Mikortól is számíthatjuk a kommunizmus magyarországi áldozatait? – tehetjük fel a kérdést. Ha jogszabály alapján keresünk, akkor 1947-től, mivel a magyar parlament 2000. június 13-án hozott – és 2000. június 16-án hatályosult – országgyűlési határozatban mondta ki, hogy február 25-ét a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapjává nyilvánítja. (Nem tudom, hogy az 1918. november 24-én alakult Kommunisták Magyarországi Pártja – később számos néven működő – utódpártjának tagjai vagy más pártokban aktív, kommunista felmenőkkel bőven rendelkezők miként szavaztak akkor, de gyanítom, egyetértettek az előterjesztéssel.)
De miért is február 25.? Mert 1947-ben ezen a napon tartóztatták le a Magyarországon akkor még jogszerűen működő szovjet hatóságok „illetékesei” Kovács Bélát, a Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párt főtitkárát, volt földművelődésügyi minisztert, a magyar Nemzetgyűlés képviselőjét. Kovács Béla letartóztatásának, majd később a Szovjetunióba történt elhurcolása és ottani 25 évi szabadságvesztésre ítélésének a demokráciában és az „oroszok kivonulásában” reménykedők előtt is világossá kellett tennie, kié is Magyarországon a tényleges hatalom, kik döntenek a nemzet sorsáról.
A Párizsban a magyar kormány képviselői által 1947. február 10-én aláírt békeszerződés – amelyet nyugodtan nevezhetünk második Trianonnak – még nem hatályosult. (Csak 1947. szeptember 15-én!) A szovjet Vörös Hadsereg megszálló csapatai és a szovjetek által elnökölt Szövetséges Ellenőrző Bizottság jóváhagyása/hozzájárulása nélkül nem történhettek érdemi dolgok az akkor nevében már Magyar Köztársaságban. Az a remény, amely 1944–1945 fordulóján sokakban megfogalmazódott – önálló, független, demokratikus Magyarország – elszállt. Egyértelművé vált, hogy a megszálló hatóságok minden támogatását élvező Magyar Kommunista Párt igényei, elvárásai szerint alakulnak a dolgok. A magyarországi kommunista vezetők tekintetüket pedig Moszkvára irányították – és 1989-ig oda is szegezték – az alkalmi kikacsintgatások ellenére is.
A sztálini Szovjetunió élt a számára Teheránban, Jaltában és Potsdamban a nyugati szövetségesek által megadott lehetőségekkel. Európa keleti felén és közepén Sztálin mondta meg, mi és miként történhet, és az ellen nem volt apelláta.
Voltak, akik ezt már 1945-ben is felismerték, mert volt ismeretük és tapasztalatuk a kommunizmusról – vagy ahogy egykoron mondták: a bolsevizmusról (1919. március 21.–augusztus 1.) – és ennek a birtokában próbáltak meg tenni valamit. A demokratikusnak tekinthető – mert valóban az volt – 1945. november 4-i nemzetgyűlési választások eredménye alapján lehetett volna Magyarországnak demokratikus, polgári kormányzata is, ha a szavazói akarat alapján áll fel a kormány. A Szövetséges Ellenőrző Bizottság szovjet vezetője, Vorosilov tábornagy azonban másként látta a dolgot. S csodák csodája: az ő elképzelése vált valósággá.
1947-re más sok százan vannak ítélettel vagy anélkül fogházban, börtönben, fegyházban – számos esetben koncepciós perek elítéltjeiként – avagy rendőrhatósági őrizetben, azaz internálótáborban. Veress Lajos, Donáth György, András Sándor, Arany Bálint, Bilkei Pap Zoltán, katonák, diákok, kereskedők, politikusok, művészek, parasztok, munkások, és a sor hosszan lenne folytatható.
Egy 1945-ben, a Budapesti Gyűjtőfogházban vezetni kezdett emlékkönyvben – melynek tulajdonosa Bajay László tizenöt év szabadságvesztésre ítélt főhadnagy volt – üzenetek vannak. Üzenetek a négy év szabadságvesztésre ítélt Tassy Ferenctől, a halálra ítélt és kivégzett Donáth Györgytől, a halálra ítélt, de később szabadságvesztést kapó Veress Lajostól, András Sándortól, és sokan másoktól.
Az 1539-es számú elítélt – Borza József – 1947. július 7-én a következőket írta az emlékkönyvbe: „Bajtárs, ne félj a szenvedéstől és megpróbáltatástól, mert ezek tűzében edződik acélossá a férfiúi jellem, csiszolódik értékes gyémánttá a lélek. Ne feledd, hogy ezzel is, itt is a hazádat szolgálod! Bajtársi szeretettel Borza József 1539. Gyűjtőfogház, 1947. júl. 7.-én.”
Várkonyi István 1947. október 10-én ezen sorokkal gazdagította az emlékkönyv lapjait: „»A jog és törvény méltóságát arra használni, hogy magánsérelmet megbosszuljunk, nyílt bevallása gyöngeségünknek, gyávaságunknak és alacsony szellemünknek!« Ezt az örök igazságot Julius Caesar, a világtörténelem – kétségkívül – egyik legnagyobb államférfia mondta. 2000 évvel ezelőtt! Vajh, jönne el újra a klasszikus kor. Baráti szeretettel Várkonyi István. Bp. 1947. X. 10.”
A klasszikus kor nem jött el, de eljött a kommunista világ, amely keveseknek sok jót – hatalmat, gazdagságot –, míg másoknak a mindennapi megélhetésért való küzdelmet, anyagi ellehetetlenülést, vagyonvesztést, kiszolgáltatottságot és félelmet hozott. Csaknem ötven esztendő múltával valósulhatott meg az 1944–1945 fordulóján megfogalmazott álom, a független, önálló, demokratikus Magyarország, amelynek létrejöttéért nem kevesen áldozták az életüket 1945 és 1990 között.
Hogy ehhez a szabaddá váláshoz mennyit tett hozzá és hányakat segíthetett az igazságba vetett hit, nem tudom. Úgy vélem azonban, hogy az ugyancsak ezen emlékkönyvben olvasható, Széki Gábor elítélttől 1947. július 9-én megfogalmazottak erőt (is) adhattak és adhatnak ma is: „Igazán csak az tud tűrni, aki igazságban élt. Aki igazságban élt, az győzni fog.” Mert ahogy egy másik rab – az öt év szabadságvesztésre ítélt vitéz Nemerey Márton altábornagy – írta: „Aki mellett az igazság, az várhat…, és a szeretet győzni fog!”
A szerző egyetemi tanár, a Veritas Történetkutató Intézet és Levéltár főigazgatója
Borítókép: Katonai díszőr a kommunizmus áldozatainak emléknapja alkalmából tartott megemlékezésen a ferencvárosi Málenkij robot emlékhelyen 2020. február 24-én (Forrás: MTI/Mónus Márton)
