Pontosan hetvenöt éve, 1947. február 10-én Párizsban, a francia külügyminisztérium Szajna-parti palotájának Óraterméből (már megint az óra!) nyíló szalonban, XV. Lajos Bourbon-uralkodó asztalánál írták – íratták – alá a győztes nagyhatalmak a legyőzöttek képviselőivel, köztük Gyöngyösi János magyar külügyminiszterrel a békeszerződésnek nevezett diktátumot. A versailles-i/trianoni diktátumhoz hasonlóan a békefeltételeket a három szövetséges nagyhatalom – Szovjetunió, Egyesült Államok, Nagy-Britannia – vezetői egymás között tárgyalták meg, a legyőzöttek egyetlen lehetősége azok elfogadása maradt. Vagyis éppúgy, mint az első világháború után, de nobis, sine nobis, azaz rólunk, nélkülünk döntöttek. De 1920 januárjában a győztes antanthatalmak vezetői legalább meghallgatták a magyar békedelegáció vezetője, gróf Apponyi Albert mesteri védőbeszédét, amelynek hatására Georges Clemenceau francia miniszterelnök beleegyezett, hogy a magyar fél írásban is elkészíthesse válaszát a békeszerződés tervezetére, s a magyar válaszjegyzékben szereplő területi és gazdasági kérdésekről a „nagyok” hajlandók voltak tárgyalni. Igaz, végül mégsem változtatták meg korábbi döntésüket, de 1945–47 folyamán még ennyi esélyt sem kaptunk.

A párizsi békeszerződést a magyar közvélemény – hetvenöt éve és ma is – az 1920-asnál is kedvezőtlenebb területi rendezés, a szomszéd államokban élő magyar kisebbségek nemzetközi jogvédelmének hiánya, a rendkívül súlyos jóvátételi kötelezettség miatt is lényegében második Trianonnak tartja. Hiszen nemhogy nem revideálták (legalább szimbolikusan) a teljesen igazságtalan és elfogadhatatlan trianoni határokat – holott azok méltányos revíziója az egész magyar nemzet indokolt vágya és 1941-es hadba lépésünk egyik legfőbb indítéka volt –, hanem azokat egy az egyben visszaállították, plusz még a Duna jobb partján három magyar falut – az úgynevezett pozsonyi hídfő kibővítéséül – Csehszlovákiához csatoltak. És hiába írt levelet Gyöngyösi János külügyminiszter francia kollégájának, hogy a békeszerződés semmilyen intézményes biztosítékot nem tartalmaz arról, hogy a Magyarország határain kívül élő magyarok alapvető emberi jogai tiszteletben tartassanak és polgárjogaikban az egyenjogúság biztosíttassék számukra. Pedig a trianoni diktátum még tartalmazott kisebbségvédelmi rendelkezéseket, még ha azok sokat nem is értek.

Hogy a magyar kisebbségek a második világháború végétől még kiszolgáltatottabb, elkeserítőbb helyzetbe kerültek, mint Trianon következtében, arra elég idézni Mindszenty József bíborost, aki a felvidéki magyarok Benes által elrendelt és Sztálin által jóváhagyott tömeges kényszerkitelepítése elleni tiltakozásul 1947. február 9-én kiáltványt intézett a párizsi békecsinálókhoz: „Amíg a népek sorsának felelős intézői üléseznek és aláírnak, a Duna mentéről a Szudéták közé életpusztító nagy hidegben a borzalmak borzalmával deportálnak, önálló egzisztenciákból szolgákká aljasítanak magyar százezreket, akiknek a világ nemzetei tegnap emberi jogokat ígértek.” A csehek persze csupán követték a gonosz példamutatást, hiszen Kárpátalja 1944. őszi szovjet megszállását követően magyar férfiak és nők tízezreit deportálták szibériai kényszermunkatáborokba.

A „második Trianonnak” az elsőhöz viszonyítva még a fentieknél is súlyosabb következménye az volt, hogy Magyarország 1947-ben ténylegesen nem (csupán névlegesen) nyerte vissza állami szuverenitását, az idegen csapatok nem vonultak ki hazánk területéről. Bár a párizsi békeszerződés 1947. szeptember 15-én életbe lépett, és a megszálló szovjet csapatokat 1947. december 15-ig ki kellett volna vonni Magyarország területéről, ez, mint jól tudjuk, nem történt meg. Az utolsó szovjet katona csak majdnem negyvennégy évvel később, 1991. június 19-én távozott, s nemzetközi jogi értelemben csak ezután, június 30-án állt helyre hazánk szuverenitása. Nem túlzás hát azt állítani, hogy az 1914-ben kezdődő hosszú háború – a húszévnyi fegyverszünet, a második világégés és a majd fél évszázados megszállás után – számunkra csak 1991-ben ért véget. Bár ha jobban belegondolunk, még mindig nem teljesen. Hiszen a trianoni diktátumot megerősítő és súlyosító párizsi békeszerződés területi rendje Magyarország vonatkozásában mind a mai napig érvényben van, minden igazságtalansága és annak ellenére is, hogy annak egyik fő alkotója, a Szovjetunió már rég nem létezik, akárcsak Csehszlovákia és Jugoszlávia.

Hőgye Mihály református lelkész, politikus, diplomata, az amerikai magyar emigráció egyik legkiválóbb alakja Utolsó csatlós? című, a Püski Kiadónál 1985-ben megjelent visszaemlékezésében rámutatott arra a ma már közismert tényre, hogy a magyar békeszerződés feltételeiről, így a határok ügyében is Sztálin, illetve Molotov akarata, álláspontja érvényesült az amerikai és a brit szövetségesekkel szemben, akik – némi vita után – végül elfogadták a pax sovieticát, Közép-Európa területi és társadalmi rendjét. A szovjet diktátor kezdettől és (a németeket leszámítva) minden ellenségénél jobban meg akarta büntetni Magyarországot, ezért a második világháború után az atlanti charta szép elveinek ugyanaz lett a sorsa, mint a wilsoni elveké az első világháború után.

Az elmúlt száz év során sokszor a fejünkbe verték, hogy a nemzetközi jogot a győztesek írják, s mai világunkban, az Európai Unióban is gyakran azt látjuk, hogy az erősek érdeke erősebb az igazságnál, a politikai akarat a jognál. Deák Ferenc szellemi örököseiként azonban ma sem mondhatunk mást, mint hogy „ha tűrni kell, tűrni fog a nemzet, mint ősei tűrtek és szenvedtek […] reménylve a szebb jövendőt, s bízva ügyének igazságában”.

Borítókép: a Párizs melletti versailles-i kastély nagy parkjában épült a Nagy-Trianon kastély, ahol az első világháború utáni magyar békediktátumot 1920. június 4-én írták alá (Fotó: Pixabay)