Die ganze Scheiße kommt zurück… Hát visszajött. Az egész sz…r. Vagy el se ment soha? Nincs hova visszajönnie, mert nem tud elmenni sehova? Hiszen mi magunk vagyunk a ganze Scheiße?
Huxley-t olvasgatom mostanában, megint, gyakran. Az Előadások az emberről című kötetet. Engedjenek meg elöljáróban egy idézetet tőle – az első világháború után ezt írta:
„Tartok tőle, hogy mindez az amerikai világuralom kialakulásának elkerülhetetlen felgyorsulását eredményezi majd. […] Mindnyájan gyarmatok leszünk. És Európa megszűnik Európa lenni.”
Ez az elkeserítő Huxley-jóslat zakatolt a fejemben, amikor ezt olvastam:
„Amerikai professzor: Akinek háza van, cseréljen gyereket a hajléktalanokkal!”
Azért, amikor ilyesmit olvas az ember, aki még a Gutenberg-galaxisban töltötte életének legfogékonyabb részét, nos, olyankor megveregeti saját vállát, hogy „látod, ebben is igazad volt”, másrészt átjárja a pokoli rémület. De nem attól és nem azért, amitől és amiért elsőre bárki gondolná, hanem valami másért. De erről majd később…
Nézzük először a „professzort”. A cikk ezt írja róla:
„Joe Mathews az Arizonai Állami Egyetem Közügyek Iskolájának professzora. Az ASU Társadalmi Kohéziós Központjának munkatársa, valamint társelnöke a Modern Közvetlen Demokrácia Globális Fórumának, amely a népszavazással, valamint a demokrácia új formáival foglalkozó akadémikusokat, újságírókat és aktivistákat tömörít. Számos szociológiai témájú írás szerzője, amelyből most a San Francisco Chronicle-nek írt cikkét szemlézzük.”
Szóval „közügyek iskolája”, „társadalmi kohéziós központ”, „közvetlen demokrácia” – blablabla, a jó öreg Joe is csak ugyanannak a bullshitnek része, amely… Amely? Mit is csinál? Van erre valami egzakt válaszunk?
Igen, van. Annak a nyugati „értelmiségnek” a tagja, amely éppen nekilátott szétverni a világot. Ismét. És éppen ez az „ismét” a legelkeserítőbb, a felismerés, hogy soha nincs új a nap alatt, és ganze Scheiße kommt zurück. A jó öreg Joe nem újdonság. Hanem ugyanaz a sz…r.
De amit most elmond nekünk, mégis figyelemreméltó és megdöbbentő.
A következőket fejtegeti – kérem a biztonsági öveket bekapcsolni!
„Ha Kalifornia valaha is valódi méltányosságot akar elérni, az államnak meg kell követelnie a szülőktől, hogy adják ki a kezeik közül a gyermekeiket.” Ez a felütése a „professzor úr” San Francisco Chronicle című lap hasábjain jegyzett írásának. S még a következőket olvashatjuk:
„Az én megoldásom egyszerű – folytatja –, és amíg a jogszabály elfogadására várunk, már most is cselekedhetünk.” „Ameddig a jogszabály elfogadására várunk” – ez az egyik leghátborzongatóbb kitétel. Mert ebből a félmondatból nem csak a formállogika szerint következik, hogy már be is adtak egy ilyen jogszabályt. Vagy mostanában készülnek beadni…
S hogy mi lenne a jogszabályban előírt „gyermekelengedés”, „a gyermek kötelező államnak adásáig” a lehetséges és üdvös cselekvés? Joe válaszol: „A gazdagok adják gyermekeiket a szegényeknek, a szegények pedig a gazdagoknak. A háztulajdonosok elcserélhetnék gyermekeiket a hajléktalanokkal.”
Senki nem vádolhatja a „professzort” azzal, hogy kertel, és nem beszél egyenesen, világosan. S mi sem természetesebb, mint hogy a „professzornak” igencsak jó oka van minderre, sőt több oka, és ezek az okok mind-mind a jó öreg társadalommérnökösködésre vezethetőek vissza.
Lássuk:
Az egyik ok, hogy a „gazdagok privilégiumai” öröklődnek, és ezt az „igazságtalan” öröklődést meg kell törni, meg kell szüntetni, méghozzá úgy, hogy első körben a gazdagok gyerekeit odaadjuk a szegényeknek, míg a szegények gyerekeit a gazdagoknak.
