A hazai közönség rendkívül érzékeny az áremelkedésekre. Ez nálunk történelmi beidegződés, amit örökségként generációról generációra magunkkal hordozunk. Nem nevezném nemzeti tragédiának, de a mindennapi közbeszéd formálásában sokszor túlméretezett érzelmi zavarokat okoz. Ezt nagyon jól tudják a politika egyes szereplői is, ezért időnként nem restellenek a régi, átöröklődött, görcsszerű reflexek újraélesztésével talmi politikai előnyöket megszerezni.
Ez napjainkban is így történik azzal, hogy a hazai globalista politikai osztag a fogyasztói árszínvonalnak az elmúlt csaknem tíz évben megszokott apálya után riadót fújt inflációügyben. Abban reménykedik – nem éppen alaptalanul –, hogy a kollektív tudat rövid és a korábbi, éppen az ő kormányzásuk idején bekövetkezett nagy sodrású inflációs időket már elfeledte. Arra sem emlékszik, hogy infláció ügyében ők, a globalista liberálisok hazánk gazdaságának nyitottságára és az ezzel kapcsolatos világpiaci kitettségünkre szoktak rendre hivatkozni, kezüket tördelve, a felelősséget magukról eleve hárítva. Most az inflációs okok keresésében ez a piacra és kitettségre való hivatkozás nehezen sem elfogadható okok miatt, de elmaradt.
Hazánk nyitottsága, világpiaci kitettsége valós tényeken alapul. A világ országai között nyitottság dolgában az első tízben vagyunk. A kitettséget általában a hazai nemzeti terméknek és az exportnak a viszonyszámával, illetve az export és import együttesének a nemzeti termékhez (GDP) való viszonyával mérjük. Hazánk esetében ez a szám 90, illetve 172 százalék. Mind a két érték rendkívül magas, más európai ország ennek az értéknek többnyire a közelében sincs. Még az exporthatalom Németország kitettsége sem éri el a miénk felét sem. Ennél magasabb értékkel csak egyes offshore-jellegű adóparadicsom-birodalmak rendelkeznek (Luxemburg, Hongkong). Ők viszont gazdagságuk jó részét nem az ott megtermelt javak értékének, hanem éppen más országok nyitottságának köszönhetik. Ezekből a nyitott országokból „kreatív” könyvelések útján szippantják a jövedelmeket a „piac” szereplőin át ezekbe az országokba, adócsalással.
A nyitott gazdaságú országot mind az import, mind az export oldaláról sokkal több ármeglepetés érheti, mint kevésbé nyitott társait, hiszen ha vesz és ha elad, mindkét esetben nem a belföld, hanem a külföld – a saját gazdaság működésétől független – árkondícióival kell szembesülnie.
A másik inflációval kapcsolatos ügy, amiről az információkat globalista barátaink elhallgatják, hogy a pandémia következtében a gazdasági kilábalások nagyarányú pénzmisszióval járnak. Jórészt emiatt is a világpiaci alapcikkek kereslete hirtelen nagyon megugrott. (Energiahordozók, alapvető tőzsdei nyersanyagok, gabonafélék stb.) Az eladók most szeretnék azt a jövedelmet is megkeresni, amit tavaly a pandémia miatt nem tudtak. Azt őszintén be kellene ismerni, hogy emiatt az infláció szerte a világon mindenütt alaposan megugrott, még a hagyományosan stabil árszínvonalú országokban is, mint Németország. Ott hozzánk hasonló az ütem, több más helyen pedig sokkal magasabb. A nyitott helyzet tehát nálunk azzal járt, hogy jelenleg drágábban vásárolunk a világpiacról, és ezt a drágulást az exportban nem tudjuk érvényesíteni. Közgazdásznyelven: romlik a külkereskedelmi cserearányunk, az úgynevezett terms of trade.
Ennek következményeként pedig több, a külpiaci vásárlásainkhoz szükséges fizetőeszközre van szükség, mint ami az exportból jön be. Nem kell ehhez sok belátás, hogy ilyen esetben romlik a forintunk ára, az árfolyam is. Kiváltképpen akkor romlik, ha erre a hazánk jelenlegi politikai és gazdasági kurzusát ellenzők is tovább rontják agresszív forinteladásokkal. Erre van lehetőségük, ugyanis a hazai államadósság szép hányada forintban van és külföldi kezekben. Ezzel a pusztán zsaroló, spekulatív jellegű jelenséggel jó néhányszor találkoztunk, ha éppen nemzetérdekű patrióta kormányunk van, legutóbb 2012-ben és nagyon nagy volumenben. Mi sem természetesebb, mint hogy a romló forintárfolyamok tovább emelik az infláció esélyeit, hiszen amit importálunk, az forintban egyre többe kerül. Tehát drágábban is termelünk.
