Suhant a régi farmotoros, kényelmes busz a falu felé, elhaladva egy romos kápolna mellett. Soha nem szálltam ki a közelében, nem kerestem fel, de a kápolna puszta létezése ott, két falu között, a semmiben megindította mindig a fantáziámat. Egyszer azonban meg kellett állni, mert egy mentőautó várakozott a kápolna mellett, a buszsofőr pedig kíváncsi volt, mi történt. Megszült egy asszony a kápolnában, ismertük látásból, ő volt Böbe, Romonyából el-el kódorgó, zavarodott asszony. És nem messze állt szemét lesütve Pista, a falum, Szilágy bolondja (minden valamirevaló falunak volt egy bolondja). A mentőt az épp arra járó erdész állította meg az úton, mert hallotta a sikoltásokat bentről. Böbe megszült egy gyermeket. Betették őket a mentőbe, a mentő elhajtott velük. Pista ott maradt, nézett utánuk.

Ebből lett a Titokzatos kápolna regényem újabb fejezete. A történetet természetesen áthelyeztem karácsony estére, Pistát elneveztem Józsefnek, Böbét Máriának, és leírtam az egészet úgy, ahogy elképzeltem. A pécsi Jókai utcán felfelé baktatva a gyereksereg pedig ámulva hallgatta. Karácsony szent estéjén a mindenki által kitaszított Böbe és Pista bolond szerelméből gyermek jött a világra.

Amúgy soha senki nem tudta meg, mi lett a gyermekkel. Böbe a szülés után pár nappal meghalt. Szilágyon pedig Pista egy füzettel a kezében mindennap késő délután felment a temető dombjára, és nem a sírok, hanem a falu felé énekelt. Furcsa, értelmetlen éneket, időnként belepillantva a füzetbe, mintha az lenne a kotta, mintha onnan venné a dalt. Idősebb szilágyiak még emlékezhetnek alkonyi kóricálásaira.

Gyakran leültem kicsit távolabb tőle, rágcsáltam a gyomgabonából kihúzott szár zsenge végét, és hallgattam őt. És tűnődtem, miféle szeretet, szerelem lehet az övé.

Szilágy papja világlátott ember volt. És mivel nyáron (szinte az egész nyarat a faluban töltöttem) észrevette, hogy reggelente a fél nyolcas misére mindig elkísérem nagyanyámat, megbarátkoztunk, sokat mesélt. Volt Rómában, látta a pápát, és ilyenek. Átadtam neki a A titokzatos kápolna kéziratát, ő volt az első, aki olvasta, anyám után. Meglepődött a bolond pár és a szenteste kapcsolatán, de mást, különösebbet nem mondott. Ez egy kis hiányérzettel töltött el.

Ám közeledett a karácsony. Az egyik misén, mikor az emberek lelke már megtelt az ünneppel, különös dolog történt. Nagyapám a templomi orgonánál volt, hiszen ő volt nagy büszkeségemre a falu kántora, én pedig mellette a fújtatónál. Felváltva fújtattunk a falu legszebb kislányával, Berta Zsuzsival, aki közel állt gyermeklelkemhez. A fújtatás azt jelentette, hogy rá kellett állni egy, az orgonából kilógó fára, és lenyomni szép lassan, testsúlyunkkal, ügyesen, ettől szólt az egész. A pap beszélt az oltár elől, nagyapám lapozgatta a kottákat, ám megállt a keze: a pap rólam kezdett el beszélni. Hogy olvasta a regényemet, és abban a bolond Mária és József történetét. Ebből indította a példabeszédet. Hogy lám, a szeretet nem ismer különbséget ember és ember között.

A szeretet önmagától való, a kitaszítottakat ugyanúgy áldásában részesíti, mint másokat. Hogy a Teremtő a boldogságot nemcsak nekünk találta ki, hanem azoknak is, akiktől mi elfordulunk. És az a gyermek, ott a kápolnában, ugyanúgy a szeretet szülötte, mint bárki más gyermeke. Ezt üzeni nekünk a karácsony. Aztán témát váltott. Nagyapám rám nézett, olyan büszkeség volt a tekintetében, amit örökre elcsomagoltam magamba. Nem szólt semmit, nem volt szólós fajta, csak nézett. Aztán a pap felintett: ének következik. Nagyapám pedig orgonálni kezdett, Zsuzsi a fújtatóra pattant, de láthatóan nem volt közömbös személyem iránt, fújtatás közben mosolyogva rám-rám pillantott. Én kinéztem a félkör ablakon, kint hó, hóban nyugvó falu. Füstölgő kémények, mindenhol készült az ebéd. Határtalanul boldog voltam.

Harminc évvel később arra kanyarodtam autóval, ahol a bogádi út nagyot fordul, megy tovább Romonya, Berkesd felé. Megálltam a kápolnánál, felújították, szép. De zárva. Akkoriban minden templom nyitva volt, minden útszéli kápolnába be lehetett menni, ha beszélgetni akartunk Istennel. Akkoriban Pista is még bevihette oda Böbét, hogy az világra hozza az Úr közelségében gyermeküket. Ma napközben zárva van a legtöbb templom, kápolna. Ezen már többször elkeseredtem. Olyan világ jött, ahol a vajúdó Máriával József csak üvöltve kódoroghat valahol a téli mezőn két falu között. Talán még vannak szerető emberek, akik ilyenkor ajtót nyitnak nekik.

Olvasom Barsi atya könyvét a magam teremtette kútban. A ma tapasztalható „harcos ateizmusról”, mely veszélyesebb, mint a kommunista ateizmus, mert ez az újabb „nem vallja meg ateizmusát, de nekilát lerombolni a családot, a fogantatásokat, az édesanya és édesapai hivatást. Az őstapasztalat megvonásával egy olyan nemzedéket indít útnak, amely egyfajta létbeli árvasággal lép a világba. Ha azt a burkot, melyben születtünk (a feltétlen szeretet burkát) leoperálják a kicsikről, a kamaszokról és határok nélküli világpolgárrá nevelik: transzcendentális árvaságba taszítják az emberiséget.”

Ám mielőtt végleg elkeserednék ezen, Barsi atya lemászik mellém a kútba, leül, mosolyog. „Győzni fogunk, mert amire építünk, az az őstapasztalat, amelyet Jézus Krisztus igazolt, és amely mindig leronthatatlan, mert az emberi természetbe úgy bele van építve, hogy még Ádám bűne (az Istennel való szakítás) sem tudta megsemmisíteni, csak beleroncsolt. Elfogadva a megtestesülést és benne a megváltást, a mi énünk rá lesz kötve Jézus énjére (szívünk a szívére), és akkor az élő vizek forrása felfakad bennünk, mely forrás az isteni Óceán­ba sodor bennünket.”

Ültünk a csendben. És mintha egy percre ott éreztem volna közöttünk Böbe és bolond Pista ki tudja, hol jár gyermekét.

A szerző író, rendező

Borítókép: illusztráció (Fotó: Pixabay)