A másik ok – és ehhez egyenesen Szókratészt hívja segítségül! –, hogy a „gyermeket közösen kell birtokolni, egyetlen szülő se ismerje saját utódait, és egyetlen gyerek se ismerje a szüleit.” Ennek nagy előnye például a „professzor” szerint, hogy „a polgárok nem a fiaikhoz, hanem a társadalomhoz lesznek hűségesek.”
A „professzor úr” természetesen nagyon türelmetlen – ezek mindig nagyon türelmetlenek –, és szerinte nincs idő halogatni az „általános árvaság” intézményét. Mivel – mondja – „úgyis folyamatosan nő az árvák száma a világban. És amúgy is növekszik a család iránti „érdektelenség”. A kötelező árvaságnak és a gyerekek kötelező „beszolgálásának” az is hatalmas haszna lenne, hogy „elősegítené a baloldal törekvéseit, azaz az elavult nemi normák és a fehér felsőbbrendűség lebontását.” Továbbá magától értetődően egyszer s mindenkorra felszámolná a hagyományos családmodell elavult és káros modelljét is. Ez pedig azért is nagyon fontos – így a „professzor” –, mert általában „a szülők állnak a baloldali újítások útjába”, és a szülők elleneznek mindenféle „progresszív törvényjavaslatot”.
A „professzor” sajnálkozik, és tudja, hogy „a kiváltságaikhoz reménytelenül ragaszkodók” majd ellenállnak és kritizálni fogják az ő nagyszerű, gyerekcserés meg kötelező árvaságról, továbbá a gyerekek kötelező állami neveléséről szóló progresszív javaslatait. De az ellenállók természetesen nem számítanak, amikor ilyen szép, fényes jövő előtt állunk. Ezt a „professzor úr” így festi fel:
„Lehet, hogy ez a kényszerítés disztopikusan hangzik. De képzeljük csak el azt a szolidaritást, amelyet az általános árvaság teremtene.” Továbbá: „Az egy rendszerben nevelkedő gyerekek nem tudnának-e könnyebben együttműködni az éghajlatváltozás és más globális problémák megoldásában?” És még ezt is kifejti: „Ne törődj a kritikusokkal, mert ők egyszerűen nem látják, hogy a méltányosságra való könyörtelen törekvésünk hogyan szülhet egy szép, új világot.” (Köszönet Rádi Balázsnak, a Makronómnak és a Mandinernek, hogy elérhetővé tették ezt a cikket!)
Nos, szeretném felhívni a figyelmet egy fontos szókapcsolatra, fogalompárra, amelyet a „professzor úr” használ. Ez lenne az: „Könyörtelen törekvésünk”. Ezt semmiképpen se felejtsük el, és erre majd még visszatérünk, párhuzamosan azzal, hogy mi és miért annyira hátborzongató ebben az egész őrületben.
De addig forduljunk ismét Huxley-hoz:
„Tehát most azzal a rémes valószínűséggel kell szembenéznünk, hogy több írástudatlan lesz a földön, mint volt valaha. Ugyanakkor számolnunk kell azzal is, hogy ezek az írástudatlanok nem egy hagyományos társadalom írástudatlanjai lesznek – ahol annyira nem is volt lényeges, hogy írástudatlan-e valaki vagy sem, hanem egy teljességgel szétesett hagyományos társadalom keretei között fognak élni, amelynek romjain a nyugati civilizáció legrosszabb elemei vernek gyökeret.”
Az ezen sorok megírása óta eltelt 50-60 évben az emberiség homlokegyenest az ellenkezőjét tette annak, amit tennie kellett volna, ennek következtében pedig mind az anyagi, mind a spirituális, mind a szakrális világban vesztésre állunk – önmagunkkal szemben.
És egyetlenegy mentségünk lehet – ha vagyunk annyira ostobák, hogy ezt elfogadjuk mentségnek, és miért is ne lennénk ennyire ostobák? –, hogy nem mi vagyunk az elsők.
Hanem a sokadikok vagyunk.
Die ganze Scheiße kommt zurück…
Hát visszajött. Az egész sz…r. Vagy el se ment soha? Nincs hova visszajönnie, mert nem tud elmenni sehova? Hiszen mi magunk vagyunk a ganze Scheiße?
(folytatjuk)
Borítókép: illusztráció (Fotó: Pixabay)