Nem szabad azonban az inflációs nyomást teljesen a „nagy piacra” testálni, érdemes idehaza is körülnézni. Példaként az éppen a napi közbeszéd tárgyát képező műtrágya-árszédelgésre és -zsarolásra gondolunk. A piacon egyedüliként, tehát monopolistaként működő cégcsoport a hazai termelésű műtrágyát messze az árszint felett tartotta, amivel a tisztességes hasznot még jellemezni lehet. Ehhez igazította az importált műtrágya árát is, tehát árkartellezett, amin minden vevő veszített, és nem is keveset. Azért, hogy ez ki ne derüljön, tekintélyes összeggel saját cégét is megrövidítette, vélhetően álköltségszámlák révén. A műtrágyaköltség a talajművelés első számú költsége. Sikeres talajművelés és műtrágyabevitel nélkül az egész ágazat és a rá épülő élelmiszer-feldolgozás is lebénul; vagy mindenki árat emel sorban, egészen a boltok polcain lévő élelmiszerekig. Így lett az áremelkedések egyik motorja a műtrágya-árszédelgés, éppen az élelmiszerek árának gyors növekedésének forrása.
Megmagyarázhatatlan okokból egy ideje a talajművelés másik döntő költségének, a gázolaj árazásának is furcsa a gyakorlata. Európában mindenütt jóval olcsóbb a benzin, de nálunk mégis rendre drágább. Ez egy másik árfelhajtó tétel. Remélhetően a hatósági gázolajár kivezetése után vissza lehet térni a nemzetközileg bevett árképzési gyakorlathoz. A kormányzat a hazai forrású ügyekben hatóságként léphet fel. Ezt is teszi. Nehezebb a helyzet, amikor az infláció befele hömpölyög, amikor a „piac” csinálja. Itt nincs helye és lehetősége a hatósági ügyintézésnek, valamint ezek a védekezőműveletek sok pénzbe kerülnek. Alapvetően a forint árfolyamán keresztül lehet valamit elérni, és a bejövő inflációs nyomást mérsékelni.
Amikor spekulatív alapon támadják a forintot, a spekulánsok arra számítanak, hogy egyes hazai forinttulajdonosok bepánikolnak, és forinteladásba kezdenek. Ezzel is növelik a spekulánsok jövőbeli potenciális hasznát. Jól irányzott forintvásárlással a jegybank ennek elejét veheti, de ez sincs ingyen. Nagyon kell vigyázni a diszkrét ügykezelésre is, mert a szivárogtatás romba döntheti az egész tranzakciót. Globalista időkben éppen az ilyen intervenciók voltak a legjobb haszonszerzési lehetőségek a külföldi érdekeltek és hazai szivárogtatók együttműködése révén. Ezek voltak az úgynevezett vérbeli bennfentes üzletek. Legutóbb 2003-ban volt ebben része az országnak.
További lehetőség a forint kamatszintjének emelése. Nem nehéz belátni, hogy ez is sokba kerül, hiszen a magasabb kamatok a felvett hitelek révén azonnali költségtöbbletként jelentkeznek. Rövidebb távra a kamatemelések javíthatják az árfolyamot, de nemsokára hatásuk jelentkezik az árakban. Nem becsülöm le a kormányzati inflációellenes lépések hatását, különösen, amikor a hazai keletkezésű inflációs elemeket érintik, ám hosszú távra a megoldás a nemzetközi inflációs körkép javulása. Javulás a hazai versenyképesség növelése révén is elérhető. Globalista barátaink kormányzatai alatt alacsony nemzetközi infláció esetén is negatív hazai inflációs rekordok dőltek meg. Általános európai árapály (két százalék körüli árnövekedés) esetén nálunk mégis dühöngtek a két számjegyű áremelkedések. Ez nem zavarja a globalista liberálisokat abban, hogy most leckét adjanak inflációkezelésből és főként, hogy előcsalogassák az emberek inflációval kapcsolatos múltbeli rémálmait.
A szerző közgazdász
Borítókép: illusztráció (Fotó: MTVA/Bizományosi: Faludi Imre)
