A külvilágban elszaladt energiaárak ellenére idehaza szobáink szolidan be vannak fűtve, és a karácsonyi égőkkel sem kell spórolni majd. Mégsem vagyunk teljesen elégedettek. Kissé kedvetlenül, a nappali sarkából a képernyőt bámulva olyan érzésünk támad, mint az elítéltnek, aki épp most kezdi téli fegyházbüntetését. Három hónapot kaptunk, talán kibírjuk tavaszig.

A magyar nemzet hű zászlóvivői azonban télen is aktívak maradnak. A kandalló mellett, kávéházakban, borpincékben szervezkednek, vagy a digitális térben építik vissza apránként, amit évszázadok alatt próbáltak elvenni tőlünk. Hibáztunk is alkalomadtán, ezt el kell ismernünk. Gyakran rossz lóra tettünk szövetségeseink megválasztásakor, naivak voltunk, makacsul bizonygattuk a vesztes fél igazát. Mert egy nemzet lassan nő fel, habár nekünk erre már lett volna időnk az évszázadok során. De mi mégis nemzet maradtunk.

Nemzetközi összehasonlításban az amerikaiak szétforgácsolódtak, már nem funkcionálnak nemzetként. A németek szinte feladták önazonosságukat, vegyes házasságokról ábrándoznak, és közben lekapcsolják a fűtést. A franciák már a nyugdíjhatáron vannak, hátradőlnek, nem ágálnak már olyan hevülettel, mint régen. Az angolok önámítók, pojácaságuk vegyül az önmegsemmisítő kevert társadalomépítés birodalmi végjátékával.

A belgák soha nem is léteztek, nekik nincs mit feladniuk. Amíg a minimálbér feléjük több mint havi 600 ezer forint (Luxemburgban közel egymillió), ők nem fognak sem a migráció káros következményei, sem a családok hagyományos egységének felbomlása miatt aggódni. A Benelux államok lakossága Európa honfoglaló őslakosságának maradványnépei, amelyek egyfajta melléktermékként jöttek létre az évszázadok során, valódi nemzettudattal egyik sem rendelkezik.

Az orosz nép időtlen, senkinek nem akar megfelelni, csakúgy, mint a lengyelek és a magyarok. Ez az, amit Brüsszel a mai napig nem ért. Hogy a magunkfajták szabadság iránti ragaszkodása és túlélési ösztöne magas hőfokon izzik az ő langyos és önfeladó habitusukkal szemben. A volt szovjet szatellitországoknak úgy kell egy újabb külső irányító központ, mint púp a hátukra. Ezek a nemzetek jelenleg történelmük talán legkívánatosabb, legígéretesebb, szuverén időszakát élik. És ezt senki nem veheti el tőlük, hiába a globalista nyomásgyakorlás, a brüsszeli zsarolás, a jogállamisági dez­információ és a fake news mantra.

Mert a barbárok uralmát idővel egyfajta bizánci időszak követi. A nyers erőszakot és hódítást egy túlfinomodott, végeláthatatlanul romlott és mesterkélt korszak váltja fel. Ez az időszak a mai nyugati társadalmakat jellemzi. Ami reménykeltő, hogy nagy ritkán kiválik közülünk egy kiemelkedő vezetői képességekkel rendelkező egyéniség, aki képes nevelő szándékkal összehangolni a hódító birodalmi ösztönöket a nemzeti öntudattal, mindezt a törvényes rend szigorával és hatékony gazdasági fejlődéssel párosítva. Ilyenkor optimális fordulatszámon duruzsol egy társadalom, de ezek ritka és történelmi távlatokban nézve nem igazán tartós időszakok egy nemzet történelmében.

Más megfogalmazásban, aki nézte már távcsővel a csillagos égboltot, ismerheti azt az érzést, amikor egy előkelő és csodálatos csillag méltóságteljes ragyogással beúszik a távcső látóterébe. A nemzeteknek is vannak ilyen emelkedett pillanatai. A világűr rendje találkozik ilyenkor egy nép belső igényei­vel és hajlandóságaival, és ez a földöntúli találkozás reménnyel tölti meg a kis nemzetek horizontját.

John Donne angol költő 1624-ben a következőket írta No man is an Island című művében: „Egy ember sem tekinthető egy elszigetelt egységnek önmagában; minden ember az egésznek a része; ha egy törmeléket elmos a tenger, Európa is kevesebb lesz… Bármely ember halála engem is kevesebbé tesz, mert az emberiség része vagyok. Így soha ne kérdezzétek, hogy a harang kiért szól; hiszen az mindannyiunkért szól.”

Számos közkedvelt színészt, zenészt, sportolót, közszereplőt veszítettünk el az elmúlt másfél év során. Szeretettel emlékezünk Törőcsik Marira, Balázs Fecóra, Benkő Lászlóra, Bergendy Istvánra, Gesztesi Károlyra, Wichmann Tamásra, Benedek Tiborra, Kárpáti Györgyre, Oszter Sándorra, Mádl Dalmára, Venczel Verára, Csűrös Karolára és Kóbor Jánosra. És persze külföldön Fülöp hercegre, Christopher Plummerre, Jean-­Paul Belmondóra, Charlie Wattsra és a többiekre, akiket most nem tudok megemlíteni.

A hétköznapi embernek ilyenkor úgy tűnik, elege van a vitából és a ribillióból, ami nem más, mint kíméletlen kakaskodás a hatalomszerzés szemétdombján. Így az év vége felé tehát lecsendesedik minden. A városok és falvak lakói már nem perlekednek annyit, mint az év többi részében. A családok kissé begubóznak, várják a karácsonyi csodát és az újévet. Több a harangszó ilyenkor, élénkebbek az illatok.

Máraihoz folyamodok, hogy kikerekítsem ezt a gondolatmenetet. „A levegő éjszaka megszelídült, mintha a világ megértette volna, hogy haraggal nem lehet semmit elintézni. Az ember megbékül, és akkor csend lesz.”

Itt a Balatonnál valahol egy körhinta verklijének zenéje szól a távolban. Valaki mosolyogva ránk köszön a tóparti vendéglőben. Örülhetünk, hogy egy pillanatra még nyugalom és béke honol a világban. Áldott, békés karácsonyt és boldog új évet, Magyarország!

A szerző volt amerikai köztisztviselő, publicista

Borítókép: illusztráció (Fotó: Pixabay)