Kormányával egy napon, december nyolcadikán tette le hivatali esküjét a kilencedik német szövetségi kancellár, Olaf Scholz, akitől politikai pályafutásának ismeretében a nemzeti, konzervatív, keresztény elveket valló oldal (előzetes latolgatások szerint) nem sok jóra számíthat se német földön, se külföldön. Ez azonban a jövő zenéje, így hát hiba volna elsietve ítélkezni. Egyelőre maradjunk magánál a beiktatásnál, valamint az eskünél, amely kétségtelenül rendhagyónak bizonyult, és amellyel kapcsolatban számos, tisztázásra szoruló mendemonda is szárnyra kelt.
Először is tény, hogy a választási kampányban tett ígéretének megfelelően Scholz kihagyta a rövid esküszöveget megerősítő vallásos záróformulát: Isten engem úgy segéljen! („So wahr mir Gott helfe.”) Ám az nem igaz, hogy ezt a szentségtörést elsőnek követte volna el a szövetségi kancellárok sorában. A második ciklusa végén megbukott, szintén szociáldemokrata Gerhard Schröder ugyanezt tette, méghozzá kétszer is, 1998-ban és 2002-ben. Csakhogy akkoriban itt Magyarországon még nem figyeltek annyira oda a német belpolitikára. A további hét előd közül az ugyancsak szociáldemokrata Willy Brandt és Helmut Schmidt, továbbá a kereszténydemokrata Konrad Adenauer, Ludwig Erhard, Kurt Georg Kiesinger, Helmut Kohl, sőt Angela Merkel is magától értetődő természetességgel tett fogadalmat hivatalba lépésekor a szakrális dimenzióra. A teljes igazság kedvéért azt is meg kell említeni, hogy a német alaptörvény hivatalos esküszövegében szerepel ugyan az ominózus mondat, amelynek elmondásáról vagy elhagyásáról azonban (az 56. cikkely második bekezdése alapján) az eskütevő világnézetétől és meggyőződésétől függően szabadon dönthet.
Isten nevének mellőzésében tehát Schröder pillanatnyilag 2-1-re vezet, azaz Scholznak van még hová „fejlődnie”… Egy dologban viszont már vitathatatlanul nála az előny. Tudniillik ő az első felekezeten kívüli német kancellár, ami sok mindent elárul már-már szélsőségesen balos világnézetéről. Saját elmondása szerint két fivéréhez hasonlóan evangélikusnak keresztelték Hamburgban, majd később ugyanitt konfirmált is, ám felnőttkorában kilépett az egyházból. Persze a XXI. században réges-rég nem újdonság az ateizmus, és dőreség lenne minden további nélkül elvárni egy európai nagyhatalom állami vezetőjétől a vallásosságot. A nagyobb baj az, hogy az egész jelenségből politikai tőkét lehet kovácsolni azoknak a tömegeknek a megnyerésére, amelyek a hiteltelenné lett német katolikus és evangélikus egyházból kiábrándulva, mindenféle szakrális és magasabb rendű eszmény nélkül erkölcsileg légüres térben lebegnek.
