Karthágói béke újratöltve

Gróf Bethlen István a magyarság Duna-medencei helyzetéről 1933 végén, a Cambridge-i Egyetemen tartott előadásában roppant találóan jellemezte a versailles-i békerendszer nagyhatalmi megalkotóit: „Csak most látja Európa tisztán, hogy nem voltak bűvészek ezek a békeszerzők, akik az órát zsebünkből kiveszik, szemünk láttára mozsárban összetörik, hogy azután mint jól járó órát hiánytalanul adják vissza, hanem kontárok, akiknek az első művelet fényesen sikerült, de azután kereket oldottak, mert a valóban darabokra zúzott órát összerakni nem voltak többé képesek.” A volt magyar miniszterelnök szerint a békeszerződés a mindenki háborúja mindenki ellen előkészítése volt – olyan mulasztás és rövidlátás, amelyért Európa keservesen fog még megfizetni.

E komor jóslatot előtte már híres kortársa, John Maynard Keynes cambridge-i közgazdász is megfogalmazta, aki az első világháborút lezárni hivatott békerendszert „karthágóinak” nevezte, mivel a győztes hatalmakat a féktelen bosszú, a legyőzöttek (köztük a magyarok) könyörtelen megbüntetése és tönkretétele vezérelte. S maga az egyik „békeszerző”, David Lloyd George brit miniszterelnök volt az első, aki 1920 márciusában Londonban kijelentette: nem lesz béke Közép-Európában, „ha utólag jövünk rá, hogy a magyar követelések megalapozottak voltak, és hogy egész magyar közösségeket adtunk át, mint a barmokat (Csehszlovákiának és Romániának) csak azért, mert a konferencia nem volt hajlandó megvizsgálni a magyar ügyet”. A „nagyok” vitájában Francesco Nitti olasz kormányfő brit kollégája mellé állt, azt hangoztatva, hogy még a legyőzött nemzeteknek is joguk van az igazságos bánásmódhoz. Mint tudjuk, hiába…

Ma már közmegegyezés van a tekintetben, hogy a szinte minden szempontból észszerűtlen, igazságtalan és elfogadhatatlan békediktátumnak – amelynek következtében (Keynes szavaival) „belső viszályok és nemzetközi gyűlölködések, fosztogatás és hazudozás által megosztott, felbomlófélben levő Európa” állt elő – egyenes és elkerülhetetlen következménye volt a második világháború. Ezért minden épeszű, méltányos és tisztességes ember abban bízott, hogy a második világháború utáni békecsinálók nem követik el ugyanazt a bűnt és hibát, amit kontár elődeik. Nem is követték el ugyanazt – hanem még nagyobbat!

Pontosan hetvenöt éve, 1947. február 10-én Párizsban, a francia külügyminisztérium Szajna-parti palotájának Óraterméből (már megint az óra!) nyíló szalonban, XV. Lajos Bourbon-uralkodó asztalánál írták – íratták – alá a győztes nagyhatalmak a legyőzöttek képviselőivel, köztük Gyöngyösi János magyar külügyminiszterrel a békeszerződésnek nevezett diktátumot. A versailles-i/trianoni diktátumhoz hasonlóan a békefeltételeket a három szövetséges nagyhatalom – Szovjetunió, Egyesült Államok, Nagy-Britannia – vezetői egymás között tárgyalták meg, a legyőzöttek egyetlen lehetősége azok elfogadása maradt. Vagyis éppúgy, mint az első világháború után, de nobis, sine nobis, azaz rólunk, nélkülünk döntöttek. De 1920 januárjában a győztes antanthatalmak vezetői legalább meghallgatták a magyar békedelegáció vezetője, gróf Apponyi Albert mesteri védőbeszédét, amelynek hatására Georges Clemenceau francia miniszterelnök beleegyezett, hogy a magyar fél írásban is elkészíthesse válaszát a békeszerződés tervezetére, s a magyar válaszjegyzékben szereplő területi és gazdasági kérdésekről a „nagyok” hajlandók voltak tárgyalni. Igaz, végül mégsem változtatták meg korábbi döntésüket, de 1945–47 folyamán még ennyi esélyt sem kaptunk.

A párizsi békeszerződést a magyar közvélemény – hetvenöt éve és ma is – az 1920-asnál is kedvezőtlenebb területi rendezés, a szomszéd államokban élő magyar kisebbségek nemzetközi jogvédelmének hiánya, a rendkívül súlyos jóvátételi kötelezettség miatt is lényegében második Trianonnak tartja. Hiszen nemhogy nem revideálták (legalább szimbolikusan) a teljesen igazságtalan és elfogadhatatlan trianoni határokat – holott azok méltányos revíziója az egész magyar nemzet indokolt vágya és 1941-es hadba lépésünk egyik legfőbb indítéka volt –, hanem azokat egy az egyben visszaállították, plusz még a Duna jobb partján három magyar falut – az úgynevezett pozsonyi hídfő kibővítéséül – Csehszlovákiához csatoltak. És hiába írt levelet Gyöngyösi János külügyminiszter francia kollégájának, hogy a békeszerződés semmilyen intézményes biztosítékot nem tartalmaz arról, hogy a Magyarország határain kívül élő magyarok alapvető emberi jogai tiszteletben tartassanak és polgárjogaikban az egyenjogúság biztosíttassék számukra. Pedig a trianoni diktátum még tartalmazott kisebbségvédelmi rendelkezéseket, még ha azok sokat nem is értek.

Hogy a magyar kisebbségek a második világháború végétől még kiszolgáltatottabb, elkeserítőbb helyzetbe kerültek, mint Trianon következtében, arra elég idézni Mindszenty József bíborost, aki a felvidéki magyarok Benes által elrendelt és Sztálin által jóváhagyott tömeges kényszerkitelepítése elleni tiltakozásul 1947. február 9-én kiáltványt intézett a párizsi békecsinálókhoz: „Amíg a népek sorsának felelős intézői üléseznek és aláírnak, a Duna mentéről a Szudéták közé életpusztító nagy hidegben a borzalmak borzalmával deportálnak, önálló egzisztenciákból szolgákká aljasítanak magyar százezreket, akiknek a világ nemzetei tegnap emberi jogokat ígértek.” A csehek persze csupán követték a gonosz példamutatást, hiszen Kárpátalja 1944. őszi szovjet megszállását követően magyar férfiak és nők tízezreit deportálták szibériai kényszermunkatáborokba.

A „második Trianonnak” az elsőhöz viszonyítva még a fentieknél is súlyosabb következménye az volt, hogy Magyarország 1947-ben ténylegesen nem (csupán névlegesen) nyerte vissza állami szuverenitását, az idegen csapatok nem vonultak ki hazánk területéről. Bár a párizsi békeszerződés 1947. szeptember 15-én életbe lépett, és a megszálló szovjet csapatokat 1947. december 15-ig ki kellett volna vonni Magyarország területéről, ez, mint jól tudjuk, nem történt meg. Az utolsó szovjet katona csak majdnem negyvennégy évvel később, 1991. június 19-én távozott, s nemzetközi jogi értelemben csak ezután, június 30-án állt helyre hazánk szuverenitása. Nem túlzás hát azt állítani, hogy az 1914-ben kezdődő hosszú háború – a húszévnyi fegyverszünet, a második világégés és a majd fél évszázados megszállás után – számunkra csak 1991-ben ért véget. Bár ha jobban belegondolunk, még mindig nem teljesen. Hiszen a trianoni diktátumot megerősítő és súlyosító párizsi békeszerződés területi rendje Magyarország vonatkozásában mind a mai napig érvényben van, minden igazságtalansága és annak ellenére is, hogy annak egyik fő alkotója, a Szovjetunió már rég nem létezik, akárcsak Csehszlovákia és Jugoszlávia.

Hőgye Mihály református lelkész, politikus, diplomata, az amerikai magyar emigráció egyik legkiválóbb alakja Utolsó csatlós? című, a Püski Kiadónál 1985-ben megjelent visszaemlékezésében rámutatott arra a ma már közismert tényre, hogy a magyar békeszerződés feltételeiről, így a határok ügyében is Sztálin, illetve Molotov akarata, álláspontja érvényesült az amerikai és a brit szövetségesekkel szemben, akik – némi vita után – végül elfogadták a pax sovieticát, Közép-Európa területi és társadalmi rendjét. A szovjet diktátor kezdettől és (a németeket leszámítva) minden ellenségénél jobban meg akarta büntetni Magyarországot, ezért a második világháború után az atlanti charta szép elveinek ugyanaz lett a sorsa, mint a wilsoni elveké az első világháború után.

Az elmúlt száz év során sokszor a fejünkbe verték, hogy a nemzetközi jogot a győztesek írják, s mai világunkban, az Európai Unióban is gyakran azt látjuk, hogy az erősek érdeke erősebb az igazságnál, a politikai akarat a jognál. Deák Ferenc szellemi örököseiként azonban ma sem mondhatunk mást, mint hogy „ha tűrni kell, tűrni fog a nemzet, mint ősei tűrtek és szenvedtek […] reménylve a szebb jövendőt, s bízva ügyének igazságában”.

Borítókép: a Párizs melletti versailles-i kastély nagy parkjában épült a Nagy-Trianon kastély, ahol az első világháború utáni magyar békediktátumot 1920. június 4-én írták alá (Fotó: Pixabay)