Vajon ő is feldíszíti családjával a nappaliban a fenyőt, és lopva ajándékot helyez a karácsonyfa alá? Csilingelő csengőszóval angyaljárást jelez övéinek? Ő is megáll és elcsendesül kissé az évi nagy rohanásban, hogy aggodalommal megállapítsa: a sűrű, habzó szájú és vad orbánozás közepette jóval a normális határérték fölé nőtt a vérnyomása? Keres-e békességet és megnyugvást magának, vagy még ilyenkor is remegő léptekkel oson az előszobában az ajtóhoz, amely mögött most is, mint tizenhét év óta egyhuzamban, huszonhárommillió románt vizionál a lassan növekvő tuják mögött?

És egyáltalán van-e még otthon karácsonyfája, vagy az új idők új dalainak lelkes előfutáraként sietősen át is nevezte-e már télifává? „Ne mondd, fiam, hogy karácsony, mert elvisz az Orbánkrampusz!” Villámgyors politikai korrektséggel máris Malikaként emlegeti Máriát, és sebtében törölte szótárából a keresztyén keresztneveket? Vajon még az ünnepen is Piros Aranyat nyom a megnyomorított tubusból az olcsó parizerkarikákra, hogy kellően proli képet mutasson magáról szavazóinak, jelezve, hogy éppen erőt gyűjt a végső ütközetre, Orbán-Heródes legyűrésére?

Azt hiszem, már a legelején elakadna köztünk a nagy, ünnepi békülés, hiszen ő rögtön, Wass Albert nevének említésekor haragosan felhorkantana, miféle náci, tehetségtelen, populista íróval provokálom karácsonyi fegyverszünetünket?! És akkor belátnám, hogy álmodni szabad, de éppen ez az álom sajátossága, hogy az csak álom marad. Utópisztikus remény és elképzelés. Ami az ünnep csöndjének és harmóniaigényének szól. De a valóság azért még akkor is ott zakatol az életünkben. Mert azt lehetetlen kiradírozni, asztalfiókba zárni, letakarni jó sok limlommal. Mert az láthatatlanul is ott marad velünk.

De bárhogy is legyen, az ünnep jön, feltartóztathatatlanul érkezik, Magyarország egyik és másik felének is. Jön és lehetőséget kínál, hogy általa megtaláljuk azt, akinek megnyugtató békességére úgy vágyunk időnként, a harcos, hangos és egymásnak feszülő hétköznapokon.

Jön, hogy rátaláljunk. Hogy a hétköznapi, megszokott két Magyarország-narrációt felváltsa, egy kis időre bár, az angyalok éneke. Imánk halk mormolása. Hogy ebben az áldott időben mi is kisdedkereső szívvel induljunk; kilépjünk szürke, gyanakvó, szembenálláshoz szokott életünkből, és csodalátó pásztorokként eljussunk a gyermek jászolbölcsőjéhez. Ahol valami rég érzett meghatottság telepszik a szívre, és éppen ezért nem szégyen, hogy elcsöppen a szemünk sarkából egy-egy könnycsepp.

És leborulunk, és tudjuk, hogy megérkeztünk. Az Istenfiú lábainál jó helyen vagyunk.

A szerző nagyváradi író, újságíró

Borítókép: Illusztráció (Fotó: Pixabay)