Cleaver ugyanakkor egy valós jelenségre tapintott rá, a gender témájára, ami a nyelvi rétegeket és a nyelvtudományt, így a kultúrát is alapvetően érinti, ami egyre inkább meghatározza a nyugati közbeszédet. Egyrészt az egyre gyorsuló és már-már fantasztikus eredményeket produkáló, a szingularitás jegyeit mutató tudományos (bio)technológiai eredményeknek, másrészt pedig a különböző „felszabadítási” mozgalmaknak köszönhetően megjelent egy új jelenség az angolszász országokban. Ennek lényege, hogy az emberi test és a nemiség egyéni döntés alapján átalakíthatóvá, illetve a különböző kisebbségekkel kapcsolatos kommunikáció (nyelvezet) „politikailag korrekté” vált, különböző többletidentitásokhoz megnyitva az utat. Ennek egyik eredője lehetett talán a mesterségesen átszabott szilikoncsodák megjelenése az 1980-as években a Playboy oldalain, illetve még régebbről először a vallási, majd az etnikai csoportok után a nők és a fogyatékkal élők csoportjainak, végezetül újabban az LMBTQ-közösségekhez tartozó emberek megkülönböztetésének felszámolását célzó mozgalmak zászlóbontása.

Most – úgy tűnik – a nemváltoztatáson van a sor. Tekintsünk most el a biológiától egy pillanatra, és vizsgálódjunk kulturális szinten, mert a nem, különösen azoknak, akik kizárólag egy társadalmi konstrukciónak tekintik, valójában kulturális kérdés, amelynek pedig egyik legfontosabb megnyilvánulása a nyelv. Ebből a szempontból tulajdonképpen érthető is a genderszakértők javaslata, miszerint az angol nyelvben a he/she névmások „zavarók” és „diszkriminálók”, hiszen a biológiai nemre utalnak, következésképp hátrányosan megkülönböztetnek, főleg, ha az illető más neműként tekint magára, lásd: például férfitestben nőként éli meg az életét, és eszerint kívánja a hivatalos iratokban is megjeleníteni a személyiségét, egyre több helyen tekintet nélkül arra, hogy történt-e nemátalakító műtét vagy sem.

Mégis mit kezdjünk ezzel a jelenséggel mi, magyarok? Nos, jelentem, mi már legalább az államalapítás óta hivatalosan egy olyan nyelvet beszélünk, ami nem ismeri a nemeket, így diszkriminálni sem tud ezen az alapon. Persze, jöhet a kontra, hogy a foglalkozásoknál hozzátesszük a „nő” toldalékot, ami már „megalázó”, hiszen utalunk az illető biológiai nemére, következésképp az alávetettebb helyzetére is. Nos, jelentem, hogy Magyarországon évről évre több diplomás nő végez, mint férfi, és a magyarban a foglalkozásoknak sincs önmagában neme: ügyintéző, hallgató, programozó, a „nőt” a foglalkozásoknál toldalékként tesszük hozzá, mintegy identitásbeli többletként. (Természetesen vannak szavaink, amelyek hordozzák a nemiséget: nővér – de ez egy külön témát ér meg.) Mellesleg hazánkban – tizedikként a világon – a nőknek előbb volt szavazati joguk, mint a legtöbb nyugat-európai országban. Mint ahogy vezetőmenedzser hölgyből is több van nálunk arányaiban, mint például az Egyesült Királyságban, az Egyesült Államokban vagy bármelyik nyugat-európai országban, megelőzve a svédeket is.

Egy érdekes történelmi előzményt is fel lehet hozni arra, hogy a magyar nyelv „gendersemlegessége” mellett a magyar jog már évszázadokkal ezelőtt is rendkívül észszerű és „progresszív” volt, hiszen a biológiai nemet – a korát megelőző módon – nem tartotta akadálynak. Ez pedig a XIV. században kialakult úgynevezett fiúsítási intézmény, amely azt jelentette, hogy női örökös esetén a jog fikcióval élt, vagyis úgy tekintette a lányt, mintha férfi lett volna, megelőzendő az, hogy fiúörökös híján a családi vagyon idegen kezekbe kerüljön, elismerve azt, hogy nem fair, hogy valaki csak azért örököljön kevesebbet vagy egyáltalán nem, mert nőnek született. Megjegyzem, hogy a polgári házasság, ahol egy férfi és egy nő egyenrangú félként jelenik meg, szintén nagy újítása volt kereszténységnek, hiszen a görög és római kultúrák egyértelműen férfiközpontú (pater familias) szabályai a nők súlyos korlátozását jelentette, és tagadta a nők választási szabadságát is.

Mondhatjuk tehát, hogy magyar állam karaktere, fontos sajátossága, hogy a nyelv és a jog nem vagy jóval kevésbé diszkriminál, mint a genderlázban égő nyugat-európai országokban. Pontosan ezért nem kellene a nyugati útra lépni, ahol már a férfiak is lehetnek nők, és ezáltal a különböző kvótáknál (foglalkoztatás) vagy kategóriákban (sport) ismét és ténylegesen diszkriminálhatják a született nőket, visszaélve azzal, hogy a fizikai adottságaik eltérőek, megfosztva őket a tisztességes verseny lehetőségétől az élet egyre több területén.

Végezetül az, hogy az Európai Bizottságba a máltai baloldal által delegált biztos, Helena Dalli épp abból az országból érkezett, amely az egyetlen olyan az EU-tagállam, ahol a katolicizmus államvallás, nos, az több mint elgondolkodtató – és egy figyelmeztető jel is egyben. A friss német koalíciós szerződésben már négy szülője is lehetne a gyermeknek – ez lényegében a meleg és leszbikus párok közös gyermeknevelésének jogi elismerését vetíti előre. Ez egyébként logikus is, hiszen ha a melegházasság legális, akkor semmi akadálya nem lehet a többnejűség mintájára a poligámiának se, ugyanis a melegházasság intézményének sem volt meg a történelmi alapja és hagyománya a görög–római és keresztény tradíciók alapján, és két főre leszűkíteni a házasságot ugyancsak diszkriminatívnak tekintendő ebben a kontextusban. Ez lényegében az Európa teljes keresztény alapjának felszámolását jelentő irányba történő elmozdulást jelenti a gendersemlegesség elérése érdekében.

Ezért nemcsak a magyar nyelvvel lehetne megismerkedni külföldön, hanem az ezeréves keresztény, magyar történelemmel is, hátha maradt még idő arra, hogy egy olyan jövőben éljünk, ahol mindenki egyenlő a maga különlegességével egy fenntartható, biztonságos, az emberi méltóságot és a biológiai valóságot is figyelembe vevő társadalomban.

A szerző miniszteri biztos, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem tudományos főmunkatársa

Borítókép: a norvég állami posta reklámjában egy férfival csókolózó Mikulás (Fotó: YouTube)