Lapunk december 29-i számában megjelent, A globalizáció halálos méreg című cikkemben arról írtam, hogy az elmúlt negyedszázadban felborult az egyensúly a nemzetállamok működését meghatározó három legnagyobb szféra, a piac, az állam és a társadalom között. Leírtam, hogy a neoliberalizmus uralkodóvá vált eszméjének segítségével a mára globálissá vált piac veszi-vette át a meghatározó szerepet egyre több helyen és szférában az államtól, mintegy annak helyébe lép; ezáltal a közjó és a társadalmi szféra közösségi érdekei nagymértékben háttérbe szorulnak.
Továbbá felhívtam a figyelmet arra is, hogy a demokrácia is alárendelődik a globális piac irányításának. Márpedig a jó államhoz és a jó kormányzáshoz nemzetállami szuverenitás, szabad választások, önálló gazdaságpolitika és természetesen demokratikus jogállam kell, ám mindezeket veszélyezteti a globális piac – ami már nem lokális, „nemzeti” piac, hanem nemzetközi, nemzetállamok feletti.
Az év végi elméleti összegzést folytatva és befejezve, ezúttal arra térnék ki, hogy a fenti, tektonikus erejű politikai-társadalmi változások leírása a politikatudomány számára is óriási kihívás, mert túl kell lépnünk a XX. században megismert, hagyományos fogalmakon annak megértéséhez, hogy mi történik velünk a XXI. században. Ebből a szempontból a politológia egyik klasszikus fogalmát, a törésvonalat (angolul: cleavage) kell újraértelmeznünk, illetve továbbgondolnunk: mennyire megfelelő még ez a fogalom – mely napi szintű elemzésekben, sőt híradásokban is jelen van – a legújabb konfliktusok megértéséhez?
S. M. Lipset amerikai és S. Rokkan norvég politológusok, a fogalom klasszikus megalkotói alapján a törésvonalak egy adott országon, nemzetállamon belüli konfliktusokról szóltak, legyen az a munka és a tőke, az ipar és az agrárium érdekütközései, valamint egyes vallási, felekezeti, illetve etnikai-nemzetiségi ellentétek. A globalizmus és a szuverenitás XXI. századi törésvonala viszont túllép a nemzeti-nemzetállami kereteken, s az alapvető alrendszerek – piac, állam, társadalom – működésének alapjait rengeti meg. A globalista elit víziója ugyanis új világberendezkedés, új világlátás és életforma. Ezért nem alaptalan azt állítani, hogy a nézetbeli különbségek és konfliktusok globalisták és szuverenisták között nem pusztán ideológiai, értékrendi vitákról szólnak (persze arról is), ez több annál: itt világok, világmodellek összecsapásáról van szó.
Lipset–Rokkan-i értelemben törésvonalról akkor beszélhetünk, ha a szemben álló csoportok, miliők, közösségek alapvető érdek- és értékbeli ellentéteik ellenére a piac-állam-társadalom évszázadok alatt létrejött és rögzült intézményi keretezésében (framing) kívánják megvívni a politikai csatáikat, beleértve ebbe a nemzetállami, területi kereteket, az állam szuverenitását, a piac autonómiáját, a civil társadalom közösségi terepeit, a demokratikus választások legitimitását stb. Vagyis politikai vitáikat és küzdelmeiket e kereteken belül, azt nem feldúlva és megsemmisítve kívánják megvívni, tiszteletben tartva az így fennálló játékszabályokat. A globalista és a szuverenista tábor közötti törésvonal esetében viszont a tét éppen a hagyományos piac-állam-társadalom hármasságának megmaradása vagy megszűnése, feloldása egy nagyobb egységben – ezért az a javaslatom, hogy ebben a XXI. századi konfliktusban helyesebb törésvonal helyett hasadásról (fission) beszélni. Hasadásról két világ, két világmodell között, amelyben az egyik a bejáratott, ismert, működőképes világ, a másik pedig egy vizionált, legfeljebb foltokban látható, ismeretlen és kiszámíthatatlan világ, amelyről igazán senkinek nincs releváns tapasztalata, csak véleménye, illetve a liberálisoknak főleg víziója.
Mindez alapvetően érinti a demokratikus intézményrendszert is: amennyiben ugyanis nem törésvonal, hanem hasadás áll fenn a két világlátás között, az azzal a következménnyel jár, hogy a hagyományos létmód kereteit felrúgni kívánó globalista elit a demokráciát is csak a saját keretezésébe beleférő irányzatok, politikai és társadalmi csoportok részvételével tudja elképzelni. Amikor Soros György és hálózata a magyar kormány megbüntetésére és ellehetetlenítésére törekszik, illetve amikor Lengyelországtól egészen Észak-Macedóniáig a globalista, a nyílt társadalom eszméjének elkötelezett politikusokat, pártokat igyekszik válogatott eszközökkel hatalomra juttatni, akkor valójában ennek a kirekesztő és kiszorító pressziónak vagyunk a szemtanúi.
Másképpen szólva a globalisták részéről nem pusztán a győzelem és a kormányzati hatalom megszerzése a tét az aktuális választásokon, hanem az eszköz olyan állapotok létrehozására, amelyben a szuverenisták tartósan kiszorulnak a politikai életből és a demokrácia intézményei közül is. (Példaként említhető Gyurcsány Ferenc megjegyzése arról, hogy Vidnyánszky Attila rendező és társai, tágabban a nemzeti és konzervatív oldal meghatározó emberei „földönfutók” lesznek, példa erre Fleck Zoltán felvetése, hogy a baloldal győzelme esetén a jogállamiságot rövid időre fel kell majd függeszteni, illetve Fekete-Győr András kijelentése, hogy itt nem kormányváltásról, hanem rendszer-, sőt korszakváltásról van szó, az országot „fideszteleníteni” kell, s Orbán Viktor ez esetben örökre elutazik Keletre, tehát kiiktatódik a rendszerből.) A globalisták így „saját demokráciát” építenének maguknak, amelyben már csak a globalizmuson-liberalizmuson belüli árnyalatok és alirányzatok vívhatnának egymással küzdelmet – ha egyáltalán ez komolyan vehető politikai küzdelem lenne, s nem pusztán bábszínház a globális elit rendezésében, a világhatalom igazolhatóságának érdekében. (Hiszen a demokráciát mint széles körben elfogadott fogalmat nem könnyű lecserélni a political correcttel vagy a genderelmélettel, így egy ideig még használniuk kellene.)
Összegezve: az a veszély áll fenn a XXI. században, hogy széthasad a piac-állam-társadalom hagyományos, klasszikusnak mondható rendje és egysége, a demokráciában eddig pusztán „csak” szemben álló felek különválnak egymástól, s a globalista elit által vezetett tábor vagy inkább „világ” nem ismeri el legitim szereplőknek a szuverenistákat, nemzetieket és konzervatívokat (miközben utóbbiak ezt sohasem teszik a globalistákkal). Ezáltal viszont a politikai csatáknak keretet adó demokrácia elveszíti relevanciáját, nem lesz a továbbiakban a hatalom megszerzésének legitim, elfogadott terepe, mely a népakaratot tükrözi vissza a dolog legmélyebb értelmében.
Ennek következtében viszont visszajuthatunk azokhoz a predemokratikus állapotokhoz, amelyek jelen korunkban is megfigyelhetők például Afrika nagy részén, ahol a parlamenti és egyéb helyi választások pusztán a széthasadt törzsek, etnikumok, vallási és katonai csoportok, elitek, diktátorok és diktátorjelöltek közötti tartós háborúk egy-egy szakaszát jelentik, sokszor nem is a legfontosabbat más harci eszközök alkalmazása mellett. Arról nem is beszélve, hogy itt a vesztes felek általában nem ismerik el a választási eredményeket legitimnek, csalást, korrupciót kiáltanak, és puccsal próbálják megdönteni az aktuális uralkodót. Vagyis a demokrácia innentől már nem a hatalom forrása a népszuverenitás alapján, hanem a politikai hasadások mentén zajló élet-halál küzdelmek egy állomása, eszköze sok más harci forma mellett.
A világok közötti hasadás tehát azzal a végeredménnyel járhat, hogy a demokrácia intézményei jelentőségüket, méltóságukat és tekintélyüket vesztik. Mindez annak a következménye, hogy a globalista-liberális tábor – szemben a szuverenistákkal – egyszerűen nem fogadja el egyenrangúnak a másik oldal létmódját és világlátását, s ezért végső soron annak kirekesztését, megsemmisítését tűzte ki célul – ez pedig aláássa a demokrácia intézményeit.
Ezért mondható az, hogy amennyiben a szuverenista tábor meg akarja védeni a demokráciát a XXI. században, vállalnia kell a politikai háborút a globalista hálózatok világátalakító terveivel és törekvéseivel szemben. Tennie kell ezt saját önmérséklete, visszafogottsága és a harctól való ódzkodása ellenére is, tennie kell saját létmódjának megvédése és az utánunk jövő generációk, saját gyermekeink és unokáink jövője érdekében.
A második világháborúban az egyik szövetséges tábornokot egyszer azzal vádolták, hogy a seregen belül nem érvényesül a demokrácia, amire ő azt válaszolta: mi most itt a demokráciát nem gyakoroljuk, hanem védjük. Mi, szuverenisták még ennél is bonyolultabb kihívás előtt állunk: úgy kell megvédenünk a demokráciát kőkemény módszerekkel – a galambok szelídségével ugyan, de most inkább a kígyók okosságával –, hogy közben még gyakoroljuk is a demokráciát.
A szerző politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója
Borítókép: Szögesdrót kerítéssel védik az Európai Központi Bank (EKB) székházát a Blockupy nevű globalizációellenes mozgalom aktivistáitól Frankfurt belvárosában 2013. június elsején (Fotó: MTI/EPA/Fredrik von Erichsen)
