranypálma-díjas mozija, a nézők döbbent undora ellenére. Julia Dicourna rendezőnő az elismerést a következő szavakkal fogadta: „Köszönöm, hogy beengedték a szörnyeket.” Összegezve: egy feltűnésre vágyó törpe kisebbség többé-kevésbé zártkörű kultusza kánonná formálódott, olyannyira, hogy Magyarországon – legalább gyermekeink érdekében – törvénnyel kellett korlátozni.
Az újfajta korszellem (Zeitgeist) legriasztóbb európai példája a már-már cenzúrásan kirekesztő német média, annak nyomán a közélet súlyos torzulása és önjelölt ítélkezési gyakorlata. Beleértve sorozatos támadásait a nemzetállami szuverenitás ellen, elfordulását a hagyományos családmodelltől, az ellenőrizetlen migráció propagálását, a klímahelyzet abszolutizálását, végül, de nem utolsósorban a művészet direkt politikai célú felhasználását. Aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére.
Egy Joachim Krause nevű tanár, a Kieli Egyetem Biztonságpolitikai Intézetének igazgatója az efféle magatartást a következőképp írja le: „Az a Németország, melynek politikáját a posztmodern liberalizmus határozza meg, tehertétel Európában.” Krause felismerte, hogy a kultuszból kánonná lett önpusztító propaganda könnyen felemésztheti a kontinens erőforrásait, társadalmi békéjét, kulturális teljesítményét, minden szépet-jót, mely évezredes küzdelmeink nyomán teremtettünk meg. Kelet-Közép-Európa (egyelőre) hallgat rá, de nagy kérdés, a harc milyen fordulatot vesz tőlünk nyugatabbra?
A szerző író
Borítókép: Illusztráció (Fotó: Pexels)
