Azt mondja egyik ismerősöm, hogy az áprilisi választásokon nem lenne jó, ha a nemzeti-keresztény tábor ismét kétharmaddal győzne. Szerinte ez nagyon próbára tenné a balliberális–globalista oldal tűrőképességét, s emiatt sok frusztrált baloldali lépne ki az állampolgári engedelmesség civilizált kereteiből. Ismerősöm ez esetben rendzavarásoktól tart. Úgy véli, ezek elkerülése végett elegendő lenne nekünk az egyszerű többség.
Ismerősöm azt is mondta, hogy egyik fiatal rokona csak azért szavazna a mai ellenzékre, mert a jelenlegi kormánypártok már régóta vannak hatalmon. Ez a jelenség is figyelemre méltó.
A mai fiatalok nem éltek a kommunista-szocialista diktatúra évtizedeiben, s közülük sokan talán nem is tulajdonítanak különösebb jelentőséget az idősebbek régi tapasztalatainak, sérelmeinek. Pedig ezek a sérelmek azokat is érintik, akiknek szüleit és nagyszüleit meghurcolta, tönkretette a letűnt diktatúra.
A kommunisták egykor rendszeresítették az osztályellenség, az osztályharc, az osztályidegen, a reakciós, a klerikális (a nagypolgárságra és a módosabb parasztságra kivetítve a burzsuj és a kulák) fogalmát. Származás alapján is megkülönböztették az embereket.
Az egyesekkel szemben felróható bűnök mellett sokak érdemeit elhallgatták, és kollektív büntetést alkalmazva súlyos csapásokat mértek ártatlan emberek tízezreire, közöttük olyanokra is, akik szembeszálltak a megszálló németekkel és nyilas kiszolgálóikkal.
A fővárosban 1946 februárjáig csaknem 34 ezer embert vettek őrizetbe. Volt arisztokraták, tisztségviselők, egyházi személyek gyilkosaival szemben nem indítottak eljárást, ha pedig mégis, akkor hamarosan felmentették őket (például a gyömrői gyilkosságok elkövetői esetében).
Az 1946 májusától bevezetett úgynevezett B listázással hatvanezer közalkalmazottat távolítottak el állásából. Az osztályidegenként megbélyegzett értelmiségiek többsége nehéz fizikai munkára kényszerült, mivel másfajta álláshoz nem jutott, az 1951-ben kezdődött tömeges kitelepítések embertelensége pedig vetekedett a szovjet gulágéval.
