Mikortól is számíthatjuk a kommunizmus magyarországi áldozatait? – tehetjük fel a kérdést. Ha jogszabály alapján keresünk, akkor 1947-től, mivel a magyar parlament 2000. június 13-án hozott – és 2000. június 16-án hatályosult – országgyűlési határozatban mondta ki, hogy február 25-ét a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapjává nyilvánítja. (Nem tudom, hogy az 1918. november 24-én alakult Kommunisták Magyarországi Pártja – később számos néven működő – utódpártjának tagjai vagy más pártokban aktív, kommunista felmenőkkel bőven rendelkezők miként szavaztak akkor, de gyanítom, egyetértettek az előterjesztéssel.)
De miért is február 25.? Mert 1947-ben ezen a napon tartóztatták le a Magyarországon akkor még jogszerűen működő szovjet hatóságok „illetékesei” Kovács Bélát, a Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párt főtitkárát, volt földművelődésügyi minisztert, a magyar Nemzetgyűlés képviselőjét. Kovács Béla letartóztatásának, majd később a Szovjetunióba történt elhurcolása és ottani 25 évi szabadságvesztésre ítélésének a demokráciában és az „oroszok kivonulásában” reménykedők előtt is világossá kellett tennie, kié is Magyarországon a tényleges hatalom, kik döntenek a nemzet sorsáról.
A Párizsban a magyar kormány képviselői által 1947. február 10-én aláírt békeszerződés – amelyet nyugodtan nevezhetünk második Trianonnak – még nem hatályosult. (Csak 1947. szeptember 15-én!) A szovjet Vörös Hadsereg megszálló csapatai és a szovjetek által elnökölt Szövetséges Ellenőrző Bizottság jóváhagyása/hozzájárulása nélkül nem történhettek érdemi dolgok az akkor nevében már Magyar Köztársaságban. Az a remény, amely 1944–1945 fordulóján sokakban megfogalmazódott – önálló, független, demokratikus Magyarország – elszállt. Egyértelművé vált, hogy a megszálló hatóságok minden támogatását élvező Magyar Kommunista Párt igényei, elvárásai szerint alakulnak a dolgok. A magyarországi kommunista vezetők tekintetüket pedig Moszkvára irányították – és 1989-ig oda is szegezték – az alkalmi kikacsintgatások ellenére is.