Mi a kiút ebből a kilátástalanságból? Hogyan térítsük meg, vezessük jó útra a hazánkban élő maradványmagyarságot? Tudatosan írom így, hogy hazánkban élő, mert a szórványmagyarság csak átmeneti lehet. Három-négy generáció alatt az Amerikában, Ausztráliában és a világ többi részén élő magyarság sajnos óhatatlanul el fog tűnni, kihalásra van ítélve. Nincs az a pénzforrás vagy akarat, ami képes lenne magyarként megőrizni őket. Ismerjük a régi cinikus angolszász mondást az olvasztótégellyel kapcsolatban: ez itt az én tégelyem, a beolvadás a te dolgod, habár a végzet előbb-utóbb úgyis utolér.

Az egyetlen eszköz a külhoni magyarság beolvadásának elodázására az anyanyelv ismerete és ápolása. Márai Sándor sírva fakadt San Diegóban, amikor unokái előadták neki születésnapja alkalmából az ismert dalt: „Az a szép, az a szép, akinek a szeme kék”, amit örökbefogadott fia és felesége tanított be nekik. De nem azért sírt, mert meghatódott, hanem mert akkor jött rá, hogy kihalásra vagyunk ítélve a világ túlsó oldalán. A fülbemászó nótát ugyanis erős amerikai akcentussal énekelték az Amerikában született unokák: Azs a sép, azs a sép, akinék a seme khék… Komoly katarzis lehetett Márainak e pillanatban annak elfogadása, hogy saját vére évtizedeken belül ellenállás nélkül beleolvadhat az amerikai kevert társadalom önazonosság nélküli nihiljébe.

A határon túli magyarságban erősebb fennmaradási ösztön lakozik, ők még bírnák pár generációval tovább, de az el- és kivándorlás őket is megtizedeli. Azt kellene valahogy lelassítani, megakadályozni. Talán csak a környező országok magyarlakta területeinek gazdasági fellendülése segíthet abban, hogy az őshonos magyarok szülőföldjükön megmaradjanak. De magyarságunk és nemzeti kultúránk elapadását ez is csak átmenetileg lassíthatja.

Márai úgy vélekedett: meg kell tanulnunk egyedül maradni, mert az egyedüllét az egyetlen dolog, ami egészséges szellemiségünket ápolja és ezáltal a beolvadás konformizmusát képesek vagyunk elkerülni. Naponta egy-két órát jó egyedül sétálni, csodálni a természetet, érezni azt a harmóniát, amit a magyar táj és a minket körülölelő élővilág színes, dalos egyvelege kínál. Kivel, kikkel szeretnék a továbbiakban együttműködni, kapcsolatot ápolni életem érettebb, későbbi szakaszában? Csak azokkal, akik értéket jelenítenek meg számomra, és belesimulnak gondolkodásomba. Már kerülöm a konfliktust, a feszültséget. Nem szeretek beleállni egy-egy vitába. Senkit nem akarok semmiről meg­győzni. Az ember előbb-utóbb nyugalomra és közhelyekre vágyik. Beülni egy lombos vén diófa alá és a tihanyi Belső-tó madárvilágát csodálni egy habos kávé társaságában. És közben mosolygós arcokkal érintkezni, barátságos szavakat hallani.

Advent és karácsony számomra a számvetés, az emlékezés időszaka.

Szüleim, nagyszüleim emléke bennem él. Szeretnék velük kirándulni még egyszer a Balaton körül. Kilátogatni az Adriára, a Magas-Tátrába. De ez ma már nem lehetséges. Mit szeretnél karácsonyra? – hangzott el gyerekkoromban a kérdés. Piko villanyvasutat, magnót, bőrkesztyűt, asztalifocit, órát, autós kvartettet. És sok szaloncukrot, finom süteményeket, mindezt angyalhajjal tetézve. Ma már lényegében egy dolgot szeretnék, de azt nagyon: visszatekerni az időt. Tehát a lehetetlent kérem. Szeretném, ha Jenő nagyapámmal a Karolina úti kápolnában – ahol ő orgonált – a karácsonyi misén ismét a Mennyből az angyalt énekelhetném. Szeretnék belekóstolni anyám frissen sütött bejglijébe és hókiflijébe. Szeretném a Margit körúti ferencesek templomában a Stabat matert énekelni Tamása Alajos karnagyunk vezényletével. Szeretnék apámmal a Keleti Károly utcai kápolnába elmenni az éjféli szentmisére.

Ezen túlmenően szeretnék a Marczibányi téren vagy a Felvinci úton osztálytársaimmal szánkózni, ahogy ezt régen tettük. Majd szenteste és szilveszter között szeretnék Bunci nagyanyámhoz átmenni Óbudára a csokoládés pudingját elfogyasztani és az ovális asztalon pingpongozni vele. Szeretnék Balatonfüreden a Lipták-házban Gabus nagybátyámék társaságában lenni. Szeretnék régi barátaimmal egy jót korcsolyázni a Városligetben vagy a Balaton befagyott jegén. Vagy Józsa nagypapához átmenni a Vám utcai lakására, hogy hallgathassam régi tengerésztörténeteit. És persze szeretnék még egyszer a kislányommal az úszómedencében játszani, labdázni Alexandriában, Virginiában, és a Potomac folyó partján sétálgatni, ahogy ezt tettük a 90-es években. De villanyvasutat, magnót, bőrkesztyűt, asztalifocit, órát, vagy autós kvartettet már nem szeretnék.

Ezenkívül titkon szeretném, ha hazánkban hosszan tartó béke lenne, és az emberek gyakrabban megölelnék egymást. Túl naiv gondolat? Ha sokan szeretnénk ugyanezt, talán megvalósítható ez az ambiciózus elképzelés is. Illyés Gyula, általa családunknak dedikált Szellem és erőszak című könyvében talált soraival zárom ez évi utolsó publicisztikámat: „A múlt szigorú vizsgálata, a félreértések tisztázása a hitnek nyit utat. Segít tényekkel eloszlatni, mindörökre, az egykori jóslatok borúlátását. Ősi hiedelem, hogy az állhatatos szembenézés az oroszlánnal a fenevadat meghátrálásra készteti. Hitem, hogy az emberiségre pirkadás jön.”

A szerző volt amerikai köztisztviselő, publicista

Borítókép: Illusztráció (Fotó: Pixabay